”Végtelen, elpusztíthatatlan, Ön-ragyogású, Önmagától létező vagyok, kezdet és vég nélküli vagyok, születéstől, haláltól, változástól és romlástól mentes vagyok. Minden dolgot átjáró, mindenen áthatoló vagyok. A gondolat és teremtés univerzumainak miriádjaiban, egyedül Én Vagyok.”
Forrás: Robert Adams, szatszang átiratok.
Véletlenek nincsenek. Nemrég „véletlenül” rátaláltam V. Ganesan, Srí Ramana Maharsi unokaöccsének „RAMANA PERIYA PURANAM” (75 régi bhakta belső utazása) című könyvére. Az „Ébredés kontra megszabadulás” című bejegyzés elkészítése kapcsán pedig felmerült bennem egy kérdés, Robert Adamsszel kapcsolatban: hogyan lehetséges az, hogy annak dacára, hogy három évet töltött Bhagaván lábainál, az általam olvasott, Ramana Maharsiról szóló könyvekben, emlékiratokban, feljegyzésekben, történetekben sehol sem említik meg a nevét, pedig egy ilyen felébredett tudat nem maradhatott észrevétlen Ramana környezetében. Olyan, mintha Robert nyomtalanul lett volna jelen ezekben az években a Ramanasramamban, és senki sem vett volna róla tudomást, senki sem vette volna észre, és legfőképpen senki sem ismerte volna fel benne a Nagy Lelket, azt az isteni tudatosságot sugárzó lÉNyt, akinek – elképzeléseim szerint – a jelenléte már akkor is kiemelkedő lehetett.
Hogy miért is foglalkoztatott mindez? El kell mondanom, hogy szellemi utamat járva, életem egy kritikus pillanatában, egyszer csak egy kedves embertársamon keresztül – aki az akkori honlapom olvasója volt – az Önvalónk megajándékozott úgy 2013-2014 tájékán egy magyar nyelvű szatszangátirat gyűjteménnyel, melyet egy névtelen fordító készített, a Robert Adams szatszangjain készült magnetofonfelvételek, angol nyelvű átiratai alapján. Ezek az angol nyelvű szatszang átiratok jó ideig elérhetőek voltak az interneten, és valószínűleg az sem volt véletlen, hogy a fordító rájuk talált, majd lelkesedésében elkészítette belőlük, a fent említett gyűjteményt. Ahogy akkoriban elkezdtem olvasni ezeket a szatszang átiratokat, azon kaptam magam, hogy nem tudom letenni őket. Egész egyszerűen magukkal ragadtak engem, olyan érzésem volt, mintha magam is ott ülnék valahol Kaliforniában, Robert Adams kis szobájában, a tanítványai között, és hallgatnám mindazt, ami ott került megosztásra. Robert Adams máig élő VALÓsága által – akire hálával és szeretettel a szívemben, mind a mai napig Önvalónk bölcsességének és boldogságának élő megnyilvánulásaként tekintek – ezen szatszang átiratok elkezdtek megelevenedni a tudatomban, és ezzel párhuzamosan megeleveníteni valamilyen, addig soha sem tapasztalt mély vonzódást a bennük feltárt igazsághoz, melyben az abszolút tudatosság tükröződött. Általa hallottam legelőször Srí Ramana Maharsiról is, bár akkor még Bhagavan fehér folt volt számomra, Robert pedig a felé vezető utam előkészítője, szellemi értelemben.
Mindazon szellemi felismerések, melyekre addig eljuthattam az isteni kEGYelem által, Robertnél hihetetlen módon koncentrálódtak, az elkövetkezendő években pedig a szatszang átiratokat sokszor alaposan áttanulmányoztam, szinte eggyé váltam velük, ittam magamba őket. Robert közvetlensége, utánozhatatlan humora, szeretetteljessége teljesen átsugárzott a szavakon, s ma már értem, hogy mindez azért történhetett, mert – akár minden dnyáni – az Ő szelleme ugyanolyan élő és VALÓ volt akkor is, amikor testben volt, és most is, amikor már eltávozott a testből. Hiszen az élő és ható szellem és lélek: MAGa, MAGunk az Önvaló, aki EGYetlenEGY, legyen szó Jézus Krisztusról, Buddháról, Ramana Maharsiról, Niszargadatta Mahárádzsról vagy Robert Adamsről. Akik felismerték EGYetlen VALÓ ÉNként, igaz Önvalójukat, azok mind isteni fÉNnyé váltak, és időtől és tértől függetlenül világítanak, az abszolút tudatosság fáklyáiként, minden olyan lélek számára, akik az atyai házba törekszenek megtérni, itt és most, még jelen életükben. Itt tehát nem arról van szó, hogy Robert pusztán csak „előkészítő” lett volna a Bhagaván felé vezető utamon, hanem arról, hogy ő volt az a beavató mester, aki a legegyszerűbb érthetőséggel, minimális terminológiai előképzettséget igénylően volt képes feltárni számomra a végső valóság szavakkal amúgy is leírhatatlan belső természeten túli természetét. Szatszangjain több utalás is volt az advaita védantára, és helyenként Bhagavanra is, így ezen a téren is magokat ültetett el bennem.
Ami még érdekesebb volt a fentiek fényében, hogy én valójában soha sem kerestem semmilyen mestert sem életem során, leginkább lázadtam mindennemű tekintéllyel szemben, kifejezetten pedig olyan spirituális tekintélyekkel szemben, akiket tömegek tartottak és tartanak irány- és mértékadónak a Kali Júga sötétségében. Azonban Robert esetében kifejezetten tetszett, hogy szinte teljesen ismeretlen volt a nagy tömegek előtt, és mindezt összevetve azzal a szellemi és lelki minőséggel, amelyet képvisel, kifejezetten hitelesnek éreztem, hogy nem is törekedett soha sem semmilyen ismertségre és népszerűségre, amint például a mai kor „bizniszgurui” teszik azt.
Eme bevezető után megosztanám a V. Ganesan által Robert Adamsről írt fejezet magyar nyelvű fordítását a „RAMANA PERIYA PURANAM” című könyvéből. V. Ganesan egész fiatal volt még, amikor nagybátyja, Ramana Maharsi környezetében élt, így – a “Jnani” című dokumentumfilmben általa tett nyilatkozat szerint – akkoriban gyermekként még nem is fogta fel, mekkora áldás volt Bhagavan jelenléte. S hogy Bhagavan élő és ható VALÓja, mindnyájunk EGYetlenEGY Önvalója milyen rejtélyes utakon és módokon képes összerendezni a májá-valóság szálait is, a törekvőket szolgáva, arra számtalan tanúbizonyság létezik, s ebből a saját életem sem kivétel.
Robert Adams és Ramana Maharsi EGY és ugyanAZon VALÓ fénylő fáklyái, akik által a mai napig kapnak tanítást, vezetést, békét, bölcsességet mindazon lelkek, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, és a felébredés ösvényén törekednek a Boldogság és az Üdvösség, Önvalónkként VALÓ felismerésére. Az alábbi történetet azzal a szándékkal osztom meg, hogy megerősítés lehessen azon lelkeknek, akik törekvésüket rábízták a Legfelsőbb VALÓra, és bhaktiként törekednek, a dnyána isteni kEGYelmének az elnyerésére. Robert Adams által az Önvaló fÉNye ma is szelíden árad mindazokra, akik tanítása és tanúságtétele által felismerni képesek, hogy a Bölcsesség számtalan arca mögött mindig ugyanAZon EGYetlen VALÓ árasztja kEGYelmét minden úton járóra, az örök JELEN-VALÓságban, itt és most, a megnyilvánult létezésben.
Robert Adams
Fejezet V. Ganesan -„RAMANA PERIYA PURANAM” (75 régi bhakta belső utazása) című könyvéből, 432-440. oldal.
(V. Ganesan – bal oldalt – és Robert Adams)
1992 volt, és San Diegóból Phoenixbe utaztam Los Angelesen keresztül. Los Angeles zsúfolt repterén egy idős amerikai hölgy odalépett hozzám, és megkérdezte: „Indiából jöttél?” Amikor azt mondtam: „Igen”, ő nagy szeretettel hozzátette: „Ma este egy nagyon jámbor férfi előadást tart a hindu spiritualitásról egy barátom házában. Megyek, és el akarlak vinni oda.” Megkérdeztem: „Hogy hívják ezt a jámbor embert?” és azt válaszolta: – Robert Adams. Azt mondtam: „Ma este előadást tartok a Phoenixben. Szóval nem tudok jönni. Kérem, fogadja elnézésem.” Csalódott volt, de mivel nem adta fel olyan könnyen, így szólt: „Sajnálom, hogy nem tudtok jönni. Megengedi, hogy átadjam néhány előadásának átiratát? Át tudnál futni rajtuk?” Átadott egy csomó kinyomtatott anyagot, amelyeket a Phoenixbe tartó járatomon kezdtem el olvasni. A legelső oldal felkeltette a figyelmemet. Az átiratokra ragadva, eksztázisban fejeztem be az olvasást.
„A hegyi ösvény” (a Ramanasramam hivatalos lapja) szerkesztője voltam. A szerkesztőcsapat akkoriban élénken érdeklődött, hogy azokra az áldott bhaktákra összpontosítson, akik felismerték AZ ÉNt, Sri Bhagavan jelenlétében. Azt terveztük, hogy az 1993-as és 1994-es összes számot nekik szenteljük. Az egész csapat keményen dolgozott e cél érdekében, és jó néhány cikket gyűjtöttünk a témában, bár bizonyos vélemények heves ellenkezésével. Úgy éreztem, hogy az önkutatást folytató fiatal és új keresők nagyon motiváltak lennének, ha elolvasnák az ilyen beszámolókat, mivel a legtöbb ember úgy érzi, hogy a bölcsesség útja, a dnyána marga nagyon nehéz, és csak néhány kiválasztott számára alkalmas. Míg az igazság az, hogy ez egy egyszerű, közvetlen és természetes út, amely mindenkinek szól. Megtalálva Robert Adams címét az átiratban, írtam neki, hogy részletezze, hogyan érte el az önmegvalósítását Bhagavan jelenlétében. Hosszú levelet kaptam:
„Robert Adams vagyok. 1928-ban születtem New Yorkban. Amióta az eszemet tudom, még a kiságyban is emlékszem, hogy egy körülbelül két láb magas, fehér hajú és ősz szakállú férfi mindig feltűnt az ágyam lábánál és érthetetlen nyelven beszélt hozzám. Gyerek lévén nem értettem semmit abból, amit mondott. Öt-hat éves koromban meséltem a szüleimnek, de azt hitték, hogy játszom. Mondtam a barátaimnak is, de ők nevettek rajtam. Abbahagytam az erről való elbeszélést. A kis ember látogatásai hét éves korom körül abbamaradtak.” Robert Adams azt is hozzátette, hogy nem tudta, mit tegyen. A történteket nem tudta megosztani senkivel sem. Aztán valami furcsa dolog történt. Valahányszor akart valamit, legyen az ceruzára, csokoládéra vagy hegedűre irányuló vágy, az valakin keresztül megjelent, amikor háromszor kiejtette az „Isten” szót. Ha azt tapasztalta, hogy valakinek szüksége van ceruzára az órán, háromszor kimondta az „Isten” szót, és ott volt a ceruza, majd átadta a ceruzát annak, akinek szüksége volt rá. Ez a vizsgái alatt is megtörtént.
Nem érdekelte a tanulás. A vizsgái során háromszor kimondta az „Isten” szót, és a válaszok megjelentek előtte, és le is írta. Így vizsgázott. Amikor olyan matematikai dolgozatot írt, amelyre nem volt felkészülve, ugyanezt tette. Maga elé tartotta a kérdőívet, és háromszor kimondta, hogy „Isten”. Arra számított, hogy a válaszok megjelennek, mint mindig, de ami történt, az valami egészen más volt:
„Az egész helyiséget betöltötte a napnál ezerszer ragyogóbb fény. Gyönyörű, meleg és ragyogó fény volt. A szobában minden és mindenki elmerült a fényben. Úgy tűnt, hogy minden gyermek csupán fényrészecske, és azon kaptam magam, hogy a tudatosság sugárzó lényévé olvadok. Aztán beleolvadtam a tudatba. Ez nem egy testen kívüli élmény volt. Ez teljesen más élmény volt. Rájöttem, hogy nem én vagyok a testem. Ami a testemnek tűnt, az nem volt valódi. Túlléptem a fényen a tiszta sugárzó tudatba. Tudattá váltam, és egyéniségem tiszta és abszolút boldogsággá olvadt össze. Kitágultam és a világegyetemmé váltam. Az érzés leírhatatlan volt. Teljes boldogság és teljes öröm volt.”
Ezt követően Robert Adams már nem folytathatta tevékenységét a megszokott módon. Tinédzser lévén azt akarta, hogy valaki vezesse őt. Abban az időben Joel Goldsmithet igazi keresztény misztikusnak tekintették. Sokan javasolták, hogy keresse fel Joel Goldsmithet, és ezért elment hozzá. (Évekkel később Joel Goldsmith állandó kapcsolatot tartott Arthur Osborne-nal és velem. „A hegyi ösvény” szinte minden számában megjelent néhány eredeti és zseniális cikk.) Joel Goldsmith hallgatott Robert Adamsre, és azt javasolta: „Menjen el a Paramahamsa Yoganandához, Encinitasba. Ő fog vezetni téged.” Robert Adams izgatottan és extázisban ment az Encinitasba. Furcsa dolog történt. Sok ember volt Paramahamsa Yogananda jelenlétében. Robert azonban kint állt. Paramahamsa azt mondta a titkárának: „Van egy fiú odakint. Hívd be.” Robert Adams leborult a nagy ember előtt, és így szólt: „Te vagy az én gurum”. Paramahamsa így válaszolt: „Nem, nem vagyok a gurud. A gurud Sri Ramana Maharsi. A Maharsi nincs jól, azonnal menj hozzá.”
Miután kijött, Robert úgy érezte, el kell olvasnia egy könyvet a könyvtárban. A filozófia rovatot böngészte, amikor a Ki vagyok én? című könyv felkeltette a figyelmét. Amikor meglátta Ramana Maharsi képét a könyvön, felállt a haja, mert éppen ő szokott megjelenni a kiságya előtt és beszélni vele. Tehát Paramahamsa Yogananda határozott ajánlásával 1947-ben meglátogatta az Arunacsalát. Íme egy beszámoló a Ramana Maharsi jelenlétében történtekről: „Tizennyolc évesen érkeztem Arunacsalába. Vittem magammal néhány virágot és egy gyümölccsel teli zacskót, és felajánlottam a Maharsi lábainál. Rám nézett és elmosolyodott; Viszonoztam a mosolyt. A Maharsi legelső pillantása elnyelt a fény, a béke, a nyugalom és a boldogság özönében, kinyitotta a belső szemem, és azonnal felismertem minden tapasztalatom értelmét és célját – hogy soha nem voltam a test, és én mindig is én voltam a nemszületett ÉN, az örök Csend. A Maharsi már az első napon együttérzést, szeretetet és boldogságot árasztott. Rám nézett, és megkérdezte, hogy reggeliztem-e, és amikor azt mondtam: „Nem”, megkérte a kísérőt, hogy hozzon gyümölcsöt és zabkását, és azt mondta, hogy egyek. Lefeküdtem és elaludtam a Régi Csarnokban, és amikor felébredtem, a Maharsi elvezetett egy kunyhóba, majd megkért, hogy pihenjek. Este is küldött nekem kaját, ettem és megint elmentem aludni. Maga a Maharsi nagy figyelmet fordított arra, hogy mire van szükség a testem pihenéséhez és ellazulásához.”
Másnap reggel Robert az „Old Hall”-ba ment, hogy találkozzon Bhagavannal. Ami a Maharsi jelenlétében történt, az mélyen legbelül vezérelte, miközben Bhagavan csendje és békessége elnyelte. Amikor belépett a terembe, látta, hogy Bhagavan kísérője, Krishnaszvámi újra és újra közeledik Bhagavánhoz, hogy panaszkodjon néhány emberre. Egy idő után Bhagavan szigorúan Krishnaszvámira nézett, és így szólt: „A Maharsi egy kunyhóba vezetett…” „Emlékezz arra, milyen célból jöttél ide. Vegyél részt rajta. Maradj csendben!” Robert ezt vette a legelső upadésának, vagyis utasításnak Bhagavantól, inkább önmagának, mint Krishnaszváminak. Ettől kezdve az ott töltött három év minden pillanata értékes volt. Elmerült és csendben maradt; nem avatkozott bele senki személyes ügyeibe, sem az ásrám irányításába. Belül az igazságban megszilárdult, kívülről pedig visszavonult. Nem kellett senkivel beszélnie, még Bhagavannal sem. Ezért nem ismerte senki Robert Adamst, pedig három évig Tiruvannamalaiban tartózkodott. Később, amikor elmentem ellenőrizni, egy-két idős bhakta azt mondta, hogy van egy fiatal fickó, aki valószínűleg őrült. Talán Robert Adamsnek hívták. Azt is mondták, hogy mindig tartózkodó volt, és nem volt semmi kötődése másokhoz. Soha nem beszélt, hiszen egész idő alatt szádhanát csinált. Robert azt mondta nekem, hogy amikor Bhagavan levetette a testét, az nem volt hatással rá, mert Bhagavánt csak az ÉNnek látta. Még akkor is, amikor Bhagaván fizikailag jelen volt, Bhagavánt csak ÉNként élte meg. Tehát nem érzett bánatot vagy veszteséget, ahogy egyre mélyebbre merült az ÉNben.
Egyszer Bhagavan megjelent Robert Adams álmában, és azt mondta: „Menj Benáresbe. Van ott egy öreg szvámi. Maradj vele.” A szvámi kilencven éves volt. Robert Benaresbe ment, és minden nap a jelenlétében ült. Nem volt szükség beszélgetésre. Egy napon a szvámi tájékoztatta az előtte összegyűlt embereket: „Tudom, hogy három nap múlva a végem közeledik. Nem fejeztem be küldetésemet. Abban a pillanatban, amikor levetem a testem, egy úton lévő fiatal is minden ok nélkül meghal. Az ő testében fogok lakni, és folytatni fogom küldetésemet.” A harmadik napon, közvetlenül azután, hogy a szvámi elhagyta a testét, egy tizennégy-tizenöt év körüli fiatal fiú kelt át az úton. Hirtelen rohamot kapott, és összeesett. Körülbelül húsz perc elteltével a mozdulatlan test felemelkedett, és eltűnt az erdőben. Ez további értelmet adott Robertnek az ÉNbe vetett hitének. A holttest megjelenése vagy eltűnése semmilyen módon nem érintette.
„A Maharsi legelső pillantása elnyelt a fény, a béke, a nyugalom és a boldogság özönében…” Robert körbejárta Indiát, bölcsekkel és szentekkel találkozott. Ezt csinálta néhány évig. Aztán Bhagavan ismét megjelent álmában, és azt mondta: „Menj vissza az országodba, és terjeszd az Önkutatás tanítását az amerikai keresőknek, hogy hogyan érjék el az Önmegvalósítást, és hogyan maradjanak meg az „ÉN VAGYOK” állapotában. Bhagavan nagyon konkrétan kijelentette: „Ne alapíts intézményt. Ne légy guru. Nincs reklám! Ha több mint tizenöt ember gyűlik köréd, menjetek el abból a városból, és terjesszétek tovább a tanítást máshol.” Robert Adams utazott, de nem voltak róla cikkek, és kerülte a nyilvánosságot. Néhány kiválasztotton kívül senki sem tudott róla. Amikor elérte Hollywoodot, Parkinson-kór sújtotta, és kénytelen volt ott maradni. Egy Mary nevű gyönyörű nő a barátaival együtt részt vett rajta. (szatszangon) Segítettek neki Bhagavan tanításainak terjesztésében is. Robert szatszangokat vezetett és kisebb összejöveteleket tartott. Jelenléte nagyon erős volt. Húsz percig csendben ült a hallban, és körülötte mindenki teljesen elhallgatott. Nem számított, hány ember gyűlt össze ott, és nem számított, hogy kik vannak ott. Végül néhány perccel a csend után Robert megszólalt.
Amikor írtam Robert Adamsnek, hogy engedélyt kérjek a találkozásra, azt válaszolta: „Találkozhatsz velem Los Angelesben.” Abban az időben a Csodák Kurzusának elnöke, Dr. Tara Singh a Ramanasramamban tartózkodott, és meghívta Anuradhárát és engem, hogy maradjunk a Los Angeles-i főhadiszállásukon. – Megszervezem, hogy találkozz Robert Adamsszel – mondta. Megbeszélte a találkozót Roberttel egy étteremben. Ott találkoztunk, mert a mesternek nem volt intézménye, még saját háza sem. Izgatott voltam, mert elhívott minket egy ebédre. Bhagavánra emlékeztetett, aki nemcsak bölcsességet adott át, hanem gondoskodott arról is, hogy bárki, aki meglátogatja az ásrámot, egyen az ételéből. Ahogy közeledtünk az asztalhoz, már csak Robert hátát láttuk, de ez is bőven elég volt. A lelki aura, a béke, a barátságosság és a vibrálása már távolról is érezhető volt. Robertnek remek humora volt. Újra és újra megkértem, hogy meséljen nekünk Bhagavanról, mert a saját ajkáról akartam hallani. Elmesélte az összes eseményt, amit korábban írt nekem – arról, hogyan látta Bhagavánt a kiságya lábánál, és a többi történést –, és így zárta: „Este szatszangot tartunk Mary házában. Kérlek gyere el.”
Már hetven ember gyűlt össze, amikor odaértem. Olyan mély és derűs csend volt! Robert számára külön ülőhelyet biztosítottak, amióta Parkinson-kórja volt. Mögötte Bhagavan képe volt. Én is kaptam egy speciális széket. Miután Robert leült, körülbelül húsz percig mindenkire nézett, és abban a húsz percben mindenki elméjét elhallgattatta, és teljesen bensőséges állapotba hozta. Utána fogta a mikrofont és megszólalt. Bejelentette: „Üdvözlöm mesterem, Ramana Maharsi unokaöccsét, Ganesant és titkárát, Anuradhát. Szeretném, ha Ganesan beszélne.” Majdnem fél órán keresztül beszéltem, majd boldogan azt mondta: „Teljesen egyetértek Ganesan minden szavával, amit ma kimondott.”
Szeretnék megosztani egy nagy jelentőségű eseményt, ami akkor történt, amikor ott voltam. A beszédek után Robert lábához ültem. Egy másik személy is ott volt, azt hiszem, egy John Wilkins nevezetű, aki több mint húsz éve volt Robert barátja. John hirtelen megkérdezte: „Robert, azt akarom, hogy mondd meg nekem: mi az igazság és mi a hazugság? Mi a valóság és mi a valótlanság? Nem akarom, hogy a szentírásokból idézz, vagy bármilyen filozófiai zsargont használj. Muszáj megélnem ezeket most a lábadnál.” Megborzongtam mert tudni akartam, hogyan fog Robert válaszolni ezekre a nehéz kérdésekre. Robert egy ideig boldognak tűnt, majd nagyon elkomolyodott. Johnra nézett, és megkérdezte: „Ki vagy te?” John azt hitte, hogy Robert elfelejtette őt a betegsége miatt. Azt válaszolta: John Wilkins vagyok. Robert a legkedvesebb mosolyt vetette rá, amit valaha láttam, és azt mondta: „Az ÉN VAGYOK az igazság, és John Wilkins a hazugság. Az ÉN VAGYOK a valóság, John Wilkins pedig a valótlanság.” Mindenki a belső nyugalom állapotába került. Ez nem puszta válasz volt; ez egy olyan kijelentés volt, amely mindenkit az elme mély csendjének állapotába szállított.
Robert Adams meghívott, hogy jöjjek el a következő évben is, de azt mondta, hogy áttér Sedonába, mivel Bhagavan kiválasztotta a helyet. Meghívott, mondván, hogy minden el van intézve. Anuradha és én kaptunk szállást egy házaspár házában. Részt vettem a szatszangjain, és mindig megszólított, nagy elismeréssel hallgatta megosztásaimat. Egy nap Anuradha annyira hálás volt, hogy megfogta Robert kezét, és így szólt: „Szeretnék tenni valamit érted. Kérem, mondd meg, milyen szolgálatot tudnék tenni.” Robert azt válaszolta: „Igen, adhatsz nekem ramanasramami ételt. Nagyon szeretem az ottani ételeket, és örömmel megeszem, ha elkészíted nekem.” Anuradha boldogan beleegyezett. Nem volt elég edény a dél-indiai ételek elkészítéséhez, ezért meg kellett keresnünk ezeket az edényeket. Amikor valaki kölcsönadott nekünk egy edényt, azt is mondták: ”Mi is eljövünk ebédelni.” Robert azt mondta, hogy csak hat embert hívtak meg. Aztán Robert kétóránként üzent, hogy még hat ember jön ebédelni. Ez végül hatvan embert tett ki! Anuradha és még néhányan már nagyon kora reggel elkezdték elkészíteni az ételt, mivel a ramanasramami étel szambart, rasamot, zöldségeket, joghurtot, pappadot és payasamot jelentett. Néhányan azt mondták nekünk, hogy elég, ha Robertnek felszolgálják az ebédet; a többiek praszádnak vehették az ételt. Anuradha azonban határozottan kitartott amellett, hogy mindenki táplálkozzon, mert eszébe jutott, hogy Bhagavan életében mindig azt akarta, hogy őt szolgálják ki utoljára, hogy mindenki más is táplálkozhasson.
(Bhagavan az “Új Csarnokban” és az előtérben a gyermek V. Ganesan, az unokaöccs.)
Másnap pazar és finom ebédet szolgáltak fel. Anuradha maga szolgálta ki Robertet. Mások segítettek magukon. Mindegyik ételből három-négy adagot evett, és nagyon örült. Mindannyian nagyon boldogok voltunk, hogy Robert ilyen jóízűen ette az ételt. Ebéd után Anuradha teljes ártatlanságában megkérdezte Robertet: „Robert, olyan volt, mint az asram étel, vagy hiányzott valami?” Robert így válaszolt: „Igen, tökéletesen finom volt. Csak egy dolog hiányzott: a banánlevél, amelyen az ételt szolgálják fel!” Mindenki szatszangot akart ebéd után. Robert azt mondta: „Ma nem fogok beszélni. Csak Ganesan fog beszélni, és neki kell beszélnie az általam választott témáról. A te témád, Ganesan, Bhagavan és a majmok.” Nekem kellett körülbelül húsz percig beszélni. Mindenki sokat nevetett és élvezte a beszélgetést. Aztán valaki a hallgatóságból azt mondta Anuradhának: „Hallottunk Bhagavanról Ganesantól. Szeretnénk hallani a Ganesanról.” Robert közbelépett és így szólt: „Anuradha, adok neked egy témát. Beszélj Bhagavanról és Ganesanról. Anuradha beszámolt a gyerekkoromról, a Bhagavannal való kapcsolatomról, arról, hogy Bhagavan hogyan tanított meg sót szolgálni, és néhány más eseményről. Azt mondta: „Bhagavan a „thanga kai”-járól vagy „arany kezéről” volt ismert. Bármit is érintett Bhagavan, az gyarapodott és virágzott. Ramana Nagarban, Ganesant „temetési kéznek” nevezik, mert meggyújtja azoknak a régi bhaktáknak a temetési máglyáját, akik Ramana Nagarban és Ramanasramamban halnak meg. A közönségből kitört a nevetés, amikor ezt meghallották. Robert úgy tett, mintha nagyon elkomolyodott volna, és azt mondta: „Mindazok, akik félnek a haláltól, meneküljenek innen, mert itt vannak a temető kezek.” Én akkor a lábánál voltam. Felém hajolt, és azt mondta: „Ganesan, nyújtsd ki a kezed. Készen állok.”
Akkoriban mindannyian azt hittük, hogy csak viccel. Amikor eljött az ideje, hogy Robert távozzon, Sharmila, aki jó énekes és nagy bhakta volt, énekelni kezdett. Robert felállt és a “Hit the road, Jack” vagyis a „Menj utadra, Jack, és ne gyere vissza soha többet, soha többet, soha többet, soha többet” dallamára táncolt. Mindig kötetlenül volt öltözve, pólót, farmert és hátrafelé fordított sapkát viselt. Egyszerű ember volt, természetes, humoros és állandóan viccelődött – a legtöbb poén saját magáról szólt. Nagyon jól éreztük magunkat. Szeretnék megosztani egy fontos jellemzőt, amely többször is megtörtént Robert Adams jelenlétében. Abban a pillanatban, amikor találkoztam vele – akár Hollywoodban, akár Sedonában – kinyújtotta a kezét. Mindig hordtam a zsebemben két kis csomag vibhutit és kumkumot, amelyeket Sri Bhagavan szentélyéből vettek, mint a praszádját – még most is így teszek. Amikor először találkoztam Robert Adamsszel Hollywoodban, megkérdezte, miért viselem a vibhuti és a kumkum vallási jegyeket a homlokomon. Elmondtam neki, hogy Viswanatha szvámi egyszer azt mondta egy kedves barátjának és bhaktatársának: „Nagyon széles a homlokod. Jól nézne ki, ha vibhutival és kumkummal díszítenéd!” Egy idő után, amikor ez a bhakta találkozott Viswanatha szvámival az ashramban, észrevette, hogy ez a bhakta nem visel vibhutit és kumkumot. Viswanatha szvámi nem mondott neki semmit. Ehelyett azonnal felém fordult, és a barátom jelenlétében maga parancsolta nekem: „Kezdd el viselni a homlokodon – az én kedvemért!” Soha nem voltam szertartásos, és Szvámi ezt nagyon jól tudta. Mégis, mivel egy ilyen erőteljes parancsot kaptam tőle, attól a naptól kezdve elkezdtem hordani őket – nem csak Sri Bhagavan praszádjaként, hanem Viswanatha szvámi áldásaként is. Robert Adams azonnal így szólt: „Amikor találkozol velem, kérlek, tedd a homlokomra Sri Bhagavan praszádját is!”. Megcsináltam, és megkaptam az „amerikai Sziddha Purusa”, Robert Adams hozzáadott áldását!
Hamarosan visszatértünk Indiába, és a Krishnamurti Alapítványnál szálltunk meg Rajghatban, Benaresben. Egy nap azt mondták nekem, hogy nemzetközi hívásom van. Robert Adams volt. A nevemen szólított meg, de nem tudta tovább folytatni. Az asszisztense, Richard beszélt hozzám. Azt mondta: „Robert meghívja, hogy jöjjön Sedonába, és töltsön vele három hónapot tavasszal. Nagyon ragaszkodik ehhez. Azt szeretné, ha Anuradha is eljönne veled, mivel megérti, hogy nem utazhatsz egyedül. Mindent megtesz. Sharmila felvesz. A többi bhakta gondoskodik a szükségleteidről. Kérlek, gyere el tavasszal.” Az ásrámban egy levél várt engem Robert saját kezű írásával: „Ganesan, kérlek, gyere és töltsd velem az egész tavaszt.” Nagyon meghatott a felkérés. Anuradha és én San Franciscóban landoltunk – pontosan abban az időben, amikor Robert Adams, Sedonában elhagyta a testét. Ez volt az egyik gyakorlati vicce? Eszembe jutott az az idő, amikor azt mondta: „Vegyél a temetői kezedbe!” Ez most szó szerint igaz volt. Volt valami, amit Robert határozottan üzenni akart nekem. Anuradha és én folytattuk utunkat Sedona felé, ahol találkoztunk Sharmilával, egy csodálatos és gyönyörű hölggyel. Nem volt saját háza. Három-négy helyen szálltunk meg vele, mivel „házvezető” volt. Robert régi bhaktái azt akarták, hogy vegyek részt a szatszangjukban. Beszéltem az Önkutatásról, és arról, hogy ennek gyakorlásával hogyan érhetjük el a béke és a csend állapotát – a csendet, amelyet Bhagavan adott Robertnek, és a csendet, amelyet Robert adott minden bhaktának. Ezt kellett folytatni. Ezért kért meg Robert, hogy jöjjek oda három hónapra. Én is tanultam egy leckét Roberttől. Megértettem, hogy az embernek önmagán kívül kell tekintenie minden történést, hogy puszta álom legyen. Ez volt az a tudás, amelyet Robert közvetlenül és közvetve átadott nekem.
Robert még utolsó napjaiban is megőrizte humorérzékét. Amikor ágyhozkötött volt, egy John nevű fiatalember kísérte. John tudta, hogy egy megvalósult lelket szolgál. Robert felesége nem volt elégedett a helyzettel, hogy John a férjét szolgálja. Állandóan elküldte; de Johnnak Roberttel kellet lennie, mivel ágyhoz kötött volt. Egy nap Robert meleg vizet akart, és Johnnak be kellett mennie a konyhába, hogy hozzon. Robert felesége akkoriban valamit sütött egy nagy serpenyőben. Annyira dühös lett, hogy készen állt John felé hajítani a serpenyőt. John annyira megriadt, hogy segítségért kiáltott: „Robert! Robert! Egy nagy serpenyővel próbál megütni. Mit kellene tennem? Kérlek segíts.” Robert, aki feküdt, azt mondta: – Kacsa! Ez jellemző volt Robertre – félig komoly, félig humoros. Robert előtti tisztelgésként idézek néhány részt Robert tanításaiból:
„A világ legmagasabb tanítása a csend – nincs ennél magasabb. Egy bhakta, aki a bölcs társaságában ül, megtisztítja elméjét azzal, hogy vele van. Az elme automatikusan csendesebbé válik. Nincs szükség szavakra. A csend a végső valóság, és ezen a világon minden a csend által létezik. Ez szó szerint azt jelenti, hogy mélyen magadba mész abba a lakásba, ahol semmi sem történik; ez a hely túlmutat az időn és a téren. Ez a semmi vadonatúj dimenziója. Ez az igazi otthonunk és az a hely, ahová valójában tartozunk. Ebben az állapotban csak mély csend van – nincs jó, nincs rossz, és nincs olyan állapot, amely megpróbálna bármit is elérni. Ez a tiszta lét állapota. A végső szabadság az, hogy elérd a mély csend állapotát, amelyben túllépsz testeden, ügyeiden és az univerzumon. A másik tanulság az, hogy valódi vagy. Aminek látszol, az hamis. Azonosítsd magad a valódi önmagaddal és ne a hamis önmagaddal. Ne fogadj el mindent, amit valóságnak látsz. Az egyetlen szabadságod, amivel rendelkezel, az, hogy befelé fordulj. Egy napon felébredsz ebből az álomból, mert ez is álom, és szabad leszel, felszabadult. Nincs olyan, hogy születés vagy halál. Senki sem születik, senki sem hal meg, és senki sem győz a kettő között. Semmi, ami látszik, nem létezik. Csak az ÉN létezik. Minden az ÉN, és én az vagyok. Te vagy az abszolút valóság. Te vagy a tudatosság, az üresség, és szat-csit-ánanda – létezés, tudat, boldogság – ez a te igazi természeted. Miért nem maradsz benne és lehetsz szabad? Ürítsd ki az elméd, és csendesedj el; minden magától fog történni. Valójában semmit sem kell tenned – csak maradj csendben. Légy nyugodt, és tudd, hogy „ÉN VAGYOK”, Isten. Az „ÉN VAGYOK” az Önvaló. Fogadd el, és légy szabad.”
Üdvözlet Robert Adamsnek, Bhagavan nagy, boldog, meghódolt bhaktájának!
