A VALÓ eljövetel

Krisztus második eljövetelét, konkrét tört-ÉN-elmi időpontként értelmezni, azt várni, arra alapozni egy életet: a nem-tudás világának a következménye. Az egész kereszténység, és a benne fogant kultúra és kultúrkör eme misztikus világvége várás által van meghatározva, immár majdnem kétezer éve. Annak dacára, hogy maga Jézus Krisztus is kijelentette, hogy a napot és az órát csak az Atya tudja, főleg az utóbbi évszázadokban, gombamód szaporodnak az önjelölt próféták, akik egyéni vagy közösségi megnyilvánulásaikat, eme világvége várásra alapozva, tömegeket befolyásolnak jóslataikkal, Istennek tulajdonított kinyilatkoztatásaikkal. „Elég (lenne) a mának a maga gondja.” mondotta a Krisztus, de minket ez nem túlzottan hat meg, amikor az „idők jeleit” kémlelve, mindenféle módon igyekezünk belekapaszkodni, az individuális elméink által keltett, egyre sűrűbb spirituális szmogba és ködbe. A helyzetet súlyosbítja, hogy az Írásokban akad egy olyan hely is, ahol Krisztus ezt mondja: „Bizony mondom néktek, hogy vannak némelyek az itt állók között, a kik nem kóstolnak addig halált, a míg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal.” (Mk. 9, 1). Vizsgáljuk meg, hogy a fentiek fényében mi is lehet az igazság ebben a kérdésben, mert eme mondás csak bonyolítja a helyzetet, mivel tudvalévő, hogy szó szerinti értelmezésben, azok akik hallották ezt, akiknek Krisztus kinyilvánította ezeket, azok fizikai valóságukban már rég eltávoztak eme földi létezésből, dacára annak, hogy sem az utolsó ítélet, sem az ezzel összefüggésben lévő armageddon, azaz „világvége”, a földi létezés szintjén nem következett be.

Eme gordiuszi csomó átvágása sokkal egyszerűbb, mintsem gondolnánk azt, mivel ezen elsődleges problémát a jelenleg forgalomban lévő értelmezések tekintetében, elsősorban azok materiális, „testi” értelmezése adja, mely a krisztusi kinyilatkoztatásokat nem szimbólumokként, még pontosabban fogalmazva pedig nem a kEGYelemben, a Belső Szoba, isteni fÉNye által érthetővé váló szimbólumaként, magyarán JEL(entéssel bíró)-KÉPes igazságaiként látja, és fogja fel. Így többszörös ellentmondások keletkeznek, melyeket évezredek óta magyaráznak a különféle teológikus és filozófiai megközelítések, hol egyszerűbb, hol bonyolultabb összefüggéseket hozva így létre. Nézzük tehát, mi is a központi probléma az úgynevezett „idők végezetével”, a „világ végével” és az „utolsó ítélettel” kapcsolatban. Felhívnám a figyelmet, hogy akik ragaszkodnak valamilyen dogmatikus vallási és/vagy meggyökeresedett spirituális magyarázatokhoz, elképzelésekhez, azoknak eme nézőpont bizonyosan megbotránkoztató, eretnek stb., így senkitől sem várom el, hogy elfogadja mindezt, ám talán egy vizsgálatot megérhet azon törekvők számára, akik egy másfajta szemléletet igyekeznek megismerni, a krisztusi és egyéb, isteni kinyilatkoztatások belső, szimbólum-természetét illetőleg.

A krisztusi tanítás belső MAGva egyáltalán nem új az ég alatt. Ennek lényege az, hogy az individuális egó-én felszámolása, halála (szimbolikusan megfeszítése) által, az örök, halhatatlan, ám individuálissá vált (dzsíva) egyéni lélek, eljuthat a megszabaduláshoz, azaz a krisztusi terminológiát használva: az újjászületés általi üdvösségre, a Mennyek (Isten) országába. Minden VALÓságMAGot tartalmazó spirituális tanítás középpontjában ez az isteni kinyilatkoztatás áll, hogy nevezetesen hogyan szabadulhat meg az individuális lélek, önön „megromlott”, lefokozódott, illúziószerű, egószerű korlátozottságától, melyet a keresztény terminológia ős-bűnnek, vagy „áteredő bűnnek” nevez, a védikus tradíció pedig kozmikus illúziónak, májának, mely nem más, mint a test-elme jelenséggel azonosuló, individualizálódó LÉLEKnek – mely eredendően és mindörökké AZonos az Atyával, az Átmánnal – a nem-tudással való téves azonosulása. Ez minden gyökérprobléma forrása, az ős-bűn és a májá ilyetén módon egy és ugyanazon problémát jelenti az emberi személyként testet öltő isteni Tudat és Lélek számára, mely probléma lényege az, hogy A LÉLEK önmagát összetéveszti az individuális egó-én valóságával, a Végtelen önMAgát végesnek, a Tudás önMAGát nem-tudásként, a nem tudás pedig önmagát tudásként képzeli, éli át- és meg. Ez a leegyszerűsített váza, magva és lényege az emberi létezés problematikájának, spirituális megközelítésben, melyből aztán a megnyilvánult valóságban, az úgynevezett fizikai valóságban és világban számtalan probléma forrásozik, melyeket felsorolni lehetetlen lenne, azok végtelenségük okán.

Nézzük tehát, hogy miért nem jött be eddig semmilyen jóslat, semmilyen emberi okoskodás, vagy akár Istennek tulajdonított „kinyilatkoztatás” sem mind a „világ végével”, mind Krisztus második visszajövetelével kapcsolatban, holott az „idők jelei”, emberi értelmezések szerint már számtalanszor érettek voltak erre, az emberi történelemben. Nos a válasz egyszerű: mind a „világ vége”, mind az „utolsó ítélet”, mind Krisztus második eljövetele: szimbólum, és nem konkrét kozmikus, történelmi esemény, amelynek valódi jelentősége csak a Szellem és a Lélek útján járó, spirituális törekvő Szívében tárulhat fel, a kEGYelem által kapott belső, szellemi világosság fényében. Magyarán, minden, ami a szentnek nevezhető iratokban örök érvényű, helytől kortól, történelmi szakaszoktól és egyéni preferenciáktól, nézőpontoktól és értelmezésektől független kinyilatkoztatásként, túlmutatnak az idő és a tér világán, azok önMAGunkból, azaz Istenből szólnak emberMAGunk számára, ezért szimbólumokba vannak csomagolva, és eme szimbólumok valójában arról az egyéni, ám egyben EGYetemes Útról szólnak, melyet minden tanítványnak, kivétel nélkül végig kell járnia, amennyiben a tanítvány nem különb az ő Mesterénél. Ezért a szent iratokban lévő, kódolt szimbólumok által megjelenített Egyetemes igazságok, lényegüknél fogva a Tudat és Lélek számára lettek kinyilatkoztatva, még ha látszólag, a szimbólumok természeténél fogva, azok valamiféle konkrét történelmi keret által lettek is megjelenítve. Ez természetes, mert a tér-idő kontinuum tudati valóságába záródott, individuális emberi lélek számára másként nem lenne lehetséges a szimbólumok megjelenítése.

Amikor azonban a tárgyi gondolkodás világával azonosuló, individuális elme rátekint eme isteni szimbólumokra, természeténél fogva nem lát és nem is láthat mást bennük kezdetben, mint konkrét eseményeket, a tér-idő valóságában értelmezendő és kizárólag csak abban értelmezhető történeteket, történéseket, cselekvéseket, jóslatokat, jövendöléseket, és kozmikus perspektívákat, történelem néven. Ez természetes, és nem is lehet másképpen. Ezért van szükség a VALÓ, minden korban és minden egyéni emberi létezésben, „belső és külső” valóságként egyaránt megjelenni és tanítani, vezetni képes Mesterre, gÚRura, aki a Szív belső VALÓságába visszavezetve tudatunkat és lelkünket, képes a szimbólumokba csomagolt Igazságok belső lényegének, és összefüggéseinek közvetlen feltárására, megvilágítására, érthetővé és érezhetővé való tételére, MAGunkban, azaz emberségünk Istennel EGY-LÉNY-EGű legbensőbb VALÓjában: a spirituális értelemben nevezett Szívünkben. Ekkor megláthatjuk az isteni kEGYelem fÉNYében, a történetekbe csomagolt szimbólumok valódi, isteni jelentését és megvilágosító, ébresztő tanítását.

Lássuk tehát a választ, a feltett kérdésekre. A „világ vége” (is) elsősorban nem kívül, hanem belül jön el, sem azt nem mondják hogy imitt, vagy amott jön el, mert a világ vége – amint az örökké VALÓ isteni Igazság Lélekben történő felismerése is – tibennetek van elrejtve. A „világ vége” nem más tehát, mint az egó-én, az EGY-Éntől, Istentől tudatilag-lelkileg különvált, azaz „ős-bűnbe esett” individuálisként átélt LÉT vége, azaz az egó-énem világának a vége, mely halál egyben a Lélek Istennel EGY VALÓságának az újrafelismerése, ez az újjászületés, a belépés a Mennyek országába, azaz az üdvösség elnyerése, amely minden emberi létező számára más és más, „konkrét történelmi időben” érkezik el. Ezért a globális világvége várás, a tárgyi gondolkodás által tévesen értelmezett, isteni szimbólumok nem-értése, félreértése, azok félremagyarázásából fakadó tévhitek eredményeképpen létező jelenség. Ugyanis a „világ vége” – bár az az egyéni spirituális utak szempontjából, nyilvánvalóan egy konkrét történelmi helyzetben megjelenő életutat, tapasztalást jelent, amiben az úgynevezett „külső”, történelem-sajátos tényezők meghatározóak lehetnek – egy belső átalakulás, kataklizma és katarzis végső pontját jelöli, minden individuális emberi történetben, egyedileg és egyénileg kifejeződve. Ebből következően a „világvége várás” nem lehet közösségi, történelmi esemény, mivel az semmi jelentőséggel sem bír, az egyéni üdvösség szempontjából, hiszen az újjászületés, a Mennyek országába való bejutás, a Felébredés nem valamiféle tömegjelenség, avagy automatizált, külső, objektív történelmi események tömeges következménye, hanem egy mély, katartikus, egyedi és egyéni belső átalakulás, isteni felismerések, és az isteni tudatosságra való ébredés, megvilágosodási folyamat következménye. Ez az Önvaló, és az Önvaló által megnyilvánított „külső és belső” úton a tanítás, a Mester és gÚRu általi Egyetemes lét-igazság élő felismerését jelenti: bensŐNK-benn. Egyszerűen kifejezve, az armageddon, a világvége és az utolsó ítélet a mi emberségünkben kell eljöjjön, a mindenki egyéni, szellemi és lelki fejlettségének megfelelő „időben”. Ez pedig elsősorban az isteni kEGYelem egyéni megnyilvánulása, a konkrét emberi életekben, a konkrét emberi életutakban, amihez természetesen külső „díszletként” szolgálhat és többnyire szolgál is az a kozmikus keretrendszer, amit egyszerűen csak tört-ÉN-elemként ismerünk, és élünk benne.

Ha tehát sikerült megértenünk és átéreznünk az Önvaló fÉNye által Szívünkben, hogy mit is jelent a valódi drámája a saját emberségünkben „a világvégének, az armageddonnak”, akkor megérthetjük azt is, hogy az „utolsó ítélet” is már itt és most megtörténhet az egyéni léleknek, az emberi személyességnek. Ugyanis az „utolsó ítélet” valójában az egyéni cselekvés, az egyéni karma által felgyűjtött „adósság” elengedését jelenti, egyszer és mindörökre azon lélek számára, aki visszavonhatatlanul EGGYé vált, az újjászületés és az üdvösség isteni kEGYelmében saját Önvalójával, Istennel. Ha ez nem következik be egy adott életben, akkor az „utolsó ítélet” nem más, mint egy adott, személyes, individuális egó-én, személyesség „karma-mérlegének” isteni megvonása, a „jó és rossz cselekedetek” további létezést befolyásoló összegződése. Természetesen a keresztény értelmezésben „további létezés” nincs, bár mégis csak van, csak egyfajta inaktív létállapotot tételezve az üdvösségben, vagy valamiféle elszenvedő, végtelenített állapotot a lélek számára a kárhozat állapotában, esetlegesen pedig időleges tisztulást, az úgynevezett „tisztítótűz” által, amelyből van lehetőség az üdvösség elnyerésére. Láthatjuk tehát, hogy végül is a keresztény létértelmezésben is halhatatlan a lélek, mert még az – egyes teológiai értelmezések szerint – „örök kárhozatra” jutott lélek is halhatatlan, egyébként hogyan éghetne a pokol tüzében a test elhagyását követően? Itt eme teológiai kérdések fejtegetésébe nem merülnék bele, mert az elmúlt sok-sok száz év teológiai irányzatai, ezt már bőségesen megtették helyettem. Figyelmünket irányítsuk a lényegre: az örök kárhozat az elme terméke, ami nem jelenti azt, hogy a kárhozat maga, és a kárhozottság élménye, a karma igazságos intézménye által ne lenne időlegesen megtapasztalható az emberi lélek számára. Azonban az „örök kárhozat” a dolgokat a kezdet és vég, azaz a tér-idő kontinuum világához kötő, individuális elme terméke. Aminek kezdete van, annak ugyanis vége is kell legyen, az „örök kárhozat” ezért csak az elme világában lehetséges, ahol még jelen van az elkülönültség valósága, és az ebből fakadó félelem Istentől, mivel AZt még önMAGunk lényegeként nem ismerhettük fel.

„Bizony mondom néktek, hogy vannak némelyek az itt állók között, a kik nem kóstolnak addig halált, a míg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal.” (Mk. 9, 1). Ez az az ominózus kinyilatkoztatás, amivel – nem egyszer – a krisztusi ígéretek és tanítások hitelességét is kétségbe szokták vonni, mondván, hogy az Apostolok és a Jézus korabeli emberek, már rég halottak, ám az Isten országa mégsem jött el, ami ugyanakkor „világ végével”, az „utolsó ítélettel” lett asszociálva keresztény körökben, köszönhetően többek között a Jelenések Könyvének szintén az emberi tárgyi elme által való (félre)értelmezéseinek. Pedig eme mondás lényegét megértve, minden önellentmondás feloldható e tekintetben. Jézus Krisztus tudta, mivel látta az adott emberi tudatokban és lelkekben végbemenő katarzist, újjászületést és érési folyamatot, hogy egyesek számára az Isten országa, a Mennyek országa, az üdvösség, ITT és MOST, azaz földi életükben be fog következni, még a fizikai testük elhagyását megelőzően! Ha megfelelőképpen képesek vagyunk értelmezni azt, hogy „a Mennyek országa tibennetek és ebből fakadóan közöttetek van”, akkor megérthetjük, hogy a Krisztus nem valamiféle bizonytalan jövőbe helyezte, az emberi személyesség által elérhető üdvösséget, a Mennyek országát, hanem a mindenkori JELEN-VALÓságba, az ITT és a MOST, isteni Örökké-VALÓságába, mely nem más, mint a LÉLEK VALÓdi, igaz, isteni természete. „Elég a mának a maga gondja.” Minek kellene hát a történelem dolgait fürkésznie, egy üdvösségre vágyó tudatnak és léleknek, HA megértette a Mennyek országának a lényegét, mely nem imitt vagy amott, ekkor vagy akkor jön el? Azonban az örökké nyughatatlan individuális elménk nem éri be, az EGY-SZERű igazsággal, és annak felszabadító VALÓságával.

Jézus Krisztus, és minden Bölcs, azaz isteni VALÓját önMAGában és önMAGaként felismert, Isten kEGYelméből már fizikai létezésében újjászületésre, felébredésre, üdvösségre, örök isteni Boldogságra jutott Lélek, soha nem egy bizonytalan túlvilág reményét keltette az emberekben, hanem élete példájával és tanításával arról tett tanúbizonyságot, hogy az újjászületés, a felébredés, a megszabadulás, az üdvösség, vagyis az Istennel EGY-LÉNY-EGű individuális Lélek, hogyan és miként juthat el ITT és MOST, a konkrét emberi életidőt felhasználva az „Én és az Atya EGY VAGYUNK” örök VALÓságába, LÉTébe. Minden más, ami ezt eltakarni hivatott, az a nem-tudás világának a szüleménye, és elodázza, bizonytalan jövőbe, elérhetetlen térbe és időbe helyezi önMAGunk eredendően tökéletes állapotának „újraelérését” Istenben. Ehhez az emberi részszerűségnek természetesen Isten által, és az isteni KEGYelem segítségével fel kell számolódnia, meg kell szűnnie. Ez a keresztény szimbolikában az egó-én kereszthalála, a testi-én, az „én a test vagyok” tudatosságának a pusztulása, az Istenben való feloldódása, hogy a VALÓ, EGY és EGYetlen fÉNy felragyoghasson, minden üdvösségre jutott LÉLEKnek, önMAGában, önMAGunk által: Istenben, a TeljessÉGben.

Aki tehát az üdvösségre akar törekedni, az nem kell kutassa „az idők jeleit” önmagán kívül, hanem jobb, ha saját individuális elméjét tekinti a legnagyobb akadálynak, az üdvösség elnyerésének a tekintetében. Krisztus ezért utalt a „tiszta Szív” azaz az individuális egó-én tartalmaitól megtisztult belső, lélek-tudatosság fontosságára. Istent ugyanis az „egó-én” nem láthatja meg, mivel az egó-én az, aminek meg kell halnia ahhoz, hogy a Lélek önMAGát önMAGaként felismerhesse. Ez a feltámadás, ez a valódi üdvösség elnyerése, amely az Istenben való végleges, és visszavonhatatlan megállapodásban lehetséges, s mely nem emberi érdem, hanem Isten-MAGunk dicsŐsÉGe. Amint Jézus Krisztust, az örök és halhatatlan LELKET is az Atya támasztotta fel, úgy eme szimbólum ránk, tanítványokra is érvényes. A munkát az Atya viszi végbe, aki szüntelenül munkálkodik az Ő szőlőskertjében. Az emberi tudatosság azonban választhat, vagy átadjuk a „metszést” Atyánk kezébe, hogy lemetszhesse rólunk a hamis-ént, az „én a test és az emberi elme vagyok” tévképzetét, a téves azonosulás emberi vadhajtásait, az ős-bűnt, a máját, vagy pedig élhetünk eme, Istentől elválasztó tudatállapotokban továbbra is, mivel Atyánk senkit sem kényszerít semmire sem.

A VALÓ SZER lényegétől idegen, mindennemű erőszak és kényszer. Az üdvösség lehetőség, a felébredés ajándék, s még az erre való őszinte törekvés és vágy is, már eleve a kEGYelem, azaz Önvalónk, Isten JELEN-LÉTe, az Ővele – minden látszat és látszat-valóság ellenére – EGY és EGY-LÉNY-EGű LÉLEKnek. Ehhez szükségeltetik egy mustármagnyi hit, s hogy ez a mustármagnyi hit a figyelmünket az ÖrökkéVALÓ, múlhatatlan kinyilatkoztatásaira irányítsa szüntelen, Önvalónk kiapadhatatlan kEGYelmében, vezetésében és örök SZERében.

Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jő el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” Lk.17, 20-21.

M.: A végső Igazság olyan egyszerű! Az semmi többet nem jelent, mint eredeti állapotunkban lenni. Mindössze ennyit szükséges mondani. Mégis valóságos csoda, hogy ennek az egyszerű Igazságnak a tanításához annyi vallásnak, hitnek és módszernek kellett létrejönnie, amelyek vitatkozni kezdtek egymással! Milyen kár! Milyen kár!

Chadwick őrnagy: De az emberek nem elégednek meg az egyszerűséggel, bonyolult dolgokat akarnak.

M.: Pontosan erről van szó. Mivel valami komplikáltat, vonzót, elgondolkodtatót akarnak, rengetegféle vallás jött létre, és mindegyik roppant bonyolult, ráadásul minden valláson belüli irányzatnak megvannak a követői és az ellenzői. Például egy átlagos keresztény csak akkor lesz elégedett, ha azt mondják neki, hogy Isten valahol a messzi mennyországban van, melyet segítség nélkül nem érhetünk el. Egyedül Krisztus ismerte Istent, és egyedül Krisztus vezethet minket. Imádd Krisztust, és üdvözülj! Ha az egyszerű igazságot mondják neki: „Az Isten országa bennetek van”, ő ezzel nem lesz elégedett, s bonyolult és átvitt értelmet lát majd az efféle állításokban. Az érett elmék képesek csak megragadni az egyszerű Igazságot annak meztelenségében.” (Részlet a Beszélgetések Sri Ramana Maharsival című könyvből)

Tartalom megosztása: