Ébredés kontra megszabadulás

Bevezető a magyar fordításhoz – írta egy-én.

Mielőtt eme értékes gondolatfüzér olvasására biztatnám az Olvasót, pár rövid gondolatot osztanék meg, amely az alábbi írás könnyebb érthetőségéhez elengedhetetlen. Az írás szerzője Ed Muzika, aki Robert Adams tanítványa. Robert Adams egészen fiatalon érte el a felébredést az Egyesült Államokban, ezek után nem sokkal ifjú korában felkereste Srí Ramana Maharsit, és három évet töltött Mestere lábainál.

„A Szív csendje” című könyvében találhatjuk magyar nyelven Robert tanításának – mely a nem-kettősségben való tudati megállapodásából, azaz a megszabadulásból fakadt – a lényegi összefoglalását. Robertnek már gyermekként, álmában több alkalommal is megjelent Srí Ramana Maharsi, majd a felébredését követően akadt kezébe egy könyv, melyben ráismert Bhagavan földi képmására, egy róla készült kép segítségével, így elmondható, hogy Robert felébredésénél Bhagavan volt mindvégig jelen. Robert miután felkereste Bhagavant a tiruvannamalai Ramanasramamban, az ott töltött évekről később egy a tanítványainak tartott szatszangján úgy nyilatkozott, hogy erre az útra azért volt szüksége, mert bizonyságot kellett szerezzen arról, hogy belső tapasztalása valós, és bár mindvégig nem sokat beszélt szavakkal Bhagavannal, mégis a nála töltött idő elengedhetetlenül fontos volt, a megszabadulás tudati valóságában átélt további elmélyülésében.

Robert Adams tehát képletesen a Srí Ramana Maharsi „tanítványi vonal” nyugati leágazásaként is tekinthető, bár Bhagavan világosan kifejtette és mindvégig azt vallotta, hogy neki nincsenek tanítványai, hisz a nem-kettősségben az ő számára nem létezik elkülönültség, így Mester és tanítvány sem. Azonban ezek mértékadó értelmezésével úgy is fogalmazhatunk, hogy Robert Adams felébredésénél Srí Ramana Maharsi által volt jelen és munkálkodott aktívan, még ha kezdetben nem is testi jelenlétként a Legfelsőbb VALÓ, Önvalónk, azaz Isten. Ed Muzika, Robert Adams tanítványaként a legközvetlenebbül részesülhetett a testben is megnyilvánuló isteni Guru áldásos tanításában, irányításában és tevékenységében, minden tekintetben.

Az alábbi írásában Ed több tévhitet is eloszlat saját személyes  tapasztalatait is megosztva, a megvilágosodás és a megszabadulás (végleges és visszavonhatatlan Önvalónkban való megállapodás, azaz a valódi értelemben vett felébredés, a dnyána elérése) különbségének a tekintetében, melyek főleg a jelen korban működő „neo-advaitin” guruk és magukat „felébredetteknek” hirdetők köreiben terjednek, és okoznak egyre súlyosabb félreértéseket. Az alábbiakban következzék tehát az írás magyar nyelvű fordítása. (Elnézést a nem túlzottan magyaros gondolatmenetekért, de a nyers fordítás fordító programmal lett készítve, majd több helyen átdolgoztam értelmileg a zavarosabb, érthetetlenebb részeket. A lényeg azonban remélem érthető lesz mindezek ellenére is.)

(A képen Ed Muzika – bal oldalt – látható szeretett mestere Robert Adams társaságában – 1994.)

A nirvikalpa (szamádhi) több ezerszeri megtapasztalása után a szerző mélységesen csalódott volt, mert még mindig ugyanaz a személy volt, mint annak előtte.

A Facebookon egy jól ismert személyiség, Tony O’Clery. Tony az összes Facebook-guru csapása. Büszke arra, hogy teljesen őszinte és egyenes a kritikai értékeléseivel, és kijelenti, hogy ezeknek a guruknak egyike sem Mukti (megszabadult, másképpen Dnyáni) mert azok, akik teljesen megszabadultak, teljesen üresek. Azt mondta, hogy senki ne hallgasson a Facebook gurukra, mert a teljesen megszabadult Mukti „igazi tanításai” mindig elérhetők Ramana Maharsi és Nisargadatta Maharaj írásaiban. O’Clery számára egyetlen tanár sem értékes, hacsak nem Mukti, és az általa képviselt két Mukti meghalt, ezért nincs több szónak értelme, O’Clery pedig kinevezi magát élő szóvivőjüknek és virtuális harci-kutyájuknak.

De mire mutat O’Clery? Számára nincs félmérték. Nincs érték egyetlen guruban sem, hacsak nem rendelkezik azzal a legfelsőbb felébredettséggel, amit Ramanának vagy Nisargadattának tulajdonít. Minden és mindenki más messze elmarad isteni mérőpálcájától.

Amikor először elkezdtem gyakorolni a zent a Mount Baldy Zen Centerben, napi négy-öt csoportos ülést tartottunk, két-három fős csoportokban, 25 perces foglalkozásokon. Naponta kétszer kántáltunk, és naponta egyszer hallgattuk Sasaki Roshi előadását. Néhány nap intenzív ülés után elmélyedtem a szamádhiban. Először is, az elmém szilárddá vált mint egy szikla, és semmilyen gondolkodás nem hatolhatott be az agyamba. Aztán olyan érzésem volt, mintha az elmém a mellkasomba süllyedne, és eszméletlen lettem volna. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha elvesztettem volna az eszméletemet, majd hirtelen az elme sziklaként alázuhanna, és teljesen eloszlana, feltárva egy teljesen új világot az egységben, az intenzív tisztaságban, gondolkodás nélkül, és nincs elkülönülés köztem és bármilyen tárgy között. Szó szerint minden eggyé lett a tudatomban: az égen elhaladó repülőgép és a varjú hangja, a szél zúgása; a testem eltűnt, és mindenhol teljes csend volt. Minden érzékelés intenzív és élénk volt. Felfogásom teljes univerzumává váltam. Az egész megnyilvánult világom most én voltam, és már nem volt testem vagy elmém. Én lettem minden.

Ez a nirvikalpa szamádhi, egy átmeneti egységi elmeállapot, ahol a gondolkodó elme nem működik, és többé nem ír elő mesterséges rendet az észlelt univerzumban. Ehelyett eggyé váltam a tudattal. Bizonyos értelemben ez egy ébresztő élmény mely megmutatja, milyen az élet az (individuális) elme nélkül, a felfogásodat formáló gondolathálózat nélkül. A nirvikalpa szamádhi a csecsemő által érzékelt világ, tele áhítattal, szépséggel és újdonsággal.

Azt mondják, hogy a nirvikalpa szamádhit sok-sok évig kell gyakorolni, amíg ez az állapot állandóvá válik, majd átalakul az úgynevezett szahaja szamádhivá, amely a végső állapot, amelyet megszabadultként vagy Muktiként (Dnyánaként) azonosíthatunk.

Azonban, miután az elkövetkező néhány évben szó szerint ezerszer megtapasztaltam ezt az állapotot (a nirvikalpa szamádhit), mélységesen csalódott voltam, hogy a meditáció befejezése után is újra ugyanaz a személy vagyok. Nem változtam át. Nem rendelkeztem nagy tudással. Nem éreztem magam okosabbnak. Nem éreztem magam megvilágosodottnak. Valójában kudarcként éreztem önmagam, mert megtapasztaltam ezeket a szamádhikat, de nem győztek meg arról, hogy az általuk feltárt világ valóságosabb, mint a mindennapi világ, amelyben éltem.

Aztán 1995-ben két ébredési élményem volt. Egy nap, amikor milliomodik alkalommal kerestem belül az „én”-t, azt találtam, hogy sehol nincs „én”. Nem voltam én! Nem volt benne olyan szubjektív entitás, amelyre az „én” szó mutatott, vagy amelyre a két „Ed Muzika” szó mutatott. Valójában senki sem volt otthon, aki úgyszólván „megnézte volna a boltot”. Elég ijesztő volt. Minden, ami volt, az üresség volt belül; belső „én” nélkül, kívül ennek az énnek pedig nem volt meg a „te” ellentéte. Megint eltűnt a különbség a belső és a külső között, és csak egy tudat volt, és a tudatomban lévő összes tárgyat valójában az elmém alkotta, amely lefedte azt a szubjektív valóságot, amelyet a nirvikalpa szamádhiban észleltem. Ez az ébredés azonban más volt. Ez nem csak tapasztalat volt, hanem tudás is, annak tudata, hogy én mint ember, nem létezem mint tárgy, még a saját szubjektivitásomban sem! Vagyis nem voltam ezen a világon. Nem voltam kinn sem ebből a világból. Én voltam a világ! Ezúttal a tapasztalat adta a tudást.

Ez megint az én eltűnésem egységélménye volt, és az azonosulás ezúttal nem a megnyilvánulással történt, mint korábban, hanem a minden megnyilvánulást magában foglaló ürességgel.

Két héttel később volt egy második élményem, amikor hirtelen tanúja voltam annak, hogy a tudatállapotok jönnek és mennek át rajtam, és úgy éreztem, hogy külön létezem tőlük, és nem érintettek meg, bármi is vagyok, és fogalmam sem volt, mi az. Vagyis rájöttem, hogy minden, minden az életben, minden tárgy az ébrenlét és az álomállapot drámájában, valamint a tudat abszolút feloldódása a mélyalvás állapotában olyan volt, mint a felhők, amelyek áthaladnak rajtam, illetve általam, és amelyekkel ideiglenesen azonosultam, de a valódi identitásomnak semmi köze nem volt hozzájuk. Vagyis most rájöttem, hogy nem e világból való vagyok; teljesen túlléptem ezen a létezésen, ami annyira felvillant és megváltozott. Külön voltam, szilárd, állandó és valódi. Ez egy újabb önmegvalósítás volt. 1*

Robert [Adams] a második tapasztalatot elfogadta megvilágosodásként. Ahogy mondta, vagy ébren vagy, vagy nem. Mostanra ráébredtem az elme és a tudat természetére, és arra a valódi énre, amelyből a világ kiindult, és most „másként” lehettem tanúja.

Később azonban nagy depresszió fogott el az ébredés után, amit Robert halála és kedvenc macskám halála okozott. Ez a depresszió három évig tartott. Azt is mondhatnánk, hogy az „én” is haldoklott, és ez is depressziót okozott. Szóval itt voltam, felébredve, de depressziósan. Szóval mi is történt?

Mint tudják, az elmúlt hat hónapban ahelyett, hogy kizárólag az advaitáról beszéltem volna, a bhaktiról kezdtem beszélni, és a szeretet szükségességéről, hogy teljessé tegyem az utazást az emberségemben.

Olyan megvilágosodásról beszéltem, mint az első és második bázis elérése, mint a baseballban, a visszaút pedig a hazautazás, tele az emberi lét drámájával, szembenézni saját kiszolgáltatottságával és összetörtségével, és ez elengedhetetlen volt az út befejezéséhez.

Néhány nappal ezelőtt Janet Beier elküldte nekem ezt az idézetet Ramana Maharsitól. A Ramana írásaiban találta meg számomra a megerősítést arra a spirituális útra, amelyet én most tanítok!

Kérdező: Mi a kevala nirvikalpa szamádhi és a szahaja nirvikalpa szamádhi ?

Ramana Maharsi: Az elme involúciója (visszahúzódása) az Énbe, de annak pusztulása nélkül, ez a kevala nirvikalpa szamádhi … [Ebben az állapotban] az ember nem mentes a vászánáktól 2*, és ezért nem éri el a muktit. Csak a szamszkárák elpusztítása után lehet az üdvösséget elérni .

Kérdező: Mikortól lehet gyakorolni a szahaja szamádhit?

Ramana Maharsi: Már a kezdetektől fogva. Noha valaki évekig gyakorolhatja együtt a kevala nirvikalpa szamádhival, ám ha nem irtja ki a vászánákat, nem fogja elérni a megszabadulást.

Janet nagyon izgatott volt attól, amit talált; kulcs volt! Hallgattam, és láttam is azt az eleganciát, amellyel Ramana teljes egyszerűséggel és világosan meghatározta az utat. Ramana rámutatott, hogy van különbség aközött, aki elérte mindazokat a szamádhikat, amelyeket a Baldy-hegyen tapasztaltam, és amelyek átmenetiek voltak, és nem érintettek meg abban az értelemben, hogy boldogsággá, békévé és megszabadulássá változtattak volna.

De nem vihetjük ezt még tovább? Bár Robert azt mondta, hogy vagy ébren vagy, vagy nem, vagy megvilágosodott vagy nem, ez nem jelenti azt, hogy az ébredés után nincs mozgás. Ahhoz, hogy valaki valóban megszabaduljon, a Mukti állapotába léphessen, és hogy Muktinak tekintsék, az embernek személyesen teljesen üressé kell válnia, éppoly üressé, mint azok az állapotok, amelyek üresek az önreflexiótól, az öntudatosságtól, amit a nirvikalpa szamádhi feltárt.

Más szóval, a Mount Baldy(ban megtapasztalt) szamádhi és a fogalmi én összeomlása, az „én-gondolat” összeomlása és átlátása, amely összeomlasztja a körülöttünk lévő külső fogalmi világot, és ismét elhagyja az egységet, még mindig csak ébredező élmények voltak, és nem végső megszabadulás.

Ne feledjük, miután Robert átélte ébredési élményeit, több mester, köztük Ramana kezei alatt is tanult, 17 évet töltött Indiában, sok mestert és tanítót meglátogatva. Mint mondta, meg akart győződni arról, hogy semmit sem szalasztott el. Szintén életében megnősült és családot alapított, sok fogadott gyermeket nevelt fel. Ezermesterként, és élete különböző szakaszaiban spirituális tanítóként is dolgozott. De amikor megismertem, teljesen kiürült volt, teljesen megelégült a világgal. Sok-sok éve túljutott már a világon, különben soha nem lett volna megállapodott (mester), vagy szüntelenül más mestereket keresett volna, hogy hátha maradt még valami benne, amin ő maga nem lett volna úrrá.

Az ébredés élményei összeomlasztják a fogalmak és az „egoikus” én világát, feltárva az üresség különféle fajtáit. Bizonyos értelemben ez felkapcsolja a fényt, amely megmutatja nekünk utunk hátralévő részét. Utunk hátralevő része az, hogy megüresítsük magunkat minden vászánánktól, egónk szükségleteitől, tökéletlenségeinktől, összetörtségünktől, hajlamainktól, hajlandóságainktól, emlékeinktől és a külső eseményekre való reagálásunktól.

Az ébredés nem csupán különleges állapotok megtapasztalása, vagy a tudat természetének feltárása. Ezek az állapotok és kinyilatkoztatások valójában csak azt az utat mutatják meg, hogy megüresedjünk személyes énünktől, minden elvárástól, ne reagáljunk többé a külső eseményekre, a csekélységekre, a személyi sérülésekre, a gyűlöletre, a féltékenységre vagy ezerféle sérelemre. Vagyis a legtöbb embernek, aki az önvizsgálat révén eléri az olyan felébredést, mint én, vagy a zen nirvikalpa-tapasztalatát, még nagyon hosszú utat kellett megtenniük ahhoz, hogy megszabaduljanak. Ez a különbség a felébredés és a megszabadulás között.

Janet eltalálta! A következmények óriásiak. A Facebookot kitöltő neo-advaitinok és a vallási berkek jelenlegi irányzatai azt tanácsolják, csak nézz magadba, tapasztald meg, hogy sehol nincs én. Nincs több tennivaló. Nincs több keresés. Nincs több erőfeszítés. Minden kiderül. Teljes vagy, tökéletes úgy, ahogy vagy.

Nem, te nem. Ha szerencsés vagy, nagyon szerencsés vagy, akkor egy igazi ébredési élményben volt részed, ami megváltoztatja az életedet, és nem csak a nem-én fogalmi megértését, mert olyan könnyű egy megértést ébredésnek vagy megszabadulásnak elfogadni, ha nem az, mert ez csak egy újabb fogalomhalmaz, egy új hitrendszer, amelyet később el kell vetnünk az üresség és az egység valódi megtapasztalása által.

A spirituális utak valósága az, hogy (a megvalósítás) nehezebb, mint ahogy a legtöbb ember gondolja. Könnyebb elhagyni (a megvalósítást) ha a teljes nehézséget megértjük, és elfogadjuk a nem-kettősséget, mint a mi valóságunkat, de pusztán csak mint hitet, minden további erőfeszítés nélkül.

Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember, aki követi a neo-advaita hitvallást, elfogadja azt az elképzelést, hogy teljesek úgy, ahogy vannak, és abbahagyják a keresést, abbahagyják a spirituális erőfeszítéseket, és azt hiszik, hogy nincs több mondanivaló.

Ennek ellenére az összes pszichopatológia még mindig ott van bennünk. Az összes eltemetett sérelem még mindig ott van. Az összes sebezhetőség továbbra is megvan. Még mindig ott van minden szükséglet. A neo-advaitinok közül nagyon kevesen beszélnek az üresség tökéletesítésére irányuló erőfeszítésről és konfrontációról, akár pszichoterápiában, akár kapcsolatokban, akár további spirituális gyakorlatokban a kezdeti „ébredés” után, ami nem is biztos, hogy ébredés. Olykor csak évekkel később derül ki, hogy a feltételezett ébredés csak egy mélyen elfogadott új hitrendszer volt.

Hiszem, hogy a különböző ébredésekben az üresség vagy üresség különböző szintjei jelennek meg, ezek egyéniek és transzcendentálisak, és azoknak a dolgoknak az ontológiai helye, amelyek ezeket a különböző űröket kitöltik – mint például a tudat, a jelenlét érzete – az Én vagyok, mint az egész megnyilvánult világ. Arra törekszünk, hogy mindent leleplezzünk és feldolgozzunk személyiségünkben, tudatunkban és tudattalan létezésünkben, amíg mi, mint személyiségek is olyan üresek nem leszünk, mint a különböző szamádhik és extázisok által feltárt űrök és jelenlét tisztasága.

Tegyük fel, hogy felébredtünk. Elértük az azonosulást egy bizonyos fajta egységességgel, mint például a megnyilvánult világgal való azonosulás az elme beavatkozása nélkül, nirvikalpa szamádhi, mi van akkor?

Nos, ez valóban nyilvánvaló: egy világ, egy valóság, amelyet nem ismertünk, a gyermek világa feltárult előttünk a nirvikalpa szamádhiban, és ez egy olyan világ, amely nem befolyásolja a gondolkodást. Az „identitásunk” az én egy mélyebb szintjére süllyed, ahol az elme már nem dominál. Bizonyos értelemben túlléptünk az elmén azáltal, hogy mélyebbre megyünk az elménél, mélyebbre megyünk önmagunkba, az én szintjére, amelyet a jógik finom és kauzális testeknek neveznek. A mi feladatunk tehát az, hogy ezt a mélyebb „én-szintet” visszahozzuk a valóságba, a mindennapi életünkbe a másokkal való interakciók során, és hogy ez a gyermeki meztelenség szembeszálljon a tudattalan démonaival, amint azok az interakciók során felbukkannak.

A nagy zen mestert, Joshut megkérdezték, hány satorija vagy ébredése volt. Joshu azt válaszolta, hogy 17 nagy és több ezer kisebb ébredése volt. Joshu 60 évet töltött első felébredése és az első tanulók fogadása között. Az első ébredés után 60 évet töltött annak kiterjesztésével, elmélyítésével, majd a személyes életébe való beemelésével és a világba való visszatérésével.

Vegyük Nisargadatta Maharaj példáját. 1933-ban találkozott mesterével, majd 1936-ban ébredt fel. Ezután vándor szerzetesként utazott két évig, számos szentélyt, templomot és tanítót meglátogatva India-szerte, mígnem felismerte, hogy létezésében nincs különbség, bárhol is van. Így hát 1938-ban hazatért feleségéhez és üzletéhez. Úgy tűnik, sok évet töltött azzal, hogy a tudatosság és az abszolútum minden aspektusát megvitassa mestere egy másik tanítványával, és mindketten kidolgozták azokat a fogalmakat, amelyeket az „Én AZ vagyok” című könyvben közzétett. 1951-ben még 13 évig nem fogadott diákokat. Látod, még érett, tanult, változott, pedig már határozottan megfogta az Abszolútumot.

Tehát az összes nagynak volt egy felébredése utáni szádhanája, beleértve Ramana Maharsit is, aki sok évet töltött egyedül Szamádhiban, mielőtt elfogadta első tanítványát.

( Srí Niszargadatta Mahárádzs és Bhagaván Srí Ramana Maharsi)

Mégis találunk a Facebookon olyan tanítókat, akik hónapokkal vagy egy évvel korábban felébredtek, és már szó nélkül tanítanak mindenkit a megvilágosodás utáni szádhanáról, az ébredés utáni küzdelmekről és a tudattalan hajlamok feltárásának és feloldásának szükségességéről, a fejlődési zsákutcákról és minden másról, kapcsolati problémákról, amelyek a másik iránti szeretetből fakadnak.

Van még egy kulcs, ahogy Janet kijelentette, és amivel teljes mértékben egyetértek: a személyes énen végzett munka, a vászánákon való munka, minden düh, bántódás, sebezhetőség, kapzsiság, féltékenység, hajlamok, szokások, amelyek gyökerei személyünket a legtöbbünk számára kizárólag a szeretet, a létezés iránti szeretetünk motiválja, akár önmagunkban, akár másokban. Minél üresebbek leszünk, annál inkább megláthatjuk és „találkozhatunk” önmagunkkal másokban; saját létezésünket a „másik” szemében látjuk, legyen az a másik személy, állat vagy Isten. Ugyanez az érzék, a szubjektum, az Abszolút érzése jár át mindannyiunkon. Egyek vagyunk, együtt érzők 100 milliárd szempárral.

Ez az érző szeretet – akár önmagunk, akár mások iránt – felszabadító erő, amely mind a végső megszabadulás megtalálásához, mind az egyéni úttól függően, a kezdeti felébredéshez vezet.

A bhaktik, mint például a szúfik, az elejétől a végéig szeretettel és odaadással dolgoznak azon, hogy átadják magukat, hogy egyre üresebbek legyenek. Ébredési élményekben lehet részük az út során, amelyek felfedik számukra, hogy mennyivel mélyebben kell megalázniuk és kiüresíteniük magukat. Világossá válik számukra, amikor meglátják annak ragyogó tisztaságát, amit én Isten leheletének nevezek önmagukban és mások körül, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy megtisztuljanak, hogy egyre jobban kiüresedjenek az önzéstől és így a szolgálatára lehessenek másoknak.

A szeretet az az isteni erő, amely végül a legtöbbünket a megszabadulás felé hajt, éppúgy, mint a tudás iránti szeretet másokat a zen és advaita-szerű felébredés felé.

O’Clery teljesen téved. Igen, tény hogy nagyszerű tanításokat, nagyszerű meglátásokat és nagyszerű módszereket kaphatunk Ramanától és Nisargadattától, de az élő guru értékét nem lehet tagadni. Minden pillanatban, amikor Robert közelében voltam, éreztem az ürességét, ami a csontjaimba hatolt. Példa volt arra, hogyan lehetek én is és kell magamnak is lennem. És ahogy Robert bevallotta, mindig dolgozott rajtam, puhított, olyan helyzetekbe hozott, ahol kényelmetlenül éreztem magam, dühös vagy féltékeny lettem, és felfedte a „problémáimat”, hogy foglalkozzam velük, nehogy újra felmerüljenek. Dolgozott rajtam, hogy személyesen üresebbé, alázatosabbá, szerényebbé váljak, jobban átadjam magam neki és az életnek.

Igen, Robert Adams mukti (megvalósult, dnyáni) volt, és úgymond egyedül Isten működött rajta keresztül, de ez nem jelenti azt, hogy egy mukti jelenlétében kell lenned ahhoz, hogy felébredj. Mondhatnánk, akárcsak a gyermeknevelés esetében, egy jó guru is megteszi, akinek az élete a becsületet, a feddhetetlenséget és az igazságot tükrözi. Valójában egy mély és szeretetteljes kapcsolat a másikkal, ahol mindketten hajlandóak és képesek mélyre menni, és akiket mély szeretet és mély bizalom köt össze, csodákra képes mind az egymás „megpuhításában”, mind a vászánák elégetésében, viszonylag rövid időn belül. Ha valaki nyitott, őszinte és bátor, akkor szinte minden helyzet segíthet abban, hogy tisztábbá váljunk, jobban hasonlítsunk az isteni lehelethez.

Így egy jó guru vagy egy „lélektárs” szeretete elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember spirituális erőfeszítéseit lendületbe hozza, és saját útján haladjon a befejezés felé. Ritka, ha valakinek egy halott (már nem testben jelenlévő) guru iránti szeretete, vagy Isten iránti szeretete elég ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a megvalósulás felé.

Az ébredés és a megszabadulás megkülönböztetésének ezt a modelljét használva, valamint az életünk személyes „problémáinak” gyökeres kiküszöbölését, elpusztítjuk a bhakti és a dnyána szétválasztásának gondolatát. Mindkettőt végezhetjük a megtisztítás látszólagos előkészítő munkájával, ami megegyezik az ébredés utáni vászánák (hajlandóságok) gyökeres kiirtásának munkájával. Ez azt jelenti, hogy a dnyána és a bhakti módszerei lehetnek egymást kiegészítők, és nem ellentmondásosak, nem zárják ki egymást, vagy szükségszerűen egymás után következhetnek. Az ember meditálhat, eksztatikus szent énekeket énekelhet, lehet szerető bhakta, családot és gyermeket vállalhat, keresheti Istent és a tudást, mindezt egy leheletben. Az ember kereshet és megtapasztalhat különféle szamádhi állapotokat és transzcendentális állapotokat, akár felébredhet is, és továbbra is részt vehet a vászánák megtisztításában akár meditáción keresztül, akár egy guru lábai előtt, vagy akár gyermekeket nevelve. 3*

Azonban nagyon-nagyon ajánlom, hogy amikor a saját szellemi utadról van szó, válassz egy gurut és egy módszert a középpontba helyezve, és ezáltal minden a helyére kerül. Ellenkező esetben a sok guru meglátogatása, a sok könyv elolvasása és a sok gyakorlat kipróbálása CSAK zűrzavarhoz VEZET, és a spirituális energia, a „szamádhi-erő” elaprózódása megfosztja törekvéseiteket a megszabaduláshoz szükséges energiától.

Megjegyzések

▲ 1*. megjegyzés: Világos, hogy minden spirituális út arról szól, hogy „megnyissuk” tudatosságunkat új tapasztalatok előtt, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy megváltoztassuk azt, amivel azonosulunk. Vagyis azonosítani tudtam magam, nemcsak a hétköznapi, ébredés előtti hétköznapi világommal, hanem a megnyilvánulás és az Egység összességeként, később pedig a mindent magában foglaló üresség összességeként. Az ébredés lehetővé teszi számunkra, hogy megváltoztassuk azt, amellyel önmagunkként azonosítjuk magunkat. Az ébredés előtti és utáni ösvények arra is rávilágítanak, amikor a szerelem és az eksztázis kellően megerősödik, hogy nem vagyunk emberek, mi magunk vagyunk a szeretet, Isten és Tudás, nem test, nem elme.

▲ 2*. megjegyzés: A vászanák és szamszkárák meghatározása : karmikus maradványok, tudattalan hajlamok, hajlam, megszokási energia, gondolat, szokás kialakulása, szokásminta, benyomás, lenyomat, hajlam, eredendő tendencia, karmikus benyomás, hajlamok; mentális lenyomat, negatív pszichés lenyomat , potenciál, hajlam, hajlandóság. Ide kell sorolnunk a tudattalan elme összes tulajdonságát és hajlamát, a fejlődési kudarcokat, a gyermekkori pszichés sérüléseket stb.

▲ 3*. megjegyzés. Ahogy Joan Burtner fogalmazott: „Ez az üresség felismerésének folyamata, majd üressé válik.” És hozzátehetem, ha személyesen kiüresedünk, akkor a transzcendentális üresség felismerése ugyanennek az egyenletnek a része. Bármelyik jöhet előbb; bármelyik második lehet egy végtelen láncolatban, amíg minden valószerűtlennek és az önléttől üresnek nem látszik, kivéve az ÉNt, az Abszolútumot, a TANÚságot, a Szubjektumot, bármilyen nevet is adsz neki. Szeretem egy másik dimenzió Teljének nevezni.

Írta: Ed Muzika

A szöveg szerzői joga © 2011 Ed Muzika. Eredeti, angol nyelvű forrása itt található:

https://realization.org/p/ed-muzika/awakening-vs-liberation.html

Tartalom megosztása: