(Ön-kutatás)

Ön kutat, ás?
Ön kutat ás?
Ön kiutat ás. (a májából, önMAGában)
A kút mélyén az élet vÍZe van,
Mely az örök LÉT forrásából fakad
A KI VAGYOK.

———-

Nem a test
Nem az elme
Nem a szemÉJ
Ki vagyok?
(A vagyok.)
Csend.

———-

Való LÉTként, nincs formám, nevem. Nincs nemem, fajom, nemzetem. A kettősség mágiájába zuhanva, e nyelven csak személyként szólhatok. Most magyarul teszem, de az üzenet NEM-zetlen, mert örök. Nem valamikor és valahol született, öröktől fogva VALÓ. Őröktől fogva VALLÓ.

Van egy érdekes sajátossága a magyar nyelvnek. A „Ki vagyok én?” kérdés akkor is értelmes, ha az ént kihagyjuk belőle. Sőt, talán még lényegre törőbb is így: „Ki vagyok?” A „ki vagyok” kérdés értelemszerűen magamra, az alanyra mutat. A kérdés önmagában is válasz, hisz csak le kell választanunk a ki névMÁSt. Hisz a KI – mely egyszerre névmás és egyszerre egy irányjelző, amely a ki, kívülre való (tudati, figyelembeli) mozgást is jelent – leválasztása a „vagyok”-ról, a tiszta létezést „eredményezi”. Nyelvünkben nem szükséges az én névmás ahhoz, hogy tudjuk, a vagyok ige önMAGamra utal, önMAGam létezésének nyelvi jelképe, jelölője. A VAGYOK szavunk mind-ÉNt MAGába foglal, mint valami időn és téren túlmutató, annak forrására utaló, a tiszta, kondicionálatlan LÉT szinonimájaként lebegő, örökkéVALÓ és örökké VALLÓ pont. Nem ez, nem az, pusztán csak VAGYOK. Még én sincs, és aki sem (régebbi helyesírásban sokkal precízebben érthetően „a ki”), csak vagyok. A vagyok szó, mintegy intuitív emlékezés a tiszta, örökkéVALÓ, a születés, a fennállás és halál KÉPzeteitől mentes LÉTre, amiből minden létezés ered, kivetül. A vagyok örök, mozdulatlan, s bár semmivel le nem írható, szavakba, gondolatokba nem foglalható, forrása mindannak.

Az önkutatás célja a VAGYOKnak, mint a tiszta LÉT és TUDAT forrásának az önMAGamban és önMAGamként, önMAGam EGYetlen ÖrökkéVALÓ forrásaként történő felismerése. Ehhez minden KÉPzetet el kell különíteni a VAGYOKtól, mint a LÉT tiszta érzésétől, mely alapját képezi emberi létezésemnek, de amely tiszta LÉT elrejtődik előttem saját elmém működésében, amikor a VAGYOK tiszta érzéséhez különféle dolgokat társítok. A legnagyobb és legsúlyosabb felhő, mely a tiszta tudat és lét egén megjelenik bennem: az maga a személyem. A személyem aztán azonosul a elme általa megnyilvánított testtel. A sorrend így helyes, a materialista tudatforma az, amely teljesen megtévesztő e tekintetben. Ugyanis nem egy test ébred tudatra, amely aztán rádöbben hogy rendelkezik egy elmével és egy személyiséggel, hanem a személy, azaz a tiszta VAGYOKtól eltávolodott, abból kiszakadt figyelem, mint létezés azonosul az általa létrehozott elmével és testtel. A materialista létszemlélet az, amiben minden a feje tetejére áll, és végül önmagam leegyszerűsítem egy fizikainak nevezett testre, mely rendelkezik elmével, és az elme által létrehozott személyiséggel. Ez a teljes megtévesztettség, az ősi tanokban jelzett téves azonosulás. Tehát a test van az elmében, az elme pedig a személyemben, szemÉJem pedig (egó) nem más, mint a kettősségbe zuhant figyelem. Az egó ily módon épül fel, és veszi át a hatalmat felettem. De ki az, aki felett átveszi a hatalmat mindez? Ki vagyok (én)?

Az önkutatásról, mint a felébredés egyik legközvetlenebb módjáról, már szinte mindent elmondtak a bölcsek és a felébredettek, ezért ezt itt nem fejtjük ki. Pusztán abból a célból vezettünk elő pár gondolatot a magyar nyelv vonatkozásában, mert az irodalmak java része nem szanszkrit, vagy egyéb ősi nyelvekből lett átfordítva magyarra, hanem többnyire angolból. Ez azért problémás, mert az angolban az „Who am I?” kérdés, az angol nyelv nyelvtani sajátosságából fakadóan, elképzelhetetlen az „I” azaz az én személyes névmás nélkül. A még további egyszerűsítés, pedig már egyszerűen értelmetlenné tenné a kérdést. Bárhogy is legyen a fordításokkal kapcsolatban, a magyarban rendelkezünk egy helyzeti előnnyel, nevezetesen az én kiiktathatóságával. Ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, azonban önmagunk forrásának a kutatását illetően a cél: a leEGYszerűsítése mindennek. Amikor a Forrást kutatjuk, a lét tiszta érzését, a szavak egyre zavaróbbak, egyedüli jelentőségük pusztán abban a tekintetben van, hogy az elme végül elcsendesülhessen. A „ki vagyok?” kérdés bőségesen elég, és már hiányzik belőle az én, ami alatt a legtöbb ember amúgy is a test-elme jelenséget érti, a személyes énjét – amivel azonosul – mintegy még hangsúlyosabban beleérezve azt a kérdésbe. Így, az ént kihagyva, könnyebben távolodhatunk a személyességtől, és egyre közelebb juthatunk, már a kérdés megformálása által is, a vagyok, szavakon túli lényegéhez. Ebben segíthet a nyelvünk, és hátráltathat a sokszor szolgalelkű átvétele, gépies fordítása olyan ősi vagy újkori, ám tartalmát illetően kortalan üzenetet hordozó szövegeknek, melyek az önkutatásról közölnek információkat.

Természetesen mindez csak egy lehetőség, mert a cél a személyes én forrásának a megtalálása, a személy feletti ÉNben, a személyünk forrását jelentő ÉNként. Ezért ez a kiegészítés semmiképp sem vonja kétségbe, vagy mellőzi a hagyományos megközelítést, pusztán egy – a magyar nyelv logikája által megengedett – rövidítést kínál fel, az önkutatás ösvényén. A lényeg ugyanis nem a szavakon múlik, hiszen minden létező saját úttal rendelkezik önMAGa, ÉNje, a tiszta és kondicionálatlan VAGYOK újra és újra megtörténő megtalálását illetően. Ezt mindenkinek magának kell felfedeznie, és pont ezért nincsenek mindenki számára ugyanúgy használható módszerek. A fenti kiegészítés abban segít(het), hogy könnyebben rátalálhassunk a LÉT érzésére, amely folyamatosan jelen van, ebben jelenik meg minden, amit aztán létezésként tapasztalunk. Ez a tiszta tudat, a tiszta tudat pedig a LÉT szinonimája, melyben itt már nincs jelen semmilyen megnyilvánult személyesség, mivel az a kettősség tudati mágiájának a része.

Nem a test
Nem az elme
Nem a szemÉJ
Ki vagyok?
(A vagyok.)
Csend.

Az első három tagadásban nincs ige sem, mégis érthető. Nincs ige, hogy a vagyok tisztasága ne kapcsolódjon semmihez sem. Elmémmel elmémre tekintek és azt mondom magamnak: Nem a test (vagyok), nem az elme (vagyok) és nem a személy (vagyok), majd a tagadás után felteszem az elmémmel az elmémnek a kérdést: „ki vagyok?” Aztán hagyom, hogy elcsendesüljön minden gondolat. Az így megjelenő CSEND, maga(m) a vagyok. Ez az a tiszta lét, amit csak és kizárólag a lélek érezhet, a elme zajától megszabadult Szív csöndjében. A vagyok: ÉNem, a minden kettősségtől mentes LÉT, az örökké VALÓ, a CSEND. Az örök mozdulatlan lét, tudat és boldogság üdvösségének az Óceánja. Minden azonosulástól mentesen – Vagyok.