Ha senki sem marad, aki bármilyen „tudást”, ismeretet birtokolhatna, ha senki sem marad, aki bármit és bárkit önmaga LÉNY-EGétől elkülönültnek láthatna, érzékelhetne, érezhetne, akkor a kereső rádöbbent arra, hogy valójában mindvégig AZon-ŐS volt, aki önMAGát kereste. Az egó-én nem más mint egy árnyék, egy fantom a tudatosság játékában, ami eltakarja az örök VALÓt, a Tanút, aki sohasem született, s aki EGYetlen VALÓként van jelen, mindenen túl, ami fogalmakkal, gondolatokkal, gondolkodással, képekkel és képzelődéssel megragadható lenne. A végső Igazság oly EGYszerű, hogy kimondhatatlan a MAGunk VALÓjaként. De álmodott-e valaki olyat valaha, hogy álmában rádöbbent arra, hogy ő pusztán egy álomalak a többi álomalak közül, és csak akkor válhatna igaz önMAGává, ha mint álomalak az álomban meghalna? Mikor az Álmodó felébred, az álom annak látszik ami: az Álmodó által létrejött időleges illúziónak, ami a tér-idő kontinuum, általa létrejövő mágiája által tűnhet valósnak, megtapasztalhatónak. Mindnyájan színészek vagyunk egy színdarabban, melyben minden megtapasztalható „valóság” ellenére, csak a Szín-ÉSZ, az EGYetlen ÉN VALÓ. Ami az egó-énnek a halálos felismerés, az az EGY-ÉNnek semmit sem jelent.
Srí Niszargadatta Mahárádzs kétségtelenül Srí Ramana Maharsi mellett , India legnagyobb bölcseinek máig élő és ható szelleme. Sok évvel ezelőtt akadt kezembe az „Én AZ VAGYOK” című elemi erejű beszélgetésgyűjtemény, melyet Mahárádzs szatszangjain jegyeztek le, és gyűjtötték kötetbe, Maurice Frydmann hathatós közreműködésével. A belső intuíció „külső” megerősítése volt minden szava annak a kötetnek, melyet mai napig, a megszabadulást keresők számára megnyilvánult drágakőként tartok számon. Mahárádzs hihetetlenül éles szellemi fény-pengével sújt le az álom-valóság (májá-létezés) hamisságára, amit mi, álomalakok „valóságnak”, és még súlyosabb helyzetben még ráadásul „tudattól független, objektív valóságnak”, azaz a világ, az egyének, a létezők és Isten egymástól elkülönült tudati tapasztalásaként ismerünk és fogadunk el.
Azonban minden korban vannak olyan „álomalakok”, akikben erős gyanú ébred eme álom több aspektusát illetőleg, és elkezdenek olyan kérdéseket feltenni, amelyek által egyre sürgetőbbé válik, a válaszok megtalálásának a belső, szellemi és lelki igénye. Az álomban azonban a legtöbb álomalak nem gyanakszik saját álomszerűségére, hanem többnyire teljesen elfogadja önmagát és az álomvilágot olyannak amilyen, amilyenként a Tiszta Tudat tükröződéseként az az álmodottak valóságában megjelenni látszik, az érzékelésben és a fogalmi gondolkodás által. A végső Igazság nem kimondható szavakkal, csak részlegesen tükrözhető a fogalmi gondolkodás által, ezért megragadhatatlan. Azonban minden létező, minden álomalak valósága mögött ott van, mert nélküle semmi sem létezik és létezhetne. A Tiszta LÉT azonban minden álomalakban képes önMAGára ébredni, azaz újra és újra rádöbbenni arra, hogy a létezés mulandósága mögött a Lét Abszolútumaként, mindig és mindenkoron JELEN-VALÓ minden álomalak LÉT-érzésében, melyet a fogalmi gondolkodás, azaz az elme világa, mint felhő az égen, az EGYetlen NAPot elfed.
Mahárádzs tanítása csak a legbátrabb törekvőknek való, akik a halál gondolatától sem riadnak vissza, VALÓ Énjüket kutatva. Hiszen ha a VALÓ örök, EGYetlen és elpusztíthatatlan, akkor ami valótlan, az végső soron hogyan is pusztulhatna el? A halál épp olyan valótlan, mint a születés, a világ teremtése pont olyan valótlan, mint a világ vége. Az elme világában létezhet csak, csak a képzetek világában tapasztalható meg, az érzékelésben tapasztalt létezésben. Azonban mindezen tapasztalatok mögött, csak a tapasztalatok Tanúja, az örökkévaló, kondicionálatlan LÉT EGYetlen ÉNje valós, mely VAGYOKként örökké tiszta és érintetlen, önMAGa jogán létező, önMAGában fénylő, elpusztíthatatlan, tiszta, tökéletes és teljes. Már ezen szavak is fogalmak, s a legnagyobb tévedés lenne, fogalmakra egyszerűsíteni le, a le-EGY-SZER-űsíthetetlen teljességet. „A VALÓdi nem hal meg, a valótlan sosem létezett”- mondotta az örök Dnyáni, Sri Niszargadatta Mahárádzsként testet öltve. A legvégső VALÓnk önMAGunkként való felismerése előtt, tehát minden valótlannak mennie kell. Végső soron a felébredés, a megvalósulás semmi mást nem jelent, mint a valótlant annak látni ami, az örök VALÓ tiszta, örökké ragyogó fÉNyéBENN.
Az alábbiakban kedvcsinálóként közreadnék egy fejezetet Ramés Sz. Balszékar: A jelenségvilágon túl, Sri Niszargadatta Mahárádzs tanításai című művéből.
Az egyik új látogató egy borotvált fejű amerikai fiatalember volt, aki nem lehetett több huszonöt évesnél. Keménykötésű, majdnem kétméteres, arányos termetű ifjú volt, finom metszésű arcvonásokkal. A számos indiai vallásos felekezet egyikének okkerszínű ruháját hordta.
Azt mesélte magáról, hogy vándorszerzetes, és az elmúlt egy-két évben bejárta Észak-India nagy részét. Korábban a szokásos, körülbelül hároméves előkészítő képzésben részesült. Mahárádzs azon kérdésére, hogy megtalálta-e, amit keres, nevetve azt válaszolta, hogy éppen kétségek kezdték gyötörni, vajon megtalálja-e valaha azáltal, hogy csak vándorol, és most már inkább azon töpreng, hogy nem éppen távolodik-e tőle.
Ezután beszámolt róla, hogy kezébe került az I Am That egy példánya, és miután elolvasta, szokatlanul erősen érezte, hogy „megérkezett”, különösen amikor Mahárádzs címoldalon lévő képét meglátta. Amikor Mahárádzs szemébe nézett – tette hozzá -, hosszú ideig nem tudta levenni a szemét a portréról. Úgy érezte, fel kell keresnie, tiszteletét kell tennie nála, és a lábainál kell ülnie.
Mahárádzs: Mi az, amit valójában akarsz? Világosan látod? Istent keresed? Mit keresel pontosan?
Látogató: Legbelül valahogy mindig is tudtam és éreztem, hogy semmi sem elégíthet ki, amit az élet ezen a világon kínálni tud, hiszen minden olyan mulandó! Mit akarok pontosan? El akarom érni a valóságot. Ezt akarom.
M: (rázkódva a csendes nevetéstől) Ha tudnád, milyen mulatságos ez: „el akarom érni a valóságot”. Ki ez az „én”, aki el akarja érni a valóságot? Ez a testkomplexum, ez a pszichoszomatikus szervezet akarja elérni a valóságot? És biztos benne, hogy a „valóság” hajlandó őt elfogadni? Hogyan fogja ez az „én” „elérni” a valóságot? Azzal, hogy hatalmasat ugrik felfelé vagy előre? Netán valamilyen rakéta segítségével? Vagy ezt a valóságot tudati ugrással kell elérni? S végül, mit értesz pontosan „valóságon”, amelyet el akarsz érni?
L: (nevetve) Most, hogy Mahárádzs így fogalmaz, tényleg viccesnek tűnik – de lehet, hogy inkább tragikus.
M: Ki az, aki hallja ezeket a szavakat, legyenek akár viccesek, akár tragikusak?
L: Én, én, aki itt ülök. Én hallgatom ezeket a szavakat, és én is beszélek.
M: Az érzékek végzik a munkát a prána, az életerő segít- ségével. De nincs valami – hívjuk a jelenléted érzésének -, ami nélkül egyik érzékszerved sem lenne képes érzékelni semmit? Mi az, ami érzéssel látja el az érző lényt?
L: Igen, ha nem lennék tudatos, az érzékeim sem működnének.
M: Akkor értsd meg, hogy ez a tudatos jelenlét vagy, amíg a test jelen van. Ha a testednek vége, akkor az életlehelet és a tudatosság szintén távozik. Csak az, ami megelőzte ezt a testet és tudatosságot, csak az Abszolútum, az örökké jelen lévő az igazi identitásod. Az vagy valójában. Az a valóság, mely itt és most van. Hogyan merülhet fel hát annak kérdése, hogy bárki elérje?
Mi voltál a „születésed” előtt? Volt bármilyen szükséged, vágyad, kívánságod abban az állapotban – legyen az akár a valóság, a szabadság, a megszabadulás utáni vágy? Az az eredeti, igaz állapotod vagy igaz természeted: a teljesség, szentség, abszolút jelenlét és viszonylagos hiány állapota. Ennek az állapotnak a visszatükröződése a tudatosság, a tiszta „vagyok” vagy létezés, de a nap tükörképe nem a nap. Te ez a tudatos jelenlét vagy, nem pedig a test, amely csak a tudatosság lakóhelye annak megnyilvánulása során. Amikor a test „meghal”, a tudatosság kiszabadul a testből, és már a tudatos jelenlét sem vagy többé, mert nincs már semmilyen viszonylagos jelenlét. Akkor az eredeti, abszolút, Tiszta Tudatban vagy. A relatív hiány abszolút jelenlétet jelent, öntudatlanul arra, hogy jelen vagy.
A szabadság iránti vágy, amely a kezdeti szakaszokban felbukkan a kereső szívében, fokozatosan eltűnik, amint felismeri, hogy ő maga az, amit keres. Ennek a vágynak a megmaradása azt jelenti, hogy két „akadály” áll fenn. Először is, továbbra is jelen van egy különálló létező, aki „szabadságot” akar, noha egy jelenségszintű létező számára fel sem merülhet a szabadság kérdése, hiszen egy tárgynak semmiféle független léte nem lehet. Másodsorban pedig ez a vágy azon a vágyon alapul, hogy a valóságot az elme szintjén ragadjuk meg; azt jelenti, hogy az ismert paraméterein belül próbáljuk felfogni az ismeretlent és megismerhetetlent! Ez lehetetlen.
L: Milyen szellemi gyakorlást kell akkor végezni?
M: A szellemi gyakorlással ugyanez a helyzet. A szellemi gyakorlás azt jelenti, hogy feltételezzük egy fantom létezését. Kinek kellene szellemi gyakorlást végeznie, és milyen célból? Nem elég, ha hamisnak látjuk a hamisat? Az az elkülönült létező, akinek gondolod magad, hamis. Te a valóság vagy.
Ha egyszer megértetted, vagy inkább intuitíven felfogtad, hogy egy elkülönült létező pusztán fogalmi képzet, akkor ami marad, az pusztán újraintegrálódás – jóga – az egyetemességbe. Nem marad semmi teendő, mert nincs, aki megtenné, és ami még fontosabb, nincs senki, aki tartózkodna a megtételétől! Ami marad, az tiszta, akarattól mentes „élés”, mert relatíve csak bábuk vagyunk egy álomvilágban, amelyeket az eredeti álom irányít. Az egyéni álmodónak kell felébrednie a személyes álmából. És ez a megértés maga a felébredés!
Az ifjú amerikai, aki feszült figyelemmel hallgatta Mahárádzsot, meghajolt előtte, és így szólt: „Mahárádzs szavai elsöpörték tudati hulladékaimat. Most már tudom, mi a valóság. Tudom, értem, hogy én vagyok a valóság.”
