LÉT és ÉLET

Beszélgetés Barátaimmal önMAGunkkal, önMAGunkban, önMAGunkról (podcast)

„A legnagyobb akadály az, hogy mindig ott van ez az árnyéklény [egó], amit mi valóságosnak tartunk, és ez az a hamis én, ez az [az] emberi megnyilvánulás, amit mi komolyabban veszünk, sőt mindennél komolyabbnak tartunk, amihez ragaszkodunk és amit nem tudunk elengedni, és [ez megakadályozza azt] hogy bekövetkezzen, hogy rá tudjunk döbbenni ennek az árnyékszerűségére, a nem valós voltára.

Mert igazából itt felmerül akkor, hogy mi a valós, mi a valóság? Mert hát mindenki azt mondja, hogy: „Ne hülyéskedj, hát én önmagamat a legvalóságosabbnak tapasztalom, miről beszélsz te, megőrültél? Kétségbe vonod azt, hogy ez az emberi valóság létezik?” Itt nagyon fontos azt megemlítsem, hogy a valóságot milyen értelemben használom én. Tehát én valósnak csak azt nevezem ami örök, ami soha nem változó, ami önmagától ragyogó, önmaga jogán létező. Ez az Önvaló. Minden ami változó, minden ami a formák és a nevek világa, ez relatív, ilyen értelemben nem állandó. Ilyen értelemben tulajdonképpen nem létezik, de mint jelenség megtapasztalható, mint májá valóság megtapasztalható, és ezért inkább én ezt tapasztalásnak nevezem és tapasztalatnak, és tulajdonképpen ebben létezik ez a mi tapasztalati énünk, amivel összekeverjük magunkat.

Ilyen értelemben mondom azt, hogy ezt a fantomot, ezt az árnyékot, ezt a jelenség ént, ezt a hamis ént elengedni önszántunkból soha nem fogjuk, mert nem is lehetséges. Tehát a kérdés az, hogy mi kell történjen egy embernek az életében, hogy egyrészt elkezdjen gyanakodni a saját emberi egójával kapcsolatban, annak a valóságával kapcsolatban, illetve hogy van-e valami, ami mögötte áll, ami megnyilvánítja ezt? Mert ugye nagyon hamar észreveszi az ember azt, hogy tulajdonképpen [nem is tudom] mivel is kéne én azonosuljak, mint ember. Nézzük meg, gyermekként nagyon picike voltam egy picike testben. Most akkor az vagyok én? Nincsenek is emlékeim, [ha] egy idő után visszamegyek, nem találok emlékeket. Hol vagyok én? Akkor nézem tovább a filmet, és meglátom magam ifjúként, amikor életerős vagyok, duzzadok, kicsattanok az erőtől. Számtalan tervem, vágyam dúl bennem, ezeknek a megvalósítására törekszem. Aztán ott találom magam egy másik szerepben, amikor már családom van stb. Aztán azt is látja az ember egy idő után, hogy ez a test elkezd öregedni. A testnek az érzékei egyre inkább tompulnak, egyre kevesebb élvezet nyerhető ki az érzékek által a világból, és ilyenkor ez a létező még meg is rémül, mert úgy kezdi érezni, hogy az örömforrások – amelyeket addig ő természetesnek gondolt, hogy ezek mindig is lesznek – és ezek fogják biztosítani az állandóságot [lassan kimerülnek]. Tehát megriad, hogy mi van, ha ezeket elvesztem vagy ezek eltompulnak és a végén ezek az örömök eltűnnek az én létezésemből? Mi marad akkor?

Ezzel együtt, az úgynevezett fizikai valóságban megjelenő számtalan történés által, ami az emberre bélyeget nyom, ami sok belső félelemmel tölti el, legyen ez egzisztenciális félelem, stb. stb. ezek azok [a dolgok], amelyek én úgy látom, hogy egy lelket igazából arra tudnak ösztönözni, hogy a saját létezésén és a saját létezése forrásán elkezdjen gondolkozni. Mert egyébként ameddig mi jólétben élünk vagy bármiféle jólét fenntartásán fáradozunk, illetve magát a Létet a létezés érzésére egyszerűsítjük le – ami ugye mulandó, jön és megy, tehát amiben nincs állandóság ilyen értelemben, amiben az öröm az pillanatnyi és bármikor felválthatja az örömöt a fájdalom, mert hiszen ezek egymás nélkül nincsenek – addig nem vagyunk motiválva a valódi keresésre. De viszont az, aki te valójában vagy, aki mi valójában vagyunk, mivel alapjában véve a kondicionálatlan boldogság és az üdvösség teljessége, ezért mi mindig erre [az Önvalóra] vágyunk.

Tehát minden emberi törekvés ami a boldogságra irányul, tulajdonképpen önmagunk keresése. Az Önvalónak az újra Önvalóvá válásának (ami egy paradoxon) a vágyából fakad. Ezért vagyunk szerelmesek, ezért nevelünk gyermekeket, ezért sütünk magunknak kalácsot vagy finom kenyeret, mert így próbálunk szakadatlanul a kettősségek világába révedt tudatunkkal mindig visszaszerezni valamit a boldogságból öröm néven. Ezért vágyunk örömökre, és ezért az öröm nem jó vagy rossz dolog, hanem tulajdonképpen az [az önmagunkra] emlékezésnek egy eszköze. Csak igen mulandó eszköz, mert igazából ez arra való, hogy az ember egy időn túl rádöbbenhessen arra, hogy ez mennyire mulandó, tehát hogy ezt mennyire nem lehet megfogni, mennyire nem is létezik ennek az esszenciája önmagában, mennyire fantomszerű az egész. Viszont e mögött mennyire ott van bennünk az örök boldogságra a konstans, az állandó boldogságra való vágy, ami kiolthatatlan. Mert ha ez kioltható lenne, akkor azt jelentené, hogy az Önvalónk is – aki mi valójában vagyunk – halandó lenne, tehát az is csak egy entitás lenne a többi entitás között, az is csak egy álomfigura lenne. Vagy a másik hasonlattal, a színdarabban az is csak egy szereplő lenne, amelyik ugyanúgy jön és megy, és igazából nem az egyetlen rendező, nem az egyetlen színész, akinek az arcán pusztán álarc ez a sok karakter.

Ez a személy, akinek most engem neveztek, hogy ez eljuthatott bizonyos felismerésekre, hogy úgymond ez az ego valóság elkezdett széttöredezni a számára és egyre inkább meghalni, én erről nem nyilatkoznék, hogy ez most éppen milyen állapotban van, mert igazából azt szokták mondani a bölcsek, hogy most vagy felébredtél vagy álmodsz, tehát igazából nincs a kettő között átmenet. Nagyon szűk kis mezsgyék vannak, amelyen hamar ide vagy oda billen az ember, pont mint reggel a fizikai ébredésben, sokáig nem vagy a két állapot között, nagyon hamar úgymond átkerülsz az ébrenléti tudatosságba az álom tudatosságból. Tehát ez egy nagyon nagyon szűk mezsgye, ezért én nem szeretnék semmit erről a személyről így kinyilvánítani, hogy ez most ilyen vagy olyan, mert a személy soha nem lehet felébredett. Nincsenek felébredett személyek, ez az igazság.

Csak az Önvaló az éberség, és te vagy azzal azonosulsz tudatosan vagy pedig egy személlyel. A kettő között pedig nincs semmiféle átmenet. Ezek [az “átmeneti tudatterek”] csak az elmének a képzetei, amikor azt gondoljuk, hogy mi úgy ébredhetünk fel, hogy közben az ego valóságunkat is meg akarjuk tartani. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel együtt törlődnek az emlékeid vagy ezzel együtt megszűnik minden emlékezés arra, ami úgymond, mint személy léteztél, hanem ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen az azonosulás ezzel a személyszerűséggel szűnik meg benned. Ezt oldja fel az Örökkévalónak a jelenléte benned, és erről, mint személy, te nem is tehetsz semmit. Tulajdonképpen nem mondhatod azt, hogy én felébredtem, hogy nekem bármilyen érdemem van abban, hogy én felébredtem, vagy még azt sem mondhatod, hogy én felébredett vagyok, mert ezt még mindig az én mondaná, mindig Fazekas József Tamás dicsekedne a barátainak, hogy felébredt. Tehát ez nonszensz. Erről nincs mit beszélni, ez értelmetlenség. Azért mondom el ezeket, mert én ezt csak egy szóval tudom jellemezni és ezt tudom úgy mondani, hogy a kegyelem. Tehát kegyelem az, hogy a személy kap rengeteg csapást, és ezek a csapások arra ösztönzik, hogy egyre jobban megtörjön, egyre inkább érezze az ő relatív mivoltát, az ő törékenységét, az ő mulandóságát a létezésben. És egyre inkább, egy idő után kívánja a halált. Kívánj meghalni. Ehhez olyan belső és külső (mindez egy) történések kell megjelenjenek a te világodban, amelyek eljuttatnak ehhez.

Nekem az utóbbi két évben [2020-2022] ami folyt a világban, [ebben segített] és ennek amúgy is már volt előzménye, mert azért nekem már erős gyanúim voltak eddig is a valóság természetével kapcsolatban, illetve a „magasfeszültségű kábelt egy párszor már érintettem” ilyen értelemben. Viszont ami most történt, azt tényleg én csak áldásként tudom definiálni, mert valamiféle olyan dolog szabadult el ebben a valóságban, ami még inkább arra kényszerített, hogy egyre inkább befelé forduljak, hogy egyre inkább a Lét forrását kutassam magamban, mert egyre fájdalmasabbá vált a világ, amit szemléltem személyként. Tehát én is borzalmas szenvedést éltem át. Én nem kaptam el ezt a „kórt”, hanem a szellemi vetületeitől szenvedtem borzalmasan. Láttam egy olyan társadalmat, amiben a sötétség Napnak tűnik fel saját embertársaimnak. Láttam azt, hogy gyakorlatilag mint ember nem sokat tehetek, ez nem változtat a lényegen. Aztán pedig láttam azt is, hogy teljesen mindegy, még ha én egy ilyen krisztusi figura is lennék és éppen megpróbálnám az embereket megváltani, ez rajtam akkor sem segítene semmit sem.

Mert nem másokat kell felébreszteni az álomból, hanem én kell felébredjek. Én kell felébredjek. Nem másokat kell felébresszek, hanem én kell legyek ismét az éberség, és az éberség csak akkor lehetek, ha ez az [egó]én eltűnik. Ez [maga] a kegyelem, merthogy ez hogy történik meg, megmondom őszintén, nekem erről fogalmam nincsen, mert tulajdonképpen az Önvalóban jön minden létre, és abban is szűnik meg ilyen szempontból. Tehát az Önvaló hozza létre azt az álomalakot, aki én vagyok, és az Önvaló is számolja fel. Még a Bibliában is van erre például utalás, Pál apostol mondja az egyik helyen erre, hogy tulajdonképpen a Krisztus él benne, mert ő már nincsen, eltűnt. Tehát akkor ez nyilvánvaló, hogy nem az embernek az érdeme. Akkor ki maradhatna még, aki erről dicsekedhetne? Nincs már senki, aki erről kinyilváníthatna bármit is. Mégis jelen van azért a héjszerűsége az emberi egódnak. Tehát ugyanúgy éled a hétköznapjaidat, ugyanúgy cselekszel, ugyanúgy akár még egy-egy szituációban idegessé is válhatsz, és bármi történhet veled [akár a többi emberrel]. Semmivel nem vagy te [vagyok én] különb a többi embertársadnál, semmivel nem érzed magad többnek náluk, mert mindenkit önmagadként látsz a világban.

Ez egy ajándék, hogy megszűnik benned az, hogy bár látod az egók különbözőszerűségét és különféleségét és sokféleségét, de már nem látsz senkiben sem versenytársat vagy nem látsz senkiben sem olyasvalakit, akit le kéne győzni vagy akit meg kéne győzni bármiről, vagy akinek azt kéne mondjad: „Figyelj, szerintem nem jó úton jársz, nem ezt kéne csináld, azt kéne csináld”. Persze lehet, hogy lesz, akinek majd ezt fogod mondani, mert az, aki te valójában vagy, ezt mondatja veled. Hogy kivel hogy reagálsz, hogy kivel hogy viszonyulsz, már nem a te problémád többé.

Minden zajlik a maga rendjében. Minden történik úgy, ahogy az a legnagyobb rendben van, és nem kell semmit sem foglalkozz ezzel. Gyakorlatilag egy olyan szabadságot tapasztalsz ezáltal, ami talán az úgynevezett kívülállóknak soha nem is lesz látható. Soha nem is fogják érteni, hogy miből fakad ez, mert ők kívül nem látnak semmiféle különbséget.”

Részlet a Beszélgetés Barátaimmal önMAGunkkal, önMAGunkban, önMAGunkról (2024) Az átiratért köszönet Gulyás Zoltán barátomnak.

Tartalom ajánlása

egy-én

Ha azt kérdezed „Ki vagyok én?” azt felelem, hogy a legjobb amit tehetsz, ha ezt a kérdést önmagadban önMAGunknak teszed fel. Kitartó, elmélyült figyelemként rájöhetsz arra, hogy a válasz ott van MAGodban, a mindenek alapját képező Csendben. ÖnMAGadat önMAGadban önMAGunkként felismerve, véget ér minden keresésed. A Csend az ÖrökkéVALÓ LÉTezése.