A Születetlen bizonysága

Kérdező: Mindnyájan megszülettünk, mindnyájan meghalunk egyszer. A spiritualitás csak egy hit, hit egy az életben semmilyen bizonyossággal nem rendelkező elméletben, hogy az embernek lelke van, s ez a lélek túlélheti a testet. Mivel több ez a hit bárminél is, és miben segíthetne engem? Az elkerülhetetlent senki sem úszhatja meg, hisz aminek kezdete van annak vége is van, szükségszerűen, nemde? Mit tehetnék hát bármit is, nem-e puszta önámítás ez az egész, a szent iratok, a guruk tömege, mely látszólag senkit semmitől sem szabadít meg, legfeljebb csak illuzórikusan és időlegesen. Mi haszna a rengeteg összeolvasott könyvnek, ha a káosz csak egyre növekszik a világban, s ez a káosz engem is teljesen elnyel? Miben lehetnék biztos egyáltalán, mintsem abban, hogy megszülettem s egy napon meghalok? E két pont között feszül az emberi létezés tragédiája, s ez a léthelyzet késztet cselekvésre bennünket, de hogy ezentúl létezik-e bármilyen bizonyosság, arról senkinek semmi bizonyítéka sincsen. Mit tudsz mondani nekem erre?

MaGuru.: Túl sok kérdés egyszerre, mégis egyetlen-egy gyökérből ered, s ez a nemtudás világa, melyet tudásnak hiszel. Azt állítod, hogy csak abban lehetsz bizonyos, hogy megszülettél s egy napon meg fogsz halni. Biztos vagy abban, hogy alaposan megvizsgáltad-e ezt a kérdést, vagy csak elhiszed azt, amit a világban valóságnak látsz, s ebből arra következtetsz, hogy mindez rád is érvényes?

K.: Elnézést, de már maga ez a kérdés is akkora őrültségnek hangzik, hogy azt sem tudom, kínomban sírjak-e vagy nevessek. Jól értem-e, hogy azt állítod, az csak egy megfigyelés eredménye, hogy azt gondolom, megszülettem és meg fogok halni? De hisz mindenki azért van ezen a bolygón, mert megszületett, és nyilvánvaló, hogy nem él örökké, hisz számtalan halált láttam már életemben, és nem egy gyermek születését is megfigyelhettem. Orvos vagyok egy klinikán, s a diplomámat sem kaphattam volna meg, ha mindezt kétségbe vonom. Méghogy a születés és a halál megfigyelés kérdése, de hisz rám hogyne volna ez érvényes?

M.G.: Rendben, akkor maradjunk a tiszta logikánál, ne bonyolódjunk bele egyáltalán semmilyen elméletbe, vagy elképzelésbe sem. Lenne két kérdésem, az első: emlékszel-e arra hogy megszülettél, vagyis tapasztalatból tudod-e hogy megszülettél, a második kérdés pedig az, hogy mi a tapasztalatod a halálról? Ezen két gyökérkérdés azért lenne lényeges, mert ebből következően azt is megkérdezném tőled, hogy mit mondhatsz el a saját halálodról, mint bizonyosság, akárcsak születéseddel kapcsolatban? Mi a te bizonyosságod ezekkel kapcsolatban?

K.: Azt, hogy őrült vagy, nem tanító vagy mester. Hogy lehet egyáltalán ilyen kérdéseket feltenni ép elmével bárkinek is?

M.G.: Nem baj, ha őrültnek képzelsz ezen kérdések alapján, de ha kívánod akkor leegyszerűsítem. Azt állítod, hogy a születésed és halálod illetőleg rendelkezel csak minden kétséget kizáró bizonyossággal, így van-e?

K.: Természetesen, micsoda kérdés ez! Látok embereket nap mint nap megszületni a kórházban ahol dolgozom, és ugyanígy távozni is az életből. Ez az én bizonyosságom, ami a megfigyeléseim eredménye, de ehhez nem kell orvosnak lennie senkinek sem.

M.G.: Megértem, hogy a megfigyelésed, melyeket másokkal kapcsolatban tettél magadra is vonatkoztatod, és az ebből levont logikai dedukciót „bizonyosságnak” veszed önmagaddal kapcsolatban. De hogyan lehetsz bizonyos ezen konklúzió mindennél érvényesebb voltával kapcsolatban, ha nem emlékszel arra, hogy megszülettél, hiszen ezt csak másokkal kapcsolatban figyelted meg, illetve a szüleid és a rokonaid mondták neked? Továbbá nem tudsz semmi személyes tapasztalatot elmondani a saját állítólagosan majd a jövőben bekövetkező haláloddal kapcsolatban sem, csak a másokkal kapcsolatos megfigyeléseid fogadod el automatikus érvényűnek önmagad személyével kapcsolatban? Hogy nevezheted tehát bizonyosságnak azt, önmagadra vonatkozóan, amit pusztán másokkal kapcsolatban figyelhettél meg?

K.: Hűha, ez aztán a körmönfont érvelés. Tehát azt akarod mondani ezzel, hogy én kivétel lennék a születés alól, és ezek szerint úgy kellene itt és most léteznem, hogy nem születtem meg, és dacára annak, hogy másodpercenként ezrek halnak meg, talán én lennék az egyedüli kivétel a természet törvényei alól? Ez nagyon veszélyes és már elnézést, elmeháborodott érvelésnek tűnik a szememben. De el kell ismernem, hogy egy biztos, tényleg nem emlékszem arra, hogy megszülettem, és a saját halálomról sem tudok még semmit sem elmondani, tekintettel arra, hogy még élek. De ez alól ki lenne kivétel? Van-e bárki aki kivétel ez alól?

M.G.: Mit számít hogy másokról mit hiszünk vagy sem ebben a tekintetben. Maradjunk a személyes megtapasztalás talaján. Elismerted, hogy nem emlékszel a születésedre, a halálodról pedig nem tudsz érdemben nyilatkozni, csak megfigyeléseidből levont következtetéseid lehetnek erre vonatkozóan. Így nincs bizonyosságod arról, hogy megszülettél, és arról sem hogy meg fogsz halni, csak következtetsz minderre. Ez elég logikus-e így? Elfogadható-e ennek a logikája, még akkor is ha az elméd tiltakozik ellene?

K.: Végül is igen, a logikát következetesen alkalmazva tényleg nem rendelkezem bizonyossággal arról hogy megszülettem, pusztán csak megfigyelésem által tűnik mindennél logikusabbnak az, hogy ahhoz, hogy létezzem, meg kellet egyszer én is szülessek, amint kivétel nélkül – legalábbis úgy vélem – minden embertársam is így érkezett ebbe a létezésbe. De ami a kérdést illeti, ez valóban nem az emlékezésemen alapszik, hanem egy megfigyelésből levont következtetésen. Tehát el kell ismerjem, hogy szigorúan véve, nem nevezhetem bizonyosságnak ezt, ami személyes megtapasztaláson alapul. Ugyanis tényleg nem emlékszem arra, hogy megszülettem volna, de hát más sem emlékszik rá, így elég logikusnak tűnik, hogy nem kell emlékeznem arra, hogy megszülettem ahhoz, hogy létezhessem.

M.G.: Most jutottunk el a leglényegesebb részhez. Újabb feltételezést tettél. Azt mondtad „más sem emlékszik rá, így elég logikusnak tűnik, hogy nem kell emlékeznem arra, hogy megszülettem ahhoz, hogy létezhessem.” Eme sok feltételezés után végre kimondtad a lényeget, ami nem feltételezés, és ez az: létezem. Vizsgáljuk meg tehát a létezésed magát, hiszen ez az egyedüli bizonyosság amivel létezhetsz, minden más valójában ehhez tapad hozzá, méghozzá egy az elmédben lévő megfigyelések, tapasztalatok, következtetések által létrejött, bonyolult logikai  rendszerben. Ezt elfogadhatónak tartod-e?

K.: Végül is igen, tény és való, hogy tudom hogy létezem, erről nem kellett még senkit sem megkérdeznem. Ezt érzem, tudom, tapasztalom, nincs szükségem arra, hogy mások világosítsanak fel róla. De ebből miért következne az, hogy nem születtem volna meg, ahhoz, hogy létezem, vagy, hogy én lennék az, a sok milliárd eddig élt ember közül, aki majd sohasem hal meg? Eléggé merész ezen logikai pályák egymáshoz való kötése az én elmém számára. Bevallom, az őrültség határát súrolja mindez szerintem.

M.G.: Igen, az elme-én, az emberi egó-én számára ez valóban az őrültség határát súrolja. Azonban mi van, ha azt nevezzük őrültségnek, hogy olyan dologban vagyunk bizonyosak, olyan dologra építjük megkérdőjelezhetetlen módon az emberi létezésünket, melyről tiszta logikai következetesség fényében megbizonyosodhatunk, hogy nem bizonyosság, pusztán csak észszerűnek, talán a legészszerűbbnek, illetve mindennél észszerűbbnek tűnő következtetések?

K.: Jó, legyen, ez elfogadható, de minden tapasztalati tény ezt támasztja alá! Hisz látom, hogy emberek születnek és halnak meg, hogyan gondolhatnám azt, hogy ez alól én lennék a kivétel? Talán a szüleim, a rokonaim hazudtak nekem? Talán a születési papírjaim csak becsapásként, valamiféle ízetlen tréfaként készítették volna el a számomra, hogy minél hitelesebb legyen az, hogy megszülettem? Ne haragudj, de már maga ez egy őrület. Belátom, nem emlékszem ezzel kapcsolatban semmire, de hát ez a természetes, hogy egy újszülött nem rendelkezik emlékekkel. Ebből azonban arra a következtetésre jutni, hogy nem születtem volna meg, enyhén szólva őrültség. Úgy vélem, hogy amit másokkal kapcsolatban megfigyeltem, az rám is érvényes. Ez a leglogikusabb, nem az, hogy nem. Mi értelme lenne kétségbe vonni mindezt? Ez az emberi logika legészszerűbb fonala, amit követni lehet.

M.G.: A VALÓság nem mindig észszerű, emberi szempontok szerint, de önMAGában véve teljesen EGYsÉGes, koherens, azaz EGYbefüggő, megbonthatatlan logika tartja EGYben, és bár erre csak utalni lehet az emberi létezésen belül, de az emberi logika következetes, mindennemű kondicionáltságot elutasító alkalmazása nélkül is elvezethet minket ahhoz a ponthoz, hogy beláthassuk, csak mindennél logikusabbnak tartott következtetéseink vannak a születésünkről, bizonyosságunk azonban nincs, amint a halálra is vonatkoztatható mindez. Tehát mi marad akkor, ha elvetjük mindazt, amit „bizonyosságnak” hittünk eddig, megfigyeléseinkre alapozva?

K.: Ha ezt elfogadom, csak annyi marad, hogy létezem. Végül is csak ebben lehetek bizonyos, a fenti, általad vázolt logikát követve. Kétségtelen, bármennyire őrültségnek is tűnik, de ha igazságos akarok lenni önmagammal szemben, tényleg csak ennyi marad, amibe kapaszkodhatok. Vagyok, létezem. Nincs emlékem arról, hogy megszülettem, bár minden kétséget kizáró módon elfogadom saját születésem ténynek, s az emberi világban ez tűnik a legkézenfekvőbbnek. De végül is csak azért gondolkozhatom el ezen is, mert létezem, vagyok, s ez nem következtetés. Ez a legközvetlenebb tapasztalat, amit megragadhatok. Rendben, de mi következik ebből? Miért következne ebből az, hogy nem születtem volna meg, vagy nem fogok meghalni, pusztán csak azért, mert ezekről megfigyelésből származó következtetéseim vannak csak, és nem személyes megtapasztalásom? Egyáltalán mire jó ez az egész abszurd logikai játék, a számomra megkérdőjelezhetetlennek tűnő valóság természetét illetőleg?

M.G.: A te valóságod csak azért létezik megdönthetetlen igazságodként, mert figyelmesen sohasem vizsgáltad meg mindennek a Forrását. Nem tetted fel a kérdést magadnak, hogy ki az, aki azt képzeli hogy megszületett? Ki az, aki azt képzeli, hogy meg fog halni? Nem vizsgáltad meg alaposan sem a születés, sem a halál kérdéskörét az EGYetlenEGY bizonyosság fÉNyében, hogy VAGY, LÉTezel. Mert a fentiek alapján magad ismerted be, hogy ha az általam elővezetett vizsgálódás logikáját következetesen alkalmazod saját személyedre, akkor végül is csak egy bizonyosságod van, mely nem az elméd működéséből származik. Azt ugyanis hogy létezünk, elsősorban nem tudjuk, hanem érezzük. Előbb érzi mindenki azt, hogy VAN, LÉTezik, s csak később jelenik meg az a személy, az a személyiség, amely tudatában lesz saját létezésének. Azonban ez a személy a létezéshez kapcsolódik hozzá, ez a személy az elme által jön létre, és ez a személy az, akinek megjelenik később a születés és a halál kérdése, fogalomköre. Később – bár minden kétséget kizáró tapasztalata, bizonyossága nincs önmagával kapcsolatban – mindennél szilárdabban hiszi azt, hogy megszületett, és meg is fog halni. Ez azért mindennél fontosabb, mert eme két hit – mely valójában egy, és ez a mulandóság hite – határozza meg a létezésünket, és eme hitnek van alávetve ezután minden cselekedetünk.

Így jelenik meg a kezdetben lappangó halálfélelem, mely később egyre meghatározóbbá lesz minden cselekedetünk mozgatórugójaként, túlélési ösztönként hivatkozva erre. De ugyan már, az életet ki éli túl, mindenki meghal a fenti hit szerint, nemde? Ez a te hited. Erről magad nyilatkoztál. Tehát nem az az abszurd, hogy egy megkövesedett hitrendszer határozza meg a VAGYok, a LÉTezésed állapotát, ahelyett hogy ezt akárcsak az elfogulatlan, érzelemmentes és kondicionálatlan logika, a tiszta ész fÉNyénél akár csak egyszer is megvizsgáltad volna életedben? Így hogy elhitted hogy halandó vagy, belekerültél a létezés kényszerítő kerekének elme-világába, egó-valóságába, mely az elmúlás hite által kényszerít téged az életedben való cselekvésre, hogy a szenvedést élvezetekre cseréld, az elkerülhetetlen pusztulást pedig minél inkább elodázd. Ez a meztelen valóság, a te következtetéseidből ez ered, ez a kényszer, amit nevezhetünk sorsnak, szanszárának, vagy annak aminek tetszik, de a lényegen nem változtathat. Saját hited az, ami kényszerít téged, s eme hit nevében haladsz előre az időben, életed két bizonytalan pont közé kifeszítve, melyet születésnek és halálnak hiszel.

K.: Azt hiszem kezdem érteni, miről is beszélsz. De miben segíthetne ez nekem, ha felismerném is, hogy amiről beszélsz, bár első ránézésre tényleg a legnagyobb őrültségnek tűnik, de jobban megvizsgálva egy bizonyos: amit eddig hittem nem nevezhető bizonyosságnak, pusztán tapasztalati következtetésnek, vagy hitnek. Ettől nem fogok meghalni, netán örökké fogok élni? Vagy hogyan szüntethetné meg mindez az én szenvedéseimet? Bár kezdem érezni, hogy az amiről beszélsz nagyon mély igazság, mely nem is annyira az emberi elmében, mintsem az emberi szívben van elrejtve, de akárhogy is nézem, egyrészt ijesztő, másrészt elfogadhatatlan ennek belső lényege. Mi értelme hát foglalkoznom ezzel?

M.G.: Felmerült-e valaha benned mindennél komolyabban annak a vágya, hogy szabad legyél? Mindentől független, de nem emberi elképzelések szerint, mert az amit az emberi elme szabadságnak képzel, az minden formában a rabság egy-egy újabb színe, fejezete. Lehet, hogy vonzóbb az azt megelőző színnél, de ha jobban megvizsgálod, látni fogod, hogy „rabság újratöltve.”

K.: Az igazat megvallva, igen, ifjú, lázadó éveimben nagyon is vágytam a szabadságra. Így utólag visszanézve pedig több szélsőséges dolgot ki is próbáltam, a szabadulás eszközének vélve. Azonban mivel rádöbbentem, hogy nem vezettek az áhított szabadsághoz el, egyre csalódottabb lettem, majd arra a következtetésre jutottam, hogy olyan, hogy „szabadság” ezen a bolygón nincsen. Csak a függősség fokozatai, amit emberek szabadságnak hisznek. Sokan a pénzben keresik a megszabadulás forrását, némelyek a világ teljes elvetésében, mások izmusokban, karrierben, hatalomban, világjobbító ötletekben, vallásokban, spiritualitásban, és még ki tudja miben. Azonban igazán szabad embereket alig látni, mindenki mintha megállna félúton, a rabság egy kellemesebb fokozatát szabadságnak képzelve. Vannak akik aztán teljesen kiábrándulnak mindenből, és többé nem is foglalkoznak ezzel.

M.G.: Látod, milyen könnyű a saját elme-életünket, az egó-énünk tapasztalatait általánosítani, majd eme általánosításba beleragadni? Te nem tudtál a saját emberi elképzeléseid szerint „szabad lenni”, s ebből arra a következtetésre jutottál, hogy márpedig szabadság nem is létezik ezen a bolygón. Rendben, elfogadom ezt, de gondold újra át, igazságos-e, következetes-e ez a logika, amelynek érvelését önmagadra majd a világodra alkalmaztad?

K.: Tény, hogy ez elfogult logika, leginkább megkeseredettségből, azaz érzelmi befolyásoltságból, keserű tapasztalatból fakad. Így nem észszerű a következtetés. De mi is akkor a szabadság, létezik, elérhető-e, és hogyan érhetnénk el?

M.G.: Lám, az alvó oroszlán horkantott egyet 🙂 Az a legnagyobb akadálya annak, hogy ezt a kérdést pártatlanul megvizsgálhassuk, hogy meg akarod határozni a szabadságot. A szabadság azért szabatlan, mert nem lehet korlátok közé zárni, elképzelések tárgyává tenni. A szabadság teljesen mentes minden emberi fogalomtól, ezért is tökéletes. Nem részszerű, leginkább olyannyira EGYszerű, hogy teljességgel elképzelhetetlen, az elme által megragadhatatlan. Feltevődik akkor a kérdés: hogyan érhetnék el olyasvalamit, amit nem ismerhetünk meg?

K.: Pontosan ez az, ez a kérdés fogalmazódott meg az imént bennem is!

M.G.: A szabadság üresség. Mentes minden fogalomtól, s bár nem található az elme fogalmain belül, mégis minden tapasztalás, tapasztalat és tapasztaló léttere. Úgy konkrét, hogy nem konkrét, bár a legkonkrétabban: TE MAGod VAGY! Érezted-e valaha azt a mérhetetlen szabadságot, ami mint érzés, mindennél mélyebb érzésként jelent számodra meg, amikor önmagad semmihez sem kötötted, amikor önmagad semminek és senkinek sem képzelted? Amikor „csak úgy” voltál. Csak úgy, minden látszólagos „külső és belső” októl szabadon, minden gondolattól mentesen LÉTeztél? Tapasztaltad-e már valaha a tiszta VAGYOk érzését, az elmédtől nem beárnyékoltan? Bizonyosan! Mert minden pillanatában létezésed alapjaként tapasztalod ezt, de az amit elme-énnek, gondolkodásnak, emlékezésnek, emberi egónak nevezel állandóan rátelepszik erre. Ez a LÉT tiszta érzése, mely akkor is VAN, ha a személy, a gondolatokkal, az emlékekkel, a cselekvéssel és bármi mással való azonosulás nincs az elmédben jelen. Ekkor mindennél intenzívebben, erősebben, áthatóbban ragyog ez az érzés, ez az abszolút fÉNy, a lÉNy-EG, ami minden létező elidegeníthetetlen lényege, EGYetlen igaz, múlhatatlan, nem született és soha el nem pusztuló ÉNje. EZ VAGY TE. Szabadság, tisztaság, béke, mérhetetlen együttérzés, hála és szeretet önMAGad VALÓja iránt. EZ A VAGYOK, és minden általa(d) létezhet.

K.: De ez nem csak egy újabb, tetszetősebb elmélet, az én régi tapasztalati, mondjuk úgy elmevilágom helyett? Nem egy újabb önámítás, hipnózis amit az elme hoz létre, hogy önön rabságát szabadságnak képzelje? Nem-e ugyanúgy meg fogok halni akkor is, ha ezt képzelem?

M.G.: Nagyon lényeges kérdést tettél most, valójában önMAGodnak fel. Ennek te kell utánajárjál, én csak a saját tapasztalatomat önthetem szavakba, melynek lényegét szavak által soha sem lennék képes átadni. Azonban ha csendben maradsz és figyelsz, a Csend és a Figyelem, egymásban EGYesülve elvezet majd téged is a bizonyossághoz, ahhoz a mindenek felett álló bizonyossághoz, melyet immár nem az elme hoz majd létre, az elme csupán tükrözheti majd azt az elmén túli bizonyosságot, ami a gondolkodás számára örökké rejtve marad. Bár, amint a beszélgetésünk során már láthattad, a tiszta ÉSZ, a logika már önmagában is képes lenne annak a tárgyi elménk, a profán gondolkodás által létrejött és abszolutizált tapasztalati valóságnak a megkérdőjelezésére és leleplezésére, mely évmilliók óta uralkodik minden, a májá valóságába gabalyodott lelken, mindaddig, míg az élet halálos álmából fel nem ébred. Az elme ugyan nem képes elvezetni a bizonyossághoz, de paradox módon magában hordozza a hamisság világának észszerű megkérdőjelezhetőségének a logikai mátrixát.

K.: A tolvaj leleplezné a tolvajt, a bűvész a bűvészt? Ez valahogy nem logikus a számomra. Ám a fentieket végiggondolva tényleg lehetséges. De ki is a valódi leleplező, és kit is leplez le?

M.G.: Amikor megismered VALÓ MAGod, és nem pusztán arról képzelegsz, amit eddig önmagadnak hittél, mindez teljes világosságában feltárul előtted. Ez lesz AZ EGYetlen bizonyosság, s minden mást álomszerűnek fogsz látni, amit addig elméd által valóságnak képzeltél. S hogy ki is az, aki képzeli VALÓjában mindezt? EZ MAGod a LÉT, a ki vagy mindennemű azonosulástól mentesen, ami az elmédben jön létre. EZ MAGod a tiszta, kondicionálatlan, semmihez sem hozzákötődő, teljesen és tökéletesen szabad FIGYELEM. Hívják ezt Tiszta Tudatnak, Létnek, LÉLEKnek, fÉNynek, de túl VAN, s MAGodként túl VAGY a fogalmak világán. Bár minden megnyilvánult és megnyilvánulatlan valóság teljessége, mégis láthatatlan az elme világának. Ezért van az, hogy VALÓ MAGod az elméddel, az elmédben, a képzeletedben sohasem láthatod meg. Mert TE MAGod, mint ŐS, minden okot és okozatot meghaladó, ám azok Forrásaként VALÓ lÉNy-EG, nem a KÉPzelet által VAGY, hanem attól függetlenül, az örök időtlenség. Az üresség teljessége, s a teljesség üressége. A VAGYOK. De minél többet beszélek erről, annál távolabb kerülünk tőle a fogalmak segítségével. A legEGYszerűbb tehát, hogy ne képzelj semmit sem el önMAGadról, a Szabadságról az elméddel. CSAK LEGYÉL. AZ A KI öröktől fogva VAGY, az időtlensÉGben. Ez olyan nehéz lenne?

K.: Kezdem érezni amit mondasz. Egyre inkább érzem, és önmagamként érzem amit mondasz. Nagyon különös ez, mintha egy mindennél valóságosabb, mindennél közvetlenebb érzés lenne mindez, amiről beszélsz. Nem kell elképzelnem, valóban nem. Különös, mert ha visszaemlékszem a gyermekkorom zsenge éveire, sokszor csak úgy voltam, csak úgy léteztem, gondolatoktól mentesen, s valami hihetetlen, megmagyarázhatatlan intenzitású és mélységű öröm, leginkább oktalan boldogság töltött olyankor el. Most, hogy szavaid megnyitották belső szememet, egy pillantás alatt, mintha súlyos hályog esett volna a szememről le. Látom a szavaid fényét, de leginkább érzem, mindennél tisztábban, mindennél fényesebben, önmagam lényegeként mindezt. Oly egyszerű ez, és mégis, olyan hihetetlen. Azt érzem, hogy mindörökké ebben az érzésben, ebben a tiszta tudatban, ebben a parttalan boldogságban szeretnék csak lenni. Csak lenni, csak LÉT lenni… nem gondolni semmivel. Mondd, lehetséges-e ez?

M.G.: Ha ez nem lenne lehetséges öröktől fogva, semmi más sem jelenhetne meg az elmédben. Most, hogy „visszaemlékeztél” VALÓ MAGodra ebben az áldott pillanatban, mely nem más mint a te örök időtlenséged, mely teljesen tiszta az egó-képzet minden árnyékától, immár semmi sincs, amit tudnod kellene. Csak maradj meg minél többet, minden elvárás mentesen ebben a VAGYokban. EZ VAGY TE. Ez a te örök, születetlen és halhatatlan lényeged! Túl mindenen, amit az elme megragadhat, megismerhet, mégis Forrásaként minden létezésnek, minden világnak, minden megjelenésnek, ami ezen tiszta, makulátlan vetítővásznon, ami A LÉT MAGunk, megjelenhet. Olyan nehéz hát ez? Csak LÉGY A KI VAGY, s hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek. Ez a nagy titok, amihez végül minden létező önMAGát felismerve juthat el. Ehhez azonban tényleg meg kell halni, hogy újra megszülethess. De ki is hal meg? AZ aki sohasem született. Ez a varázslat lényege. A halál és a születés is pusztán csak KÉPzet, mely semmivé foszlik VALÓ MAGunk önMAGunkként való „újrafelismerésében”. Menj hát, mire lenne még szükséged? Ne vesztegesd az időt a szavaimra!

K.: Olyan hihetetlen mindez, ma úgy jöttem hozzád, hogy majd jól összezavarlak a szkeptikus kérdéseimmel, mert az igazat megvallva, tudom, hogy mi a tanításod lényege. Azonban ez az elmémnek teljes őrültségnek tűnt mindeddig. Most azonban valami varázslat történt, mert nem csak az elmém lett legyőzve úgy, hogy nem is harcoltál velem, de legbelül felragyoghatott az a fÉNy, az a világosság, az a boldogság, amit már réges-rég elfeledtem, s úgy hittem ez csak gyerekkori képzelgés. Most láthattam meg, hogy éppenséggel ez az elmevilág, amit felnőttként felépítettem, a szerep, amit megkérdőjelezhetetlenül magamra vettem s megszilárdítottam, ez az illúzió. Ez nem én vagyok, pusztán az én elmém műve, amivel évtizedek óta azonosnak képzeltem magam. Köszönöm mindezt! Elmondhatatlan hála van a szívemben!

M.G.: EGY-ÉN-MAGunknak köszönd ezt, aki ezen személy által megjelent, hogy önMAGodra emlékeztessen! Ki az aki eme egónak képzeli MAGát? Az örök MAG, a Tiszta Tudat, a LÉLEK. Minél több nevet adunk önMAGunk megnevezhetetlen lÉNy-EGének, csak attól zavarosabb lesz minden. Mert megpróbáljuk elKÉPzelni az elKÉPzelhetetlent. Holott „csak lenni kellene”. Csak LÉTként, szabadon, mint a cseppek az óceánban. Az Óceán vagy, aki MAGad egyetlenegy cseppnek képzelte, holott nem is a cseppek összessége, nem is a cseppek hiánya, hanem az EGYetlen VÍZ TEN-MAGad, a VALÓ ami él és éltet. Áldott vagy, ki MAGod a tiszta, örökkévaló LÉT aki újra felismerte ezt!