Minden ami megtapasztalható az érzékelésben létrejövő érzékszervi valóságot illetőleg: elme. Ez a rejtélyes, megfoghatatlan erő az, ami által, amivel és amiben az, amit minden egyén világnak nevez létezik és létezhet, megszületni, fennállni és elmúlni látszik a tapasztalásban. Az emberi, individuális tudat az elme működésének a következtében áll fenn, mert valójában az emberi lény sohasem egy úgynevezett objektív, tudattól, tudatától független objektív valóságot tapasztal, hanem magát a tapasztalást tapasztalja, ami az elmében létező, az elme által létrehozott és fenntartott érzékek és érzékelés által van, létezik, és él „objektívnek, és tudattól függetlennek” hitt és képzelt önálló életet, minden személyben és személyességben.
A fentiek belátására a logika következetes alkalmazásával bárki eljuthat, amennyiben sikerül meghaladnia bizonyos emocionális és intellektuális gátakat, melyek akadályát képezhetik a fenti felismeréseknek. Az egyén, mint egyedi személy, személyiség és jellem, végső soron mint létező a saját elmeműködése által van meghatározva, mivel az egyéni tapasztalás során alakul ki mindaz a valósághalmaz, amit individuális énnek, személyiségnek nevezünk. Minden tapasztalás, tapasztalat, ebből leképeződő absztrakt gondolkodás és mentális, analitikus, kognitív – azaz gyűjtőfogalommal élve – elmebéli folyamat, az individuális elmében jön létre, áll fenn és szűnik meg. Az egyéni, személyes elme bármilyen következtetésre is jusson önmaga világtapasztalása tekintetében, ameddig mindez megreked a tárgyi, fogalmi gondolkodás korlátai között, nem rendelkezik és nem is rendelkezhet egyetemes érvényességgel. Az emberi lény látszólag végzetesen foglya saját tapasztalásának, abból fakadó és abban létrejövő világának, gondolkodásának, azaz mentális (kognitív, spekulatív, imaginatív) és pszichoemocionális, belső valóságának.
Az emberi, egyéni tárgyi gondolkodás szükségszerűen a tárgyi világ elemzője és „elmézője” is egyben, melyben a valóság természetét illetőleg, önmagába van bezárulva, még az olyan fogalmak is mint a „tudattól független objektív világ és valóság” vagy a „fizika törvényei”, de spirituális tekintetben az „Abszolútum, Isten, Átmán, Lélek stb.” is mint fogalmak, pusztán mentális képződmények, melyek a tudatműködés következtében léteznek. Az emberi lény rabja saját elméje tapasztalásának, saját érzékelésének, gondolkodásának, érzéseinek, és az ebben létrejövő individuális valóságának, amit „világnak” nevez. Kegyetlen, ám egyben végtelenül felszabadító felismerés lehet mindez, ami egyszerre zúz széjjel minden kapaszkodót, amit az elme önmagában, önmagából és önmagának teremtett, az individuális létezésben. A szabadságnak ára van, és ezt csak az fizetheti meg, aki eljut annak felismerésére és belátására, hogy az individuális elme valósága mindig relatív, ki van szolgáltatva annak a személyiség(é)nek és jellem(é)nek, ami és aki eleve az elme, az érzékelés és tapasztalás tudatfunkciói által létezik, így ebben a tekintetben semmiféle objektivitás nem tételezhető, amennyiben az emberi logikát következetesen alkalmazzuk, ezúttal önön forrására, azaz magára az elmére, és annak minden tartalmára, tárgyára.
A fenti felismerések látszólag önmagu(n)k alól húzzák ki a talajt, minden értelemben. Az individuumnak ugyanis önön egyedisége, különállósága, külön-valósága létrehozására és fenntartására elengedhetetlen szüksége van önön „belső és külső”, „szubjektív és objektív” tudattartalmaira, amelyek azonban egyáltalán nem maguktól értetődőek, pusztán magának az individuális érzékelésben létrejövő világ és valóság átéléséből fakadóan, a tárgyi gondolkodás, valamint az elvont gondolkodás következtében létezőek. A világ – mint tapasztalás és fogalom – mást jelent minden individuum számára, amint a valóság is egyénileg más és más tudattartalmakat jelöl, az úgynevezett „külső világ és valóság” pedig még csak tételezhető sem lehetne, az azt tapasztaló tudat és tudatosság, azaz az elme és a tudatfunkciók létezése nélkül. A mindennapi életben azonban mindezeknek többnyire nem vagyunk tudatában, és teljesen átadjuk magunkat az „objektív valóság” elménk által elfogadott és éltetett illúziójának, melyet a tárgyi gondolkodás konvencionális fogalomkészleteiben általában világként, fizikai valóságként, természetként jelölünk meg.
Az emberi elmének és az általa művelt, benne létező logikának azonban van egy sajátossága. Az elvont, immár nem pusztán a tárgyi gondolkodás elsajátításával, az elmében az elme által megszülethet egy lényegi felismerés, nevezetesen az, hogy minden tapasztalás és tapasztalat: elme és tudat, azonban minden tapasztalás és tapasztalat, azaz a világ és valóság abszolút megfigyelője szükségszerűen felette kell álljon az elme és a tudat által létrehozott tapasztalati valóságnak és világnak. Ez látszólag egy circus vitiosus, ezen belül is egy körkörös érvelés, ugyanis az, hogy létezhet egyáltalán abszolút megfigyelő, amely önmaga abszolút voltából fakadóan képes minden relatív valóság önmagától független, pártatlan, ítélkezés mentes megfigyelésére, már eleve egy hipotézis az elmén, a tudaton belül. A megfigyeléshez elsősorban megfigyelő szükséges, mert ha nincs megfigyelő akkor a megfigyelés és annak megfigyelt tárgya, már eleve értelmezhetetlen hármasságot alkothatna pusztán, leginkább fel sem merülhetne ennek léte. Tehát az emberi elmén és tudaton belül, valójában sem a tárgyi, sem az elvont gondolkodás segítségével semmiféle végső, abszolút valóság nem ragadható meg, nem bizonyítható és nem is cáfolható, minden bizonyosságot kizáró módon. Ez az elme számára, pontosabban az elmével azonosuló individuális megfigyelő, az individuum számára lesújtó, megsemmisítő felismerés. Egy világ összeomlása, pszichológiai értelemben pedig maga a pszichózis, amitől minden „egészséges” emberi tudat menekülni szeretne.
A létezés elme és tudatszerűségének a felismeréséhez vezető tudati úton, tehát elsősorban emocionális akadályok tornyosulnak a fenti felismerések következtében. A legbriliánsabb elme számára is annak a felismerése, hogy a világ és a valóság, annak minden objektumával és tartalmával egyetemben akként, amiként megjelenik, az objektivitás minden meghaladhatatlannak vélt és tapasztalt törvényszerűségével és áthághatatlanságával egyetemben is, pusztán individuális tapasztalás eredménye, és ez még akkor sem meghaladható, ha ebben a személyességben látszólag léteznek olyan, az alanyon, azaz a szubjektivitáson kívüli állandóságok, mint például a természet világa, a létezők világa, a világegyetem, és ezeknek szubjektumok által tapasztalható közös, konvencionális valósága. A természet, és a természet törvényei, az úgynevezett objektívnek tapasztalt, vélt és hitt valóság – ebben a felfogásban és megközelítésben jogosan – látszólag és tapasztalatilag akkor is létezik, ha az azt tapasztaló individuum nem hisz benne. Ez a világ és valóság tapasztalás, átélés az, amit a filozófia „naiv realizmusnak” nevez. Ennek lényege így foglalható össze: „a világ és a valóság akkor is létezik, ha én nem létezem.” Ez a tudattól független(nek tételezett) objektív valóság abszolútnak való át- és megélése, mely a tapasztalástól függetlenül tételezi a tapasztalt valóságot, melyet tudományos fogalmakkal phusisnek, azaz értelmileg és magyarul természetnek, spirituális megközelítésben pedig – főleg a vallásos tudatformákban – Istennek, Abszolútumnak nevez. Ezek azonban ugyanúgy az individuális elme által létező fogalmak, mint bármi más, és ezen a ponton úgy tűnik, a kígyó a saját farkába harap.
A tudattól független objektív valóság nincs, de megtapasztalható, sőt valójában a legtöbb emberi lény számára ez az egyedüli, kizárólagos világ és valóság tapasztalás és átélés, amire élete folyamán eljutni képes. Minden ugyanis, ami ezen túl helyezkedik el, az elsősorban a tárgyi gondolkodás meghaladását tételezi, és a fogalmi gondolkodás teljes elmélyítését, majd ennek elengedését is, pontosabban a világ és a valóság, tiszta intuícióban való szemlélését, átélését, mely átélés mentesítve van mindennemű elmeműködéstől, azaz mindentől, ami a megfigyelő, megfigyelés és megfigyelt hármasságát létrehozza, fenntartja. Itt azonban láthatatlan módon, már át is csúsztunk azon – az individuális elme számára megragadhatatlan – határvonalon, ami az individuális elme, így a logika és az emberi gondolkodás számára már megfoghatatlan létélményt jelent, amikor is már csak tükrözhető, paradoxálisan sejtethető a fogalmi gondolkodás számára az a végtelen, behatárolhatatlan TÉR és VALÓ, melyből maga az individuális elme és tudat is fakad, annak minden funkciójával, képességével és lehetőségével egyetemben. A rész nem ragadhatja meg az egészet a maga részségével, ám ha azt tételezzük, hogy létezik a minden részséget meghaladó VALÓ, Teljesség, melyben az elme és a tudat individualitása EGYetlen PONTként, minden fogalmat és individualitást meghaladó, kondicionálatlan és határtalan figyelemként VAN, akkor ez a „vanság” a VAGYOK, a tiszta, kondicionálatlan lét érzésében – mely minden individuum számára a legelsődlegesebben megragadható és tapasztalható valóság – feltárulhat a maga teljességében.
Bárki mondhatja, hogy ezen sorok pusztán filozofikus és metafizikai jellegű okfejtések, melyeknek – pont a fentiekben ismertetettek okán – ugyanúgy nincsenek abszolút vonatkozásai, mint bármi másnak, ami az individuális tudat és elme korlátain belül jelenik meg, tapasztalható és élhető át, mint emberi személy, személyiség, jellem, és egyéniség. Ez igaz. De mindez eleve igaz mindenre, ami az úgynevezett objektív valóság világában van és megtapasztalható. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy például a fizikai világnak nevezett tudati valóság törvényei mindenkoron abszolút érvényűek, holott végső soron ezek az emberi tapasztalás eredményeképpen született megfigyelések absztrakt, logikai rendszerei, melyeket az állandóan ismétlődő tapasztalásaink eredményeképpen meghaladhatatlannak, abszolút érvényűeknek hiszünk. Ezért van az, hogy például a tudomány nem tud mit kezdeni azon jelenségekkel, melyek kívül esnek önön valóság-paradigmáján, valóság tapasztalásán és annak értelmezési kísérletein. Ez nem jelenti azt, hogy amit tudományos absztrakciók eredményeként az emberi elmék rendszerekbe foglaltak, azok mind valótlanságok, vagy nem állják ki a tudományosság önmaga valóságértelmezési definícióként létrejött kvalifikációs kritériumrendszerei általi ellenőrzéseik próbáit. (reprodukálhatóság) A kő leesik, ha egy szakadék felett elengedjük, és nem áll az útjába semmilyen akadály sem. Ez azonban nem azért van, mert ez meghaladhatatlan törvény, hanem a fizika – mint tudomány – törvényei pusztán ezt, a sokszorosan megismételt, és folyamatosan reprodukálható valóságot alakították logikai dedukció által absztrakt, matematikailag leírható képletekké, rendszerekké, mely rendszerek – többnyire – alkalmasak arra, hogy általuk a fizikai valóságnak nevezett, tudati valóságon belül, akár létrehozhassunk a technika segítségével különböző objektumokat, azaz például épületeket, tárgyakat, gépeket stb.
Léteznek-e a VilágEGYetemnek abszolút törvényei, törvényszerűségei, melyek függetlenek az azt tapasztaló tudattól? Látszólag ez egy nagyon buta és megbotránkoztató kérdés lehet, ám szükségszerű logikai következménye a fent érintetteknek. A mindennapi élet tapasztalatai ugyanis azt mutatják a legtöbb földi létező számára, hogy mindaz, amit világ és valóság néven jelölünk, rendelkezik egy olyan, az individuális tudattól függetlennek látszó, tapasztalható aspektussal, amit mi külső valóságként jelölünk, ezen belül is olyan külső valóságként, amelyben az individuum alá van vetve, látszólag és tapasztalhatóan olyan szabályszerűségeknek (törvényszerűségeknek) melyek áthághatatlanok, felülírhatatlanok, meghaladhatatlanok a legtöbb egyed számára. A gravitáció minden testre hat, a megfigyeléseken alapuló fizikai törvényszeűségek szerint. Azonban mi van akkor, ha egy egyed képes meghaladni, például saját fizikai testére vonatkozóan ezt a törvényszerűséget? A levitáció képessége vajon ellent mond-e a gravitáció törvényszerűségének? Ezek azért is nagyon kényes kérdések, mert általában ezek tárgyalásánál többnyire majdnem mindenki elfeledkezik, hogy ezek is tudattartalmak, melyek természetüknél fogva relatívak, pusztán az individuális tapasztalatok általánosítása az, ami a gravitációt abszolúttá, és meghaladhatatlan törvénnyé teszi, például a Földön. Ez azonban még mindig nem jelenti azt, hogy a gravitáció olyan abszolút törvény is, amely nem meghaladható egy egyed számára, végképp nem azt, hogy ennek meghaladása ugyanakkor semmissé tenné a többség számára fennálló tapasztalást, és közösen egyetemesnek tartott tapasztalati valóságot. Ugyanis a létezés nem a kizárólagosságok világa, hanem a végtelen lehetőségek valósága. Látszólag ugyanabban a tudati valóságban valaki lezuhan egy szikláról és szörnyethal, más viszont túléli ugyanazt az esést „szerencsésen”, és itt még nincs is szó különleges képességekről, mint például levitáció, vagy egyéb, spirituális fogalmakkal sziddhiknek nevezett tulajdonságokról, melyekhez eljuthatnak, eljutottak emberi lények.
Természetesen a fenti okfejtésnek nem célja ama közösnek nevezett fizikai valóság tagadása, melyet a legtöbb ember világként, fizikai valóságként, természetként ismer és hivatkozik rá. Sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy mindez egyáltalán nem tételezhető semmilyen módon sem, tudattól független objektív valóságként amennyiben felismerjük, hogy minden tapasztalás, tapasztalat a tapasztaló függvénye, és eleve az alany, a szubjektum létezésének a következménye magának a tapasztalatoknak a világa is, így kimondható, hogy semminemű tapasztalás, így megtapasztalható valóság, világ sem tételezhető, az azt megtapasztaló szubjektum, azaz az alany léte, tudati valósága nélkül, mely tudati valóság magában foglalja mind a tudatfunkciók összességét, mind a tudatfunkciók összességének a tapasztalóját, szemlélőjét, vagyis a tudatnak ama középpontját, mely végső soron maga az alany, a megfigyelő, és ezek kondicionálatlan minőségében: a figyelem.
Miért fontos mindez és kiknek? Egy leves megfőzésében, a munkahelyi problémák megoldásában, vagy egzisztenciális félelmeink feloldásában – látszólag – semmi jelentőséggel sem bírnak ezen lehetséges felismerések mindazon tudatok számára, akik önön alanyiságuk és tudatiságuk gyökerét és forrását nem kutatják, mert mondjuk ilyen jellegű vágy nem él a szívükben. Mondhatjuk tehát azt is, hogy a jelen társadalom számára, az ilyen, és ehhez hasonló okfejtések haszontalanok, sőt akár megbotránkoztatóak, zavaróak, nevetségesek, vagy akár betegesnek is tűnhetnek. Azonban azon keveseknek, aki a szabadság felé vezető szűk ösvényt keresik saját létezésük gyökerében, saját létezésük tudati, azaz szellemi és lelki aspektusainak a megismerésére és feltárására törekednek, a fent érintett kérdések kardinális jelentőségűek lehetnek. Eljutni ugyanis annak a felismerésére, hogy semminemű valóság sem tárgyalható az azt tapasztaló elme és tudat nélkül, már csak egy lépést jelent annak a kérdésnek a megfogalmazásához, hogy vajon nem maga az elme és a tudat ilyen módon az egyetlen, valódi létrehozója annak a megtapasztalásnak, amit a legtöbben egyszerűen csak világnak, természetnek és valóságnak nevezünk? Ez azért őrült kérdés, mert felületesen vizsgálva mindez azt jelentené, hogy az individuális tudat és elme, azaz az egyén lenne a VilágEGYetem Teremtője is egyben, ami a tudományosság számára súlyos tudatzavart, elmebetegséget jelent, a vallásos tudatforma számára pedig egekbe kiáltó istenkáromlást.
Ez az a pont, ahol felmerül a filozófiai értelemben vett szolipszizmus kérdése, amely semmikép sem elvetendő, sokkal inkább transzponálandó egy filozófiát és individuális léttapasztalást is meghaladó valóságszintre. A szolipszizmus lényege ugyanis, hogy „a világ azért van, mert én vagyok” másképp fogalmazva pedig a világ bennem van, azáltal hogy én létezem, tehát én vagyok a világ teremtője. Ez bármilyen botrányos, de individuális szinten igaz is, személy feletti valóságként értelmezve pedig maga az Abszolútum. (Az advaitin megközelítés individuális, pusztán filozófiai jellegű letranszformálása, alászállítása végső soron szolipszizmust eredményez!) Miért igaz a szolipszizmus lényege individuális szinten? Azért, mert az úgynevezett „tudattól független, objektív valóságot” végső soron minden, emberi tudatosságként létező lény a saját elméje és tudata által tapasztalja olyannak amilyen, azaz tulajdonképpen minden tudattartalmat, tapasztalást maga teremt a maga számára meg. „Minden ember egy univerzum”, szól a mondás, és ez szolipszisztikus módon érthető igazán meg. „Hiába” létezhet vagy létezik az individuum számára tehát bármilyen egyetemesnek mondott, vagy mondható valóság, mivel azt az egyedi, egyéni, elme és tudatbéli átélésében, mint tapasztaló, mint lélek, mint tudatközéppont, mindenki teljesen egyedi módon, teljesen sajátosan éli át- és meg. Így tehát minden létező az individuális létezésben egy EGYedi VilágEGYetemet teremt, sajátságos és csak és csakis önmaga számára átélhető és megtapasztalható módon. Ez a szolipszizmus botrányos igazsága, mely individuális szinten látszólag megdönthetetlen. A szolipszizmus pusztán filozófiai értelmezése könnyen tudatzavarhoz vezethet, mert ha az individuum – mint személyesség, mint rész és mint viszonylagosság – önmagát ténylegesen, a mások által Világnak, VilágEGYetemnek nevezett valóság kizárólagos, egyedüli Teremtőjének teszi meg, akkor felmerülhet a szolipszizmus kritikájának a klasszikus kérdése, hogy „bárki állíthatja azt, hogy én vagyok a világ teremtője, de ha tényleg az, akkor ki teremt kit is meg, és ha tényleg ő A Teremtő, akkor miért nem rendelkezik abszolút hatalommal és tudással, azaz mindenhatósággal a VilágEGYetem felett, méghozzá mindenki számára megtapasztalható módon?”
Érdemes különválasztanunk a szolipszizmusnak az individuálisra és az Abszolútumra vonatkozó tárgyalását, és az ezen belül megismerhető igazságokat, valóságot. Mert a fentiek alapján belátható, és ténylegesen megtapasztalható az, hogy mint individuum, minden személy külön világban, külön valóságban él, és ezen valóságok halmazaképpen létezik – egyfajta közös konvencióként – például az emberi létezés minden közösségi aspektusa, legmagasabb szinten maga a társadalom. Igaz tehát a szolipszizmus individuális magva, hogy a világ bennem van, még akkor is, ha mint személy, ha mint individuum képes vagyok egy úgynevezett rajtam kívülálló, azaz objektív valóságként kezelt valóságtartomány megtapasztalására, amit például társadalomnak, világnak, VilágEGYetemnek stb. nevezek. Azonban a legtöbben hajlamosak vagyunk elfeledni azt az egyszerű tényt, hogy a valóság „objektívnek” tapasztalt, hitt, nevezett része is végső soron az individuális tudat egészének a része, azaz sem a belül sem a kívül, sem a szubjektív sem az objektív nem létezik és létezhet, egy ezt meghaladó valóság, azaz a tudatmag, a tudatközéppont, az erre tudatos szemlélő, a figyelem nélkül.
A szolipszizmus tehát filozófiai szinten tagadhatatlanul a legmagasabb rendű tudatcentrikus megközelítését jelenti a létnek és a létezésnek, a jelenleg ismert és lehetséges rendszerek közül. Mint minden rendszer, azonban önmagában nem lehet abszolút, mert a létezés forrására pusztán rátapinthat, utalhat, azonban önmagában erre nem is lehet képes, pusztán csakis a leglényegesebb probléma megvilágítására és felvetésére, hogy: ki vagyok én valójában, aki az elme, így a tudati valóság megtapasztalója is egyben, ráadásul úgy, hogy önmaga(m) elmeszerű, tudati létezésére is reflektálni képes? Az emberi lény ugyanis képes eljutni önmaga létezésének a tudatosításához olyan módon, hogy végső soron képes leválasztani önmaga tudatmagjáról, tudatközéppontjáról mindent, ami nem a megfigyelő, sőt, képes önmagára pusztán csak és kizárólag figyelemként „tekinteni”. Pontosabban meghaladni minden nézőpont személyességét, minden kettősséget, és csak tudatMAGként, tudatközéppontként, mindennemű szempontoktól, ítéletalkotástól, képzetektől és képzetalkotásoktól mentesen, tiszta figyelemként, tiszta tudatként, tiszta elmeként, személytelen, kondicionálatlan ÖnVALÓként létezni.
Ezen a ponton elhagyjuk a szolipszizmus pusztán filozófiai vetületeinek kérdéskörét, mert szükségszerűen tételeznünk kell a tudatMAG személy feletti, abszolút voltát, mely maga a figyelem, másként fogalmazva a LÉLEK–JELEN–LÉT. Itt már az intuíció területére jutunk, a lét végső forrására pedig csak paradoxonokkal utalhatunk, az elme által megragadható fogalmi gondolkodás segítségével. Az individuális elme azonban egy mérhetetlenül magasabb rendű valóság része (frakt-ÁL), így ebből kifolyólag maga is tükrözi, hordozza a maga résszerűségében azt az egészet, amiben maga is van, amiben virtuálisan maga is le van választódva önMAGáról. Az örök EGész ugyanis úgy válik rÉSSZERŰvé az EG-ÉSZ-benn, hogy lÉNyegét tekintve önön EGészsÉGét mindvégig megŐrzi, minden részben és résSZERűsÉGben. Ez MAGunk a minden létező és létezés abszolút középpontja és MAGvakénti, LÉLEKként létező, megismerés és megismerő nélküli tiszta tudás. A tiszta lét maga a tudás, a lét önmaga létezésére tudatos tudása, pedig maga az üdvösség, a kondicionálatlan boldogság, azaz a tiszta tudat, a tiszta elme, az önMAGával önMAGában azonos: LÉLEK. A megkülönböztetés addig szükséges, míg a megnyilvánult valóság sokszínű, sokrétű valóságát, az individuális elme prizmáján keresztül megteremtve, az individuális szemlélő szemlélni, az individuális(nak önMAGát képz-el–Ő) EGYetemes LÉLEK átélni akarja. Ez az a pont, ahol a valódi elmélyülés, a koncentrációban és a kontemplációban egyesül, ez a valódi meditáció, mely segítségével az individuális elme valóságán túljutni akaró szemlélő, az önmaga végtelenségére ráébredő Lélek, az örök kondicionálatlan figyelem, a szabadság önMAGunkként feltárulkozhat, az egyéni létezésben. Az Abszolútum ugyanis MAGunk lényege, A LÉLEK A KI VAGYOK. Soha, semmilyen körülmények között nem válhatunk azzá, mert időtlen idők óta, minden létező AZonos, és végső soron EGY, és EGYedülvalóan elválaszthatatlan MAGunkkal, minden individualitás forrásával, létrehozójával, létben tartójával és visszavonójával.
A Lét TUDÁS, a Tiszta LÉT MAGunk, EGY-ÉN VALÓnk személy feletti tudása, minden más csak belőle, MAGunk örökkéVALÓ létezéséből fakadó ismeret, mely a kettősségek világára vonatkozik, s abban érvényes a maga relativitásában. A Lét TUDÁS, a TUDÁS üdvösség, boldogság. A LÉLEK MAGunk a szabadság, aki mindenben és mind-ÉN-Kiben lélekzik. AZ EGYetlen igaz tudás MAGodba van elrejtve, s TE AZ VAGY. A lét érzése önMAGunkban, önMAGunkon át önMAGunkhoz vezet, az atyai házba, a Teljesség örökkéVALÓságába: a CSEND üdvösségébe.
Powered by RedCircle
