
„Jézus mondta: Aki fölismerte a világot, egy hullát talált, és aki egy hullát talált, a világ nem méltó hozzá.” Tamás 56
Halottról vagy jót, vagy semmit – tartja a mondás, azonban ezen sorok írója nem lesz ilyen kíméletes. Az emberi történelem egy halottról, azaz a világról szóló olyan hazugságok hamisgyöngy-füzére, melyben a halottakat, haláluk után mindig, az adott egók által meghatározott érdekeknek megfelelően kozmetikázzák, így lesznek hősökből gonosztevőkké, és gonosztevőkből hőssé azon személyek, akik maguk, a szó metafizikai értelmében: talán sohasem éltek. Mert ahol a sötétséget világosságnak hisszük, ott mekkora is a sötétség?
Ami mulandó, ami örökké változó és eme mulandó változásban megragadhatatlan, az nem VALÓs, csak valódinak tűnő, azaz májá, illúzió-valóság. Ez az illúzió-valóság, mely maga az elménkben létező, az egónk által tapasztalható világ: egy hulla. Jézus szavai teljes mértékben összecsengenek a védikus tradícióval, melyben a valós és a valótlan hasonlóképpen a változatlan és az örökké változó, vagyis az örök, megnyilvánulatlan LÉT és a mulandó, megnyilvánult létezés párosában a VALÓság csak AZ lehet, ami/AKI önMAGától VALÓ, nem született, önMAGa jogán létező és múlhatatlan. Mindaz, ami ennek nem megfelelő, az nem VALÓs, csak létezni látszó, azaz ama bizonyos világ, ama hulla, amely eleve halott.
„Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát (Királyságát).” De miért nevezi eme meghökkentő, az egó-elmét feldühítő krisztusi bölcsesség az embereket halottnak, Tamás evangéliumában pedig a világot egy hullának, mely nem méltó Ahhoz, aki annak halotti mivoltát felismerte? Hisz élünk-halunk a világ dolgaiért, és a létezést el sem tudnánk képzelni a világ és annak természeti aspektusai nélkül. Azért, mert a világ, valójában az egó-elme konstrukciója, mely a halálos „én a test vagyok” képzettel együtt, a mulandóság és a halandóság szenvedéssel teli fogságában tartja a Múlhatatlan és Halhatatlan, örökkéVALÓ LELKET és SZELLEMET, AKI MAGunk vagyunk.
„Az én országom nem e világból való.” Mert e világ természete – az egó-elme börtönéből szemlélve – a pusztulás, a halál, így aki eme megtévesztő illúzióval azonosul, az újra és újra, életről életre megízleli a halált, átélvén a fizikai testtel való azonosulásban a hanyatlást, a leépülést, a haldoklást és végül a halált. De mivel a LÉLEK A KI VAGYUNK örökkévaló, ezért valójában senki sem pusztulhat el, mivel az az entitás, akinek egy egó-elmébe zárulva MAGunkat képzeljük csak létezni látszik, de a VALÓságban sohasem létezett, pusztán egy tapasztalat, s csak mint tapasztalás, mint halálos tapasztalás van jelen mindaddig, míg a LÉLEK A KI VAGYUNK, ÉN VAGYOKként MAGára nem ébred.
A krisztusi szimbolikában a halottak – az önMAGukról elfeledkezett Lelkek, akik még nem jutottak el a VALÓ ismeretére, a VALÓdi önismeretre, a személy feletti abszolút ÉN, az EGYetlÉN ismeretére. „Ám a királyság bennetek és kívületek [közöttetek] van. Ha megismeritek magatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az élő Atyának a fiai vagytok. De ha nem ismeritek meg magatokat, akkor szegénységben lesztek, és ti magatok lesztek a szegénység.” Tamás 2. Az egó-elménkben éltetett világ, mely kezdettel így véggel is rendelkezik: egy hulla. A LÉLEK A KI VALÓjában VAGY, méltatlan egy hullához, méltatlan egy halotthoz. A Krisztus nem más, mint a sohasem született, önMAGától VALÓ, teljes és tökéletes ÉN VAGYOK, LÉLEK és TUDAT EGYetemessÉGe, AZ Önvaló. Alászáll a halottak világába, hogy a világ Világosságaként, azaz a Tiszta Tudat makulátlan, önMAGától és önMAGában ragyogó fÉNyekÉNt ráébressze, a halál, azaz az egó-elme börtönébe záródott, fájdalmas és halálos kábaságba zuhant, ám örökkéVALÓ és elpusztíthatatlan LELKET az EGYetlÉN igazságra: a világ egy hulla, az egónk hullája, mely nem méltó a Múlhatatlan LÉLEKhez.
A halál, a mulandóság, az időlegesség kondicionált, azaz mulandó boldogságának a hajszolásába rÉSZ-EGült Tudat és Lélek, a kettősség világában kizuhan önön isteni EGYsÉGéből, a LÉLEK+TUDATból, azaz a LÉT és TUDAT üdvös Boldogságából, (Szat, Csit, Ánanda) melyet „az élő Atyának a fiai vagytok” és az Isten országa, Isten Királysága szimbolizál. Gondolkozzunk csak el azon, hogy a beavató magyar népmesékben, miért is kell a királyfiaknak megküzdeniük a világgal ahhoz, hogy elnyerhessék az Országot és a Királyságot? Mert a VALÓságban csak az lehet igaz ura, azaz királya önMAGának, aki levágta a hét fejű sárkány* fejeit, azaz megküzdött saját egó-elméjével, saját egója hamisságával, és legyőzte azt. (* Sár–Kány = a sár kánja, fejedelme, ura, ahol a sár a test, a kán az egó-elme szimbóluma, a Sár-kán tehát a testen uralkodó egó, mely az »én a test vagyok« illúziója által, látszólag megtéveszti, a májá fátylával borítja be a Lelket.) A népmesék harmadik, legkisebb királyfija nem más, mint a Krisztus, a győzedelmes LÉLEK szimbóluma, aki felismerte a halott világot, azaz saját egóját mint igazi belső ellenséget, és megküzdve vele legyőzte azt. Így elnyerte a VALÓ Királyságot, az Isten országát, s az élő Atya fiaként tért vissza az öreg Királyhoz, az atyai házba, azaz a Teljes ÉGbe, a teljességbe.
A test ( a legnagyobb királyfi) és az elme (a második királyfi) az elbizakodott emberi egó szimbólumai, melyek önmagukban bukásra vannak ítélve. Ők a világot akarják legyőzni, de a saját dicsőségükre, míg a legkisebb Királyfi a saját egóját győzi le, a VALÓdi ÉNünk – a LÉLEK A KI VAGYunk – újjászületésére és megelevenítésére.