Út, Igazság, Élet

Az egész emberi történelem miként alakulhatott úgy, hogy mindig és mindenkoron a törtető, az agresszív, a másokat uralni, a másokat leuralni, a másokat kizsákmányolni, kifosztani és rabszolgasorban tartani akaró lelkület kerekedett felül és határozta meg és határozza meg mind a mai napig az emberi történelem folyását. Hogyan lehetséges ez, és miért ismétlődik újra és újra meg a történelemben ez a mintázat? Mert tulajdonképpen nem a történelem ismétli önmagát, hanem az a szellemi és lelki mintázat, ami az emberi lelkek fölött minden korban különböző eszközökkel képes uralmat nyerni és ebből fakad az, hogy mindenkoron csak igen kevés ember képes eljutni a megszabaduláshoz, a teljes szellemi és lelki szabadság eléréséhez.

Könyvtárnyi anyagokat írtak már erről gondolkodók, hogy mi az oka ennek, azonban csak igen kevesen látták meg eddig a történelemben azt az egyszerű tényt, hogy maga az egész történelem és az abban lévő történések végtelen sora, nem más, mint az úgynevezett hamis én, a hamis egó színjátéka, annak megnyilvánulása. Abban a történetben, abban a színdarabban, amiben mindnyájan meg vagyunk tévesztve, a mi igaz, múlhatatlan, belső valóságunkat illetőleg, mindnyájan a hamis én oltárán mutatunk be áldozatokat. A hamis én oltárán bemutatott áldozatok sora nevezhető úgy is, hogy történelem. A tört-én eleme, az elemeire tört én.

Törvényszerű hogy amikor a testtel és az emberi elmével azonosulunk, akkor egy szerepet játszunk és ennek a szerepnek megfelelően cselekszünk, érzünk, gondolkodunk, követünk olyan társadalmi, spirituális és egyéb mintákat, olyan eszméket, olyan elveket, olyan társadalmi szokásokat, beidegződéseket, megdönthetetlennek hitt szabályokat, melyek arra szolgálnak, hogy a valódi belső Isteni meggyőződést nélkülöző emberi ének, valamilyen formában képesek legyenek együttműködni társadalom néven. Nagyon kényes dolog az, amikor a hamis ének vetélkedésében, mivel mindenki, mind-én-ki, én is, magamat helyezem az első helyre mindig és mindenkoron, és ez alól csak igen kevesek azok, akik kivételt képeznek. Ők nevezhetők valójában szabad és megszabadult, üdvözült, felébredett lelkeknek és szellemeknek. Tehát mindazok, akik ebben a játszmában részt vesznek, mindazok akik ebben részt veszünk, törvényszerűen alá vagyunk rendelve azoknak a szabályoknak, azoknak a törvényeknek, magának a törvénynek, amely csak egyre bonyolultabb és bonyolultabb módon fogja irányítani az életünket és bezár minket a létezés, egy igen alacsony szintjének a börtönébe.

Miért látom azt, hogy a jelenlegi emberi létezés igencsak alacsony szinten működik? Azért, mert nélkülözi a valódi ÉN ismeretet, de még inkább az Ő(n) ismeretet, azaz Isten-VALÓnk ismeretét. Mivel nem tudjuk hogy kik vagyunk, ezért tévelygésben élünk, és az emberi történelem eme tévelygések láncolata és sorozata. Ebből a láncolatból ugyanazzal a gondolkodással, ugyanazzal az attitűddel, ugyanazzal a lelkülettel, ugyanazzal a szellemiséggel, ami okozza ezt, kilábalni nem lehetséges. Ezért buktak el mindig és mindenkoron az úgynevezett világjobbító törekvések, és valamikor, legalábbis a keleti ember még tudta azt, hogy megjavítani annyi, mint tönkretenni. Valamikor a keleti szemléletben például, nagyon jól tudták, hogy a szart nem lehet megreformálni, mert hiába adunk új alakot neki, attól még ugyanolyan büdös lesz. Ez egy nagyon vulgáris, de nagyon szemléletes példa, mert a reformok mániájába fulladt emberiség, ami mindig a reformokat teszi a megváltó helyébe, a valódi megváltó, a valódi megszabadító helyébe, vagyis az igaz, romlatlan, fényes, dicsőséges, krisztusi lelkület és lélek minőség, szellemiség helyébe, mindig és minden korban megtéveszti az embert, azzal az ígérettel, hogy majd ha kicsit átalakítjuk a társadalmat, vagyis a külső világot – mert mindenkoron mi a külső világban leljük meg a belső romlottságunk okát – nos, ha sikerül, ezt a külső világot megreformálnunk, akkor majd beköszönt a Kánaán.

Az Istennel való egységből kizuhant emberi tudat és lélek ösztönösen és minduntalan keresi az egységet az igaz VALÓjával, Istennel. Az egész emberi történelem láncolata, bármilyen durván is hangozzék, valamilyen módon ennek a törekvésnek a tükröződése, csak ez a törekvés mivel kívülre irányul, a tudat közÉPpontunkból kifelé irányul, ezért óhatatlanul újra és újra torz, életellenes, emberellenes és istentelen szellemi mintázatot vesz fel.

Miért törvényszerű ez? Azért, mivel nem következik be a krisztusi tanításban talán az egyik legmagasabb pozícióba helyezhető elv, örök igazság, és ez a szembesülés. A szembesülés a saját lelkünk és a saját szellemünk állapotaival. Mi mindig az árnyékot próbáljuk kergetni, vagyis azt, ami a lelkünkből, ami szívünkből, ami elménkből fakad, ennek a kivetülését próbáljuk átalakítani, megreformálni, de nem vesszük észre hogy miből fakad ez, és hogy a külső világ folyamatos, kényszeres megreformálgatásával, szinte már mániákus, folyamatos átalakításával nem érhetünk célt.

Egész egyszerűen mi emberek – legalábbis ahogy eme személy látja – az emberiségünk nagy része, mind a mai napig képtelen annak a felismerésére, hogyha az árnyékot meg akarjuk szüntetni, akkor a legegyszerűbb, ha eltávolítjuk a fényforrás elől azt a valamit, ami az árnyékot képezte. Ez egy nagyon érdekes hasonlat, ugyanis az árnyék maga a hamis én kivetülése, az ami képezi ezt, az a bennünk lévő rengeteg hamisság, tévképzet. A szívünkben lévő hamis, életellenes, emberellenes, istentelen érzések, melyek paradox módon mégis az élet, Isten ragyogása által jön létre, csak sajnos ezt a fényt arra használja fel, hogy meghamisítsa azt, ami az életnek és a létezésnek a valódi lényege és árnyékot képezzen belőle. Olyan árnyékot, amivel aztán azonosulunk és egy olyan különös árnyjátékot hoz létre a hamis egóknak a földi gyülekezete, ami aztán az emberi történelem különböző legbrutálisabb megnyilvánulását is képes előidézni.

Mivel ez a hamis én maga a hazugság, maga a megtévesztés, maga az istentelenség, az Istentől való elválasztottságnak, elkülönültségnek a tudati és lelkiállapota, ezért ez az állapot semmiféle a külső világban végbemenő emberi cselekvés és idea által nem számolható fel. Ezért találom jó hasonlatnak az árnyék hasonlatot, mert ebben még ott van az a paradoxon is, hogy minél inkább távolodunk a fényforrástól, az árnyék is annál hosszabb lesz, annál inkább megnövekszik.

Tehát itt egy kettős belső lelki és szellemi mozzanat megy végbe az Istentől való eltávolodásunk során, és az egyik az, hogy létrehozzuk ezt az árnyjátékot, amit mi emberi társadalomnak, történelemnek nevezünk, de ezen belül nem állunk le ezzel, hanem, mivel még inkább a saját magunk által faragott és magunk fölé is emelt, sőt, Isten fölé helyezett szabály és törvényrendszerünkben olyan módon bonyolódunk el, hogy a végén már kiutat sem látunk, ezért az Istentől való eltávolodottságunkban az árnyék még nagyobbra dagad még nagyobbra nő és a végén már beleszédülünk, belezuhanunk ebbe az árnyjátékba, és az árnyékokat hisszük valóságnak.

Platónnak van egy remek barlang hasonlata, ami már szinte klasszikusnak számít bizonyos szellemi körökbe, amiben nagyon hasonlóan ehhez a gondolatmenethez, szemlélteti azt, hogy az az ember, aki soha életében nem fordult még a nappal szembe, nem ment ki a világosságra, az az árnyjátékot képzeli az egyes egyedüli és megdönthetetlen, mindenek fölött álló valóságnak, és haragszik azon embertársaira, akik megpróbálják felhívni az ő figyelmét ama egyszerű tényre, hogy mindaz amit ők valóságnak hisznek, az pusztán egy hamisítványa az igazinak, az egyetlennek, a múlhatatlannak, és bár paradox módon az egyetlen igaz VALÓ, Ő-VALÓnk, Isten fénye által létezhet, mégis ez a fény rejtve marad előttünk és nem tud feltárulkozni bennünk, mivel az emberi hamis ének cselekvése lehetetlenné teszi ezt.

Ezért kínos, és az emberi egó számára, az én gyarló emberi egóm számára igen megalázó annak a felismerése, hogy nincs önmegváltás. Nem létezik és soha nem is létezett ilyen, mivel mindazon emberi cselekvések, melyek a hamis én, a hamis egó által és abban születnek, azok eleve a hamisságból merítenek, és a hamisságból, a hamisság által, a hamisság nem számolható bennünk fel.

Csak egy magasabb erő segíthet rajtunk, csak az az erő, aki ismeri a fény valóságát, aki ismeri a fény igazságát, az egyetlen igazságot, és benne az igazság és a valóság nincs szétválasztva. Mert az emberi világban, mind a valóság, mind az igazság fogalma teljesen relatív. Szoktam volt mondani azt, hogy mindenkinek igaza van a maga módján, hiszen az a nézőpont amiből a hamis én, az emberi egó a világot, a történelmet, és nem utolsó sorban önmagát szemléli, valamilyen fokon, valamilyen módon igaz, abból a szempontból amiként én, mint a hamisság, önmagam tekintem. De ez az igazság relatív és mivel relatív és nem abszolút, ezért végső sorban nem igazság, csak egyfajta belső valóság igazságnak képzelése.

A valóság pedig ismét egy kényes téma, mert mit is nevezhetünk valóságnak az emberi létezésben? Hol van annak a forrása, hogy tudjuk megragadni ezt? Talán a legegyszerűbb és legcélratörőbb megközelítés ilyen szempontból az, hogy a valóság az emberi lény számára az, amit az ő saját tudatában és a saját lelkében, a saját elméjében megtapasztalni képes, de ez a valami, amit én valóságnak nevezek, ez pusztán a nagybetűs valóságnak, ami nem más mint maga Isten egy része, egy szelete. Ezért, ha ezt a részt, ami az én emberségemen belül megtapasztalható, megjelenik, azonosítom az egésszel, megpróbálom rávetíteni arra, akkor nem mást csinálok, mint az árnyék hasonlattal élve a saját árnyékomat próbálom a fény helyébe tenni, behelyettesíteni a fényt vele, és ezt az árnyjátékot képzelni a valóság egészének.

Tehát nem az a probléma az emberi létezésben, hogy létezik ez az árnyjáték, mert végső soron ez is Istenben van, Isten által létezhet, de mint megtapasztalás egyértelműen egy Istenen kívüli, egy „istentelen”, egy az Ő-VALÓtól, ÉN-VALÓnktól elszakadt állapot, és ez az állapot emberi erőfeszítések által nem számolható fel.

Bár az egész emberi történelem a boldogságra, a boldogság visszaszerzésére, a paradicsomból való kizuhantságunk állapotának a felszámolására irányul, mégis amint láthatjuk, az emberi erőfeszítések által ez teljességgel sikertelen. Azon személyek, akik a történelemben eljutottak arra, amit a spiritualitás üdvösségnek, éberségnek, felébredettségnek nevez, azon emberek nem a saját erejükből jutottak el erre, pusztán a mai kor hamis, tévelygő álspiritualitása – mert ezt valódi spiritualitásnak nem lehet nevezni – eme ember és életellenes szellemiség próbál csak úgy beállítani, hogy ez emberi érdem, tehát hogyha egyeseknek tényleg sikerült eljutni az üdvösségre, a felébredésre, akkor nekünk is sikerülhet különböző emberi utak és erőfeszítések által.

Ez a valami, ez az elképzelés Istent valamilyennek és valamifélének úgy képzeli el, hogy Isten mintha egy fix pont lenne, amihez én, az emberi egó meghatározhat egy ugyancsak fix utat, de mivel Isten az emberi elme, emberi tudat által meghatározhatatlan és felfoghatatlan amikor a hamis énnel azonosul, ezért nem létezik megváltó út, amit az emberi elme hozott létre vagy hoz létre ilyen tekintetben.

Ezért láthatjuk hogy az úgynevezett spirituális ösvények összességében milyen gyümölcsöket teremnek, és itt most senki felett nem szeretnék ítélkezni, mivel legelőszöris én magam lennék méltó leginkább az ítéletre. Tehát megkérek mindenkit, aki olvassa ezt és esetleg megbotránkoztatják eme őszinte szavak, hogy legelőszöris gondolja át azt, hogy bármit mondok, bármiről beszélek, tulajdonképpen önmagamról beszélek. Én, mint emberi személy mindig benne vagyok a történetbe. Én, amikor az emberiségről beszélek, mindig része vagyok az emberiségnek. Amikor a romlottságról beszélek, valamilyen fokon most is sajnos része vagyok ennek a romlottságnak és amikor a romlás és a romlottság forrását próbálom fejtegetni, akkor tudatában vagyok annak, hogy ez itt én bennem is lakozik, mivel Isten kegyelméből sikerült meglássam azt, hogy merre van ennek az úgynevezett árnyék énnek, a hamis énnek a forrása. Hogyan és miként jön létre, miként képes valóságot ölteni és miként képes ez a hamis valóság eltakarni azt, ami az Isteni, ami valódi, romlatlan, örök fényességünk, ami lelkünk Krisztusban tiszta ősállapota, és hogy eme állapot mivel a hamis én által meghamisítódik, eme állapot miként válik aztán alapértelmezett valósággá a mi lelkünkben, a mi szívünkben, a mi tudatunkban és a mi elménkben.

Tehát hogyan változtassuk meg a világot, amennyiben mi magunk nem ismerjük fel, hogy ennek az emberi személynek, ennek a beszélőnek van a legégetőbb szüksége a változásra? Hogyan változtassuk meg a világot, amikor másokat akarunk megváltoztatni, másokat teszünk felelőssé a mi saját nyomorúságunkért és képtelenek vagyunk a belátás, a beismerés csírájára is, hogy eme okozati viszonyt visszavezessük annak forrásába, azaz a mi saját szívünkbe és lelkünkbe, a mi saját tudatunkba és emberi elménkbe?

Jézus Krisztus nem a világot akarta megváltoztatni, nem volt szándékában megváltoztatni a világot, ő nem a világgal harcolt, ki is jelentette, hogy az én országom nem e világból való. Ha az Ő-VALÓ, azaz Isten országa eleve létező, a lét tökéletes romlatlan állapota, a tiszta és örökké áradó boldogság és üdvösség, akkor az nyilvánvaló hogy nem valami és valakik, nem a hamis ének tökéletlen és az igazság és a valóság forrásától elszakadt cselekvései által jön létre. Ez teljesen egyértelmű, ezt mindenki beláthatja, ha megkapja hozzá az Isteni kegyelmet, az Isteni látást.

Tehát ameddig mi a világ valóságát próbáljuk megváltoztatni vagy legalább abban reménykedünk, hogy majd a világ valósága ott kívül megváltozik és majd valamikor ideális körülmények jönnek létre, amikor végre a külső világban elhárítódnak azon akadályok, amelyeket legalábbis most az én boldogságom, az én Istennel való egységem akadályaként élek meg, nos, ameddig ebben reménykedek, addig hazudok magamnak. Folyamatosan, gátlástalanul hazudok magamnak, kábítom magam, az én igaz lényem, és ebben a hazugságban vélem felfedezni az én igazi reményem.

Ezért lehetetlen a változás emberi erőből, mert ez az árnyék én, a hamis egó, a hamis én elhiteti velem, hogy a világot kell megváltanom vagy legalábbis a világot kell jobbá tegyem vagy legalábbis a világban kell elháruljanak olyan akadályok, ami miatt én most boldogtalan vagyok és a figyelmemet, az Istentől kapott figyelmemet nem az én szívembe, nem az én tudatom középpontja felé kell irányítanom, nem a lelkiismeretre kell koncentráljak, hogy a lélek megismerése által feltárulhasson bennem és előttem és számomra az igaz és örök tervrajza az életnek, a lét örök természete, mert ezek egymástól soha sincsenek elkülönülve és Jézus Krisztus ezt nagyon nagyon egyszerűen és zseniálisan és tökéletesen fogalmazta meg, azt mondta hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Tehát az igazság, és az élet, és az út egy olyan hármasság, amely igazából és a maga fenségességében csakis Istenben tárulkozhat fel a mi számunkra, csak az Ő kegyelme által érthetjük meg, sejthetjük meg, hogy mi köze van az útnak az igazsághoz, az igazságnak az élethez, és az életnek az úthoz, mert ez a háromszög, ez a három pont, ez a három örök Isteni pont ami egy háromszöget alkot, ez állandóan, szüntelenül és szakadatlanul áramlik Istenben és amikor a mi lelkünk az Ő kegyelméből visszatér Őbelé, a benne való létezésbe meggyökeresedik Ő általa, akkor mi ennek az örök áramlásnak válunk újra a részeseivé, amiként a létezés maga a létben létrejött és Istenben a maga dicsőségében és fényességében, úgymond elvolt képzelve.

Ez, amit mi most tapasztalunk, élet, valóság néven ezen a bolygón, ez pusztán egy árnyjáték, a hamis egók árnyjátéka, amely meghamisítja ezt az örök Isteni valóságot a lélek számára, mert Isten valósága teljesen függetlenül létezik attól hogy én mit képzelek róla. Az Isteni tökéletesség, a Lélek örök üdvössége és boldogsága teljesen függetlenül létezik és mindig is létezni fog, mert időtlen attól, amit én róla képzelek vagy nem képzelek, amit én róla feltételezek vagy nem feltételezek, amit róla elképzelni vagy elképzelni sem tudok. Mert a mi VALÓ lényegünk, Isten, nem azért és nem azáltal létezik és nem akként és nem olyannak létezik, van, amiként a mi emberi elménk, a mi árnyjáték világunk azt képzeli, vagy annak homályos képzeteit valóságként, valósággá gondolja.

Senki nem juthat az Atyához csak az út, az igazság és az élet felismerése, megismerése és Isten kegyelméből történő át- és megélése, élése által. Mert az igazság maga az út, ami az életre vezet és az élet maga az igazság, ami az egyetlen út által felismerhető a létezésben, és ez az egyetlen út a hamis egó halála. Jézus Krisztus a kereszten bemutatta számunkra mit jelent az, amikor a lélek teljes uralmat gyakorol a hamis én, az árny-én felett. A Jézus test a kereszten maga a megfeszített egó-én. Ez a legnagyobb misztériuma a Krisztusi tanításnak. Bár Krisztus már életében teljes és tökéletes uralommal rendelkezett az ő mennyei Atyjának való önátadásban és önátadás által az emberi énje felett, a tanítás, a tan beteljesedése és az Isteni igazság mindenek fölé való felemeltetése volt a kereszthalál, amikor az egó, a hamis én, vagyis a test megfeszíttetett a kereszten. A keresztre való feszítés azt jelenti, hogy nem tudsz többé mozogni, és nem csak hogy nem tudsz többé mozogni és megmozdulni – vagyis az emberi egót, az emberi hamis ént már nem tudod többé semmiféle cselekvésre használni – de azt is jelenti, hogy a kereszten ez elpusztul, meghal, megszűnik létezni. Ez az ami félelmetes a mi emberi egónk számára, mert emberi szempontból tekintve a kereszthalál minden aspektusa iszonyatos és borzalmas.

Tehát ami emberi szempontból tragikus, minden erőnkkel elkerülendő, az a lélek szempontjából maga a megdicsőülés. Az út igazsága ami visszavezet minket az árnyékországból az örök fényességbe, a hamisságból az egyetlen, minden nézőpontoktól megszabadult és mentes igazságba, Istenbe. Mert Istenben az igazság és a valóság EGY, és egyetlen egymástól elszakíthatatlan EGY-sÉGet képez, és ez a valóság és ez az igazság azonos az örökléttel, az örök boldogsággal, Istennel. Ezért botrány a kereszt, ezért nem tudja a mi emberi hamis énünk felfogni sem, megérteni sem, elfogadni sem a kereszt valódi jelentését, mert önmagam halálát látom benne, mint hamis egó, mint hamis én, mint ama lélek, aki azonosult a testtel és az emberi elmével. Az én számomra a kereszt maga a botrány, a borzalom, az iszonyat, az undor, amitől minden erőmmel igyekszem elfordítani a tekintetem és ezáltal megfosztom önmagam az igazság lehetőségétől, ama felismerés lehetőségétől, hogy az én lelkemnek a szenvedése miként érhet véget. A szenvedés Isten kegyelme által érhet véget, amikor megadom magam Istennek, az Ő igazságának, az Ő valóságának, az Ő országának, a Mennyek országának. A hamis ént azonban én emberi erőből sem felszámolni, sem átadni nem tudom Istennek. Mégis, a lelkemben irányulhat vágy erre, és ha ez a vágy már megszületett bennem Isten kegyelme által, akkor ez a vágy Istenben egyre inkább megerősödhet, amiként ez Isten kegyelme által öntözve egyre inkább ez a kis növény megerősödik és fejlődik és istenivé lesz, úgy egyre inkább vissza tudunk térni a fÉNy forrásához, magához a fÉNyhez, ami Isten, az örök világossághoz, a világ világossága által, Krisztus által, és ilyen módon ebben az önátadásban, ebben a misztikus cselekedetben, amit Isten lelke hajt végre bennünk emberekben, ami emberi énünk keresztre feszítése által visszajuthatunk az örök üdvösségbe.

Ezért értelmetlen arról beszélni, hogy a hamisság hogyan számolhatná fel a hamisságot, a sötétség miként szüntethetné meg a sötétséget, a téves és torz ideák tárháza hogyan számolhatná fel azt a káoszt amit ő maga teremtett, és hogy emögött, eme teremtő nem kívül keresendő, hanem itt bennem, mert ez az én hamis énem, aki és ami akkor dicsőülhet meg igazán, ha megfeszíttetik, és minő botrány kimondani ezt, hogy Isten legnagyobb kegyelme az, ha megengedi nekünk a keresztet. Ha megengedi nekünk a keresztet a szó igaz tartalmában és igaz belső jelentésében, ami nem más, mint ami hamis énünk halála. Mert ez az a halál, ami Isten kezébe a valódi élet kezdete. Nem valaminek a vége, amiként azt mi emberként gondoljuk. Más szempontból igenis, valaminek a vége, mert a mi emberi tévelygésünknek a vége, ami egyes egyedül Isten kegyelme által, Isten kegyelméből történhet meg, köszönthet ránk, és amiben a mi emberségünk, a mi lelkünk, a mi valódi igaz Istenből származó valóságunk pusztán annyiban működhet közre, ha még egyáltalán használhatjuk ezt a fogalmat, hogy megpróbáljuk azt a vágyat, amit Isten, az Ő tökéletessége, a mi Ő-VALÓnk, a mi egyetlen igaz lényegünk irányába felkeltett, megpróbáljuk ezt az emberi figyelemmel ötvözve mindenek fölé helyezni a mi életünkbe. A vágy és a figyelem, amely Isten-VALÓnkra irányul, az egyetlen igaz út, ami a Krisztusban a Krisztus által az Atyához visszavezethet bennünket.

Tartalom megosztása: