Felébredni, de minek és kinek?
Az emberi létezésben – látszólag legalábbis – mindent az egyéni, szemÉJes motiváció határoz meg. Ha valaki éhes, enni vágyik, ha szomjas inni, ha fáradt pihenni, ha álmos: aludni. Ha valaki álomba szenderült, és kellemeset álmodik, nagyon csalódott tud lenni, ha valaki felébreszti belőle. Ha az álom nyomasztó, félelmetes, vagy egyenesen borzalmas és rémes: akkor hálás annak, aki felébreszti őt. Sok eset, sok szempont lehetséges e tekintetben, azonban az ember álmában ritkán tudatos csak arra, hogy a valóság amit tapasztal álom, hogy ő maga álmodja és végül is fel lehet ébredni belőle. Nem utolsó sorban, az ember álmodjon bármit is álmában, ő maga, az álmodó sértetlenül tér magához belőle, hacsak nem álomkórban szenved. A viccet félretéve, sokan szeretünk álmodni, hiszen legyen szó ébren álmodásról, vagy alvásban történő álmodásról, mindenképpen egy olyan tudati aktust folytatunk benne, amire többnyire nem vagyunk tudatosak, és ilyen módon olyanná, azzá válhatunk az álom segítségével, ami nem föltétlenül van harmóniában azzal az emberi énnel, akinek ébrenléti állapotban véljük ismerni magunkat.
Az álom és az általa létrejövő álomvilág az álmodó létéből fakad. Ez amilyen közhelyesen hangzik, annyira tudattalanul határozza meg mégis az életünket, kivéve ha elkezdünk tudatossá válni a tudat álom természetére, vagy ha adott esetben akár az álom folyamatát megpróbáljuk, különféle úton-módon tudatossá tenni, vagy akár tudatosan művelni. (például tudatos álmodás néven stb.) Jelen elmélkedésben azonban nem a tudatos álmodásról szeretnék írni, hanem azt körbejárni, hogy mi is az álom állapot, és milyen szerepe van az álomnak, az álmodónak a spirituális értelemben vett önmegvalósítás, pontosabban önMAG-VALÓsulás ösvényét járó emberi tudatok számára.
A felébredett Bölcsek a tudatosságon belül – a védikus tradíció megközelítésében – három tudatállapotot különböztetnek meg, és egy ezekkel szervesen kapcsolatban lévő negyediket, az úgynevezett túriját, amely tulajdonképpen nem egy különálló negyedik tudatállapot, hanem az ébrenlét, az álom és az álom nélküli mély-alvás tudatállapotaira folyamatosan tudatos tudatosságot, a tudat eredendően tiszta állapotát jelenti. („Túrija – az egyéni lélek által tapasztalt három állapoton, az ébrenléten, álmodáson és alváson túl lévő „negyedik”, a tiszta Tudatosság.” forrás: Sri Ramana Maharsi összes művei)
Érdemes ezt a szanszkrit szót már önmagában is ízlelgetni: túrija. tÚR-ÍJa. (túri, túli) Anélkül hogy elkezdenénk bármit belemagyarázni ebbe, csak próbáljuk átadni intuíciónkat a tiszta tudatosság szimbólumának. Benne van az ÚR szó, ami a szanszkritra elég jellemző, bár nem bír olyan értelemmel, mint a magyar nyelvben, ezért joggal mondhatja bárki, hogy ez belemagyarázás. De az érdekes az, hogy például a gÚRu szóban is tökéletes belső, intuitív értelme van ennek a gyöknek, akár csak a tÚRija esetében. Az ÚR ÍJja, mely által minden tévképzetünk meghal, semmissé lesz. Akár csak a guru szóban az ÚR, hiszen a guru Isten, az Önvaló külső és belső megjelenése, szimbóluma, és kifejeződése. De ne ragadjunk bele ezekbe a „véletlenekbe”, mert tényleg nem az a cél, hogy a szanszkrit-magyar szellemi rokonságot bizonygassam eme írásban egy ilyen, akár tényleg véletlennek is felfogható érdekes EGYbeeséssel.
Ha az ember alszik, és tudata nem rögzült teljes állandóságban a túrijában, akkor nincs tudatában annak, hogy álmában saját maga az álomvilága Teremtője, és teremtménye valamint álomvilág-teremtése IS EGY-BENN. Csak a teljesen és tökéletesen, metafizikai értelemben éber tudat, a Felébredett, a Dnyáni tudatos az emberi tudatállapotok folyamatosan váltakozó tudatfolyamára, amit emberi valóság néven emlegetünk általában. A védikus tradíción belül, az ébrenlét, az álom, az álom nélküli mély-alvás és a túrija van egymástól megkülönböztetve, mint a – paradox módon – örökké éber Önvalónkon belül megnyilvánulni képes tudatállapotok minősége. Tudatossá az első három tudatállapotra, csak a Dnyáni, a felébredett tudat képes, minden körülmények között, a túrija tehát nem egy különálló, negyedik tudatállapot az önvalón belül, hanem tulajdonképpen az emberi tudat Istennel tudatosan EGY, pontosabban egyik tudatállapottól sem elkülönült valósága, az örök éberség MAGunk, az a tudatosság, mely minden májá és lilá alapját képezi, és valójában sohasem szűnik és szűnhet meg, mert ez minden létezés alapját képező tiszta LÉT, mely a Tudat makulátlan Boldogsága és Üdvössége IS EGY-BENN, Önvalónkban, Istenben.
Csak igen kevesen válnak tudatossá a földi létezés keretein belül arra, hogy mindennemű, emberileg tapasztalt és tapasztalható valóság mögött, a Tiszta Tudat, a tÚRija van, és EZ az EGYetlen VALÓ, minden más az ebből a tiszta LÉTből fakadó, résszerű tudatiság megtapasztalásának a következménye. Olyan ez, mint mikor a színész egy álarcot, egy ruhát, egy szerepet ölt magára, majd azzal – a hitelesség miatti mély átélésben, azonosulásban – olyannyira elmélyed, hogy szinte észrevétlenül eggyé válik magával a szereppel, s immár összetéveszti magát vele. A kozmikus moziban EGYetlen igaz és VALÓ SZÍN-ÉSZ VAN: Isten, és mi mindannyian ál-arcok, szerepek, a Színész által létezŐ és megelevenített jellemek, egyéniségek és személyiségek vagyunk a magunk élet-szerepében. Természetesen a szereppel való azonosulásunk olyan tökéletes, hogy többnyire szinte senkiben sem merül fel a gyanú, hogy végül is egy téves azonosulás végletekig fokozott eredménye és következménye az, amit emberi személyünknek tudunk, élünk át- és meg, saját életünk főszereplőjeképpen.
Felébredni csak akkor szeretnénk minden áron, ha egy álom számunkra kedvezőtlen, nyomasztó, félelmetes. Ha álmunkban olyan vágyainkat teljesítjük be, melyek például az ébrenléti valóságunkban is jelen vannak, de abban nem föltétlenül kapnak lehetőséget a megvalósulásra, akkor meg sem fordul, az általunk álmodott álom-avatárunk „fejében”, hogy fel kellene ébredni belőle. Sőt, ellenkezőleg, igencsak kellemetlen tud lenni a számunkra, ha egy ilyen álom félbeszakad, különböző okok következtében. Tulajdonképpen az Éberség, a Felébredettség, a Dnyána, a Bölcsesség, az Üdvösség szempontjából nézve, mindnyájan az élet halálos álmát álmodjuk valóságnak, a nem-tudás világába révült, emberi tudatokképpen. De ki szeretne erről hallani, mikor éppenséggel a megnyilvánult valóságot tartjuk a legtöbben az igazi, és egyedül valós valóságnak, s már az álmainkat sem ismerjük fel a tudati létezés egy színtereként, a többi tudatállapot fontosságáról pedig nem is tudunk, még hallomásból sem? Ez egyébként természetes, mert az ébredés folyamata nem valamiféle lefokozódott, emberi tudatosság eredménye, bár kétségtelen, hogy erre is tudatossá lehet válni, példa erre azon emberek esete, akik ébresztőóra nélkül képesek, egy adott időben felébredni, mivel mintegy beprogramozzák magukat az elalvás előtt erre. Már ez is egy figyelemre méltó dolog, azzal szemben, mikor valaki csak ébresztőórával képes felébredni, egy előre meghatározott időpontban. Ez már némileg hasonlatos ahhoz, amint az isteni tudatosság, minden általa megelevenített egyéniségben, egyedi személyiségben, egy adott időpontban, mintegy elkezd felébredni, azaz önMAGa személyen, személyiségen, emberi valóságon és illúzióvilágon túli VALÓjára kezd ráébredni. Az Álmodó önMAGa álmában „elkezdi az ébredés folyamatát”, mely nyilvánvalóan egy, az álmot meghaladó tudatosság által válik csak lehetségessé, ezért a felébredés, soha sem az álmodott karakter, személyiség, egyéniség műve, hanem az azt létrehozó Álmodóé, aki azonban az álom minden aspektusára nézve: tudatos és éber.
A fenti példázatban a nagybetűs Álmodó MAGunk, az Abszolút Tudatosság, azaz Isten, az örök tÚRija, a Tiszta Tudat, a halhatatlan LÉLEK, aki a világot és valóságot örökké éber és tudatos „álmodóként”, teremtőként hozza létre és tartja életben. Azonban a végső igazság e tekintetben – a nem kettősség világából, az örök tÚRijából, a Tiszta, Abszolút Tudatosságból „tekintve” az, hogy valójában Isten és a világ, és annak valósága közötti kapcsolat, pusztán csak szimbolikusan szemléltethető az Álmodó, álom és álmodott hármasságában, mert a kettősség világába merült emberi, tárgyi elme és gondolkodás számára, a VALÓ végső, szimbólumokon és minden kettősségen túli természete: megragadhatatlan. Az álommal történő teremtés azonban egy kiváló analógia, mert egyrészt nem egy életidegen, elvont valóság, hanem olyasvalami, amit minden emberi lény átél a saját maga életében, méghozzá a lehető legvalóságosabb közvetlenséggel. Mindnyájan tapasztaljuk ugyanis az ébrenlét, az álom és a mély-alvás egymást követő tudatállapotait, még akkor is, ha nem vagyunk ezekre tudatosak, a maguk folyamatosságában, mivel többnyire nem érjük el és nem szilárdulunk meg, a túrijában, vagyis a Tiszta Tudat VALÓjában, ami az emberi tudat és lélek eredendő, makulátlan, időtlen, Istennel EGY VALÓja és természetes állapota, a boldogság-üdvösség teljességében.
De mi is késztethetne egy emberi tudatot arra, hogy elkezdjen kíváncsivá válni az emberi tudatállapotok alapját képező VALÓság természetére? Egy álomalakot mi késztethetne arra, hogy álmában leleplezze saját álomszerűségét, azaz az álmodó szempontjából nézve, saját valótlanságát, vagy álom-valóságát? Valójában leginkább semmi, a legradikálisabb esetben is pedig csak az motiválhat bennünket, ha az álom nyomasztó, félelmet keltő, tehát mindenképpen szabadulni szeretnénk belőle. De még ez is csak akkor lehetséges, ha legalább álmunkban már elkezdünk gyanakodni arra, hogy ez egy álom, amiből van lehetőség a felébredésre, így a nyomasztó álomvilágból való megszabadulásra. Ez tehát egy látszólag egyszerű tudati törvényszerűség, ám mindenképpen emiatt feltételekhez van kötve. Ha álmomban ugyanis nem vagyok képes rádöbbenni arra, hogy egy álomvilágnak vagyok a foglya, akkor az álomalak tudatosságaként jelenlevő, álom-énemként, álom személyemként semmilyen lépést sem tehetek tudatosan annak érdekében, hogy felébredhessek. Még inkább érvényes ez arra az esetre, ha az álom annyira elbűvölő, annyira kellemes, annyira pozitív, hogy valójában pont ellenkező ösztönzés áll fenn: az álom végtelenné, múlhatatlanná való tétele, az azt átélő álomkarakter számára. Ám az álomkarakternek, amit az álmodó hoz létre álmában – ha nem tudatos arra, hogy ő csak egy avatar, egy álomalak abban – általában a gyanúja sincs, hogy minden tapasztalás az egyéni álomvilág, álomvalóság és az abban alászálló álom-tudatosság által jött létre, így végső soron álmunkban, képesek vagyunk a teljes és tökéletes tapasztalására annak, amit világnak és valóságnak nevezünk az ébrenlét állapotában. Ez utóbbit, ébrenlétünkben hajlamosak vagyunk kizárólagos valóságként tekinteni, s mivel ébren vagyunk, az álmunkban tapasztalt valóságot pedig ebből a szempontból: álom-valóságnak, vagy még inkább valótlanságnak nevezni és kezelni.
Az álom-valóságot átélő tudat számára azonban az álomban, az álom-alvásban töltött idő, az álmon belül igencsak valóságos. Álmunkban ugyanúgy szenvedhetünk, átélhetünk borzalmas élményeket, amint boldogok lehetünk, és csodálatos megtapasztalásokban részesülhetünk. S mivel álmunkban nem tudjuk, hogy az álomvilág teremtői magunk vagyunk, ezért eme teremtői mivoltunk, eme isteni képességünk ugyanúgy MAGunkon kívülinek tűnik, mint ahogyan Isten és minden hozzá tapadó megtapasztalás és elképzelés IS magunk kívülinek, minket meghaladónak, sőt tőlünk függetlennek tűnhet, és tűnik is mindaddig, míg bizonyos ébredési folyamatok el nem indulnak a tudatunkban és lelkünkben e tekintetben. Itt jutunk el az ÁLmodÓ, álom és álmodott analogikus hármasságának a szimbolikus, személy feletti VALÓnkra transzponálható lényegéhez. Amint ugyanis a fenti hármasságból, végeredményben csak az Álmodó bír VALÓsággal, úgy a jelen emberi létezésben tapasztalt ébrenlét, álom és mély-alvás hármasságának tekintetében is, egyedül csak ezen tudatállapotok alapját képező, ám pont ezek által rejtve maradó túrija bír csak, önálló, önMAGában és önMAGa által fennálló, minden változástól mentes, minden változástól független, azt meghaladó VALÓsággal.
Ez nem jelenti azt, hogy a többi tudatállapot nem tapasztalható meg, a maga valóságában, pusztán azt, hogy önmagában nem bír egyik sem VALÓsággal, vagyis a túrija nélkül nem létezhetne ez a tudati tapasztalás. A túrija, mint a Tiszta Tudat szinonimája hasonlatos a moziban a mozivászonhoz, a zenében a csendhez. Léte senki számára sem nyilvánvaló, amikor egy moziban ülünk, vagy egy koncertteremben, azonban sem a film sem a zene valósága sem lenne lehetséges a vászon, vagy a csend létezése nélkül. A túrija azért nem „látható és hallható” az emberi tudatosságon belül, mert az ama alap, ama belső MAG, amely bár létteret biztosít minden másnak, Őmaga, azaz Ő-MAGunk mindvégig rejtve marad előttünk, amíg csak figyelmünket el nem kezdjük ráirányítani, az analógia alapján a film vagy a zene alapját képező VALÓságra. Mindez azonban egy magasabb rendű tudatosság eredményeképpen jelenhet csak meg, ami – látni fogjuk – végső soron sohasem az egyéni, individuális emberi én által van vezérelve, hanem az annak az alapját képező VALÓ, az Isteni Tudat akarata következményeképpen nyilvánul meg, az emberi tudatosságon belül, számtalan megtapasztalás, felismerés, ösztönzés, és cselekedetképpen.
Az emberi tudatMAG, azaz az individuális lélek, eredendően AZonos az Abszolút VALÓval, LÉLEKKEL, a Nem-kettŐvel. A legvégső VALÓ túl van még az olyan fogalmakon is mint Isten, EGY, és bármi amit a kettősség világában az elménk használni képes. Ezért bármi amit elmondhatunk, leírhatunk, szemléltethetünk az pusztán csak szimbólum lehet, nem azonos AZzal, amit a fogalmak birodalmában Abszolútumnak, LÉTnek, Tudatnak, Istennek stb. neveznek. Ahogyan álmunkban képtelenek vagyunk megragadni, saját emberi, álmodó elménk által létrehozott álomalakunkkal az álmodót – azaz ébrenléti ember-magunkat – úgy végső soron képtelenség fogalmak által megragadni a minket emberré „álmodó”, ám örökké Éber Álmodót, akit a vallások Istennek, a metafizika Abszolútumnak nevez. Ezek csak jól definiált fogalmak lehetnek, a legjobb esetben is, a fogalmakon túli VALÓnk szimbólumaként.
Ha belenézünk a tükörbe, sokszor öntudatlanul felkiáltunk: jé, ott vagyok a tükörben! Pedig valójában mi magunk nem vagyunk benne a tükörben, pusztán a fizikai testünk egy aspektusa, egy vetülete tükröződik, és ezt a látványt „hisszük” magunknak, eme megtévesztettségünkben. A megnyilvánult világ a tudat tükörtermészete által létezhet akként az emberi tapasztalásként, amelynek analógiájára a fenti hasonlatot hoztam szemléltetésképpen. Bármi amit a kettősségek világában érzékelünk, tapasztalunk: tükröződés. Olyan mintha AZ lenne, de nem EZ, pusztán csak Annak a tükrözŐdése. Azonban ahol tükörkép, tükröződés van, ott kell legyen valami és/vagy valaki ami és/vagy aki tükröződésként megnyilvánulhat. Ezen túl jelen kell lennie a tükröződésre irányuló figyelemnek, és a figyelmet irányító figyelőnek. Amint az álmodóból fakad az álom és minden álomalak, úgy a figyelőből fakad minden lehetséges tapasztalás a tudati tükröződésekként tapasztalható illúzió-valóságban, amit májáként MAGunktól különállónak, MAGunkon kívülinek tapasztalunk mindaddig, míg a minden létezés és tapasztalás alapját képező Abszolút Tudatosság, egy-egy adott tükröződésben MAGára nem ismer. Ezért kezdetben úgy tűnik, az ember keresi Istent, és Isten feltárja az embernek a VALÓt, mint az Isten által létező EGYet. Később azonban elkezd nyilvánvalóvá válni, hogy a látszólagos keresés mögött, csak egyetlen igaz valóság tevékenykedik: Isten. Ugyanis amint az álomban egyedül az Álmodó a valóságos, egyedül az Álmodó által létezik és létezhet minden, amit világ és valóság néven az emberi tudatosság és figyelem megragadni képes, úgy az Isten – ember viszonylatában, egyedül Isten a VALÓ, az a rész-SZER-ŐS-ÉG, amit embernek nevezünk eleve Isten tükröződése, megnyilvánulása, és végső soron vele EGY. Ezért mondotta Jézus Krisztus az ő tanítványának Tamásnak:
„Amikor megismeritek önmagatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az élő Atya gyermekei vagytok. De ha nem ismeritek meg önmagatokat, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.” Tamás evangéliuma 3, 4-5
A védikus hagyomány egyik legjelentősebb gyökér-kijelentése: „Tat tvam aszi”, azaz „Te AZ vagy”. Ez a legEGY-SZERűbb igazság, ami szavakkal tükrözhető, szimbolizálható, ám aminek lényege szavakkal, fogalmakkal, szimbólumokkal vissza nem adható. A szavak, fogalmak, képek, szimbólumok azonban emlékeztetni és emlékezni hivatottak az álomba feledkezett, paradox módon azonban örökké éber isteni Tudatot, önMAGa,ÉN-ÖN-MAGunk VALÓ, természeten túli természetére: a nem kettőre, a nem kettősségre, melyre már sem az EGY, sem az Isten, sem a VALÓ, sem az Abszolút, sem a Teljesség szavaink sem bírnak meghatározással, mert meghatározhatatlan, oszthatatlan, nem született, sem állítással sem tagadással nem megragadható a lényege, ám mindennél VALÓsabb, hiszen a LÉT MAGunk, ami saját létezésünk elidegeníthetetlen alapja, a LÉLEK A KI VAGYUNK, A KI VAGYOK.
A LÉT tiszta, kondicionálatlan VALÓja, érzelmeken is túli fÉNylŐ érzése, és minden relatív tudáson túli Tudása, bizonyossága ITT ragyog bennünk, minden létező Tudatában és Szívében. AZ a fÉNy, ami önMAGától, önMAGából és önMAGa által ragyog, Forrása és minden okozatiságot meghaladó MAGva, minden megnyilvánult és megnyilvánulatlan létezésnek. A létezés a LÉT következménye, folyománya, mint amint az álom az Álmodó által lehetséges. Ezen ok és okozat, a kettősség világának logikai valósága. Azonban a MAGunkban megragadható lét-érzés, a LÉT MAGa, a LÉT közvetlen kifejeződése. A LÉT nem kettős, a létezésben a nem kettő, a LÉT MAGunk, azaz a kettősség világának a fogalmaival élve az EGY, Isten, az Abszolútum tapasztalja önMAGát minden létezŐként és minden létezŐben. A LÉT Azonban MAGunk, MAGom VAGYOK: A KI VAGYOK. Minden álom ÁlmodÓja, A KI örökkön örökké éber, minden valóság forrása, A KI túl van minden tükröz-ŐdésÉN, A KI az EGYetlen VALÓ, nem kettŐ, AZ VAGY, AZ VAGYOK a LÉT örök VALÓjaként, a megnyilvánult és megnyilvánulatlan valóság tükörvilágában és tükröződésében is, minden álomban, álomalakban, világ és valóság néven.
Hogyan kellene hát felébrednem? Hisz A KInek fel kellene ébredni, az maga is álmodott, egy álomalak az álom többi alakjával EGYetemben, az egész világEGYetem-BENN. AZ ÁLMODÓ pedig örökkön örökké MAGa, MAGam, MAGunk: a Lét-Tudat-Üdvösség, Boldogság Óceánja, teljessége. Amikor felismerjük azt, hogy a mi VALÓ lÉNy-EGünk örökké ÉBER, véget ér a keresés, véget ér minden törekvés a felébredésre, véget ér minden illúzió, ami VALÓ EGY-ÉN-MAGunktól különválaszt MAGunkat, világ, valóság, létezők és létezés néven. A végső igazság oly EGY-SZERű, hogy ha ki tudnánk mondani, nem is létezhetne. Mivel kimondhatatlan csak akként tárulhat fel, amiként eddig is LÉTezett, az örök JELEN-VALÓság időtlen EGében, a Szívünkben.
MInek és KInek is kellene hát felébrednie? A LÉT VAGY, A KI örökké éber. Ne a tükröt nézd, csak érezd és légy végre tudatos: önMAGod örök, VALÓ LÉTezésére.
