„Nem azért kell meghaladnunk a gonoszságot, hogy végre jóvá váljon a valóság, hanem azért, hogy felismerhessük azt a jót, amelynek valósága soha nem függött a gonoszság létezésétől.”
A Gonosz metafizikai szükségességének kérdése
Az emberi történelem, a személyes tapasztalatok és a létezés különböző megnyilvánulásai kétségtelenül tanúsítják a gonoszság valóságát. Kegyetlenség, pusztítás, szenvedésokozás, mások létezésének tárgyiasítása és tudatos elutasítása: mindezek nem pusztán elméleti lehetőségek, hanem a valóság tapasztalható eseményei. A gonoszság következményeit nem lehet sem elvont filozófiai konstrukcióként, sem valamiféle jelentéktelen illúzióként kezelni.
A gonoszság tapasztalati valóságából azonban nem következik szükségképpen a Gonosz mint önálló, abszolút metafizikai létező valósága. A kettő között olyan különbség húzódik, amelynek figyelmen kívül hagyása könnyen összekeverheti a jelenséget annak ontológiai értelmezésével.
Lehetséges, hogy a gonoszság olyan intenzitással és következetességgel jelenik meg egy létező működésében, hogy az szinte önálló erőként, idegen hatalomként vagy akár egy különálló Gonosz megtestesüléseként érzékelhető. Elképzelhető az is, hogy a gonoszságot nem kizárólag emberi létezők hordozzák. Még ha feltételeznénk is olyan, az emberitől eltérő lények létezését, amelyek a gonoszság szolgálatában állnak, mindez önmagában még nem kényszerítené ki a Gonosz mint abszolút princípium létezését.
Egy létező lehet a gonoszság hordozója, szolgája vagy előmozdítója anélkül, hogy eredendő természetét tekintve maga lenne a Gonosz. A destruktív irányultság nem feltétlenül azonos a létezés eredendő valóságával.
A gonoszság tehát valóságos lehet anélkül, hogy a Gonosz önálló metafizikai valóságként létezne.
A gonoszság emberi aktualizálódása
A gonoszság egyik legmélyebb kérdése nem az, hogy milyen külső hatalom képes az embert gonosszá tenni, hanem az, hogy miként válhat a gonoszság az ember saját tudatos működésének meghatározottságává.
Az ember képes úgy viszonyulni a másik létezéséhez, hogy annak önálló valóságát többé nem ismeri fel. A másik személy saját vágyainak, céljainak, hatalmi törekvéseinek vagy kielégülésének eszközévé válik. Ebben a viszonyulásban a másik létezése már nem önmagában értékes, hanem kizárólag saját érdekeinek függvényében nyer jelentőséget.
A gonoszság itt nem feltétlenül valamiféle külső erő behatolásának következménye. Megjelenhet az ember saját létezésében, saját tudatosságának torzulásaként, saját szemÉJiségének kizárólagosságaként.
Az EGY-ÉN eredendő valóságának elfelejtése olyan meghatározottságot eredményezhet, amelyben az egó saját önállóságát abszolutizálja, és ezzel elveszíti a másik EGY-ÉN eredendő valóságának felismerését. A gonoszság ebben az értelemben nem az EGY-ÉN eredendő természetének megnyilvánulása, hanem a differenciált létezésben aktualizálódó destruktív irányultság.
Ez a különbség nem csökkenti a gonoszság súlyát. Éppen ellenkezőleg: lehetővé teszi, hogy a gonoszságot ne egy megközelíthetetlen metafizikai entitásnak tulajdonítsuk, hanem megpróbáljuk megérteni azt a létezésben, amelyben ténylegesen megnyilvánul.
A jó ismeretének kérdése
Ha a gonoszság nem önálló metafizikai princípium, akkor felvetődik a kérdés: mi határozza meg a gonoszságot, és mihez képest válik egyáltalán felismerhetővé?
Talán a jó ismeretének hiánya, a jó felismerésének torzulása vagy a jó tudatos tagadása lehet a gonoszság egyik alapvető meghatározottsága.
A jó ismeretének hiányában az ember nem feltétlenül képes felismerni cselekedetei valódi jelentőségét. Nem látja a másik létezésének értékét, nem érzékeli a szenvedés következményeit, vagy nem rendelkezik megfelelő tudatossággal ahhoz, hogy felismerje a jó irányultságát.
A jó torzult ismeretében azonban már más helyzet alakul ki. Az ember felismerhet bizonyos értékeket, mégis saját érdekeinek, vágyainak vagy ideológiájának rendeli alá azokat. A jó ebben az esetben nem teljesen ismeretlen számára, hanem saját szemÉJiségének kizárólagosságán keresztül értelmeződik.
A jó tudatos tagadása pedig talán a gonoszság egyik legmélyebb formáját jelenti. Itt már nem pusztán a felismerés hiányáról vagy tévedésről beszélünk, hanem arról, amikor valaki a jó felismerhető valóságával szemben saját akaratának érvényesítését választja.
Ez a gondolat a Szentlélek elleni bűn egy lehetséges értelmezéséhez is elvezethet. A keresztény hagyományban ez a bűn különösen súlyos, mert nem egyszerűen a jó téves felismeréséről, hanem annak tudatos elutasításáról is szólhat. Egy lehetséges filozófiai olvasatban a jó felismerhető működésének gonoszként való tudatos átértelmezése, illetve elutasítása olyan viszonyulás, amelyben az ember nem pusztán nem ismeri a jót, hanem saját kizárólagosságának fenntartása érdekében szembefordul vele.
A gonoszság ebben az értelemben nem feltétlenül a jóval egyenrangú, önálló princípium, hanem a jóhoz való viszony olyan destruktív meghatározottsága, amely a felismerés hiányában, torzulásában vagy tudatos tagadásában aktualizálódik.
A jó és a rossz polaritásának meghaladása
A gondolatmenet azonban itt még nem ér véget.
Ha a jó csupán a rossz ellentéteként lenne meghatározható, akkor a jó fogalma szükségképpen függne a rossz létezésétől. A jó ebben az esetben csak annyit jelentene, hogy valami nem rossz. A két pólus egymást határozná meg, és egyik sem lenne önmagában abszolút.
Csakhogy a rossz megszüntetése még nem jelenti a jó megismerését.
Ha megszüntetnénk minden gonoszságot, minden kegyetlenséget, minden szenvedésokozást és minden destruktív irányultságot, akkor ezzel még nem jutnánk el a jó eredendő természetének felismeréséhez. A gonoszság hiánya önmagában nem mondja meg, mi a jó. Legfeljebb megteremtheti annak lehetőségét, hogy a jó felismerése és kibontakozása akadálytalanabbá váljon.
A szeretet sem merül ki a gyűlölet hiányában. A boldogság sem merül ki a szenvedés megszűnésében. A teljesség sem pusztán a hiányok felszámolásának eredménye.
A jó tehát nem a rosszhoz képest jó.
A jó eredendő valósága nem a gonoszság megszűnéséből származik, és nem is a gonoszság létezése teszi lehetővé annak meghatározását. A jó nem valamiféle relatív ellenpólus, amelynek jelentősége a rosszhoz való viszonyában áll fenn.
A jó önmagában VALÓ.
Ez az állítás azonban nem a jó és a rossz polaritásának egyszerű megfordítását jelenti. Nem arról van szó, hogy a jó válik a rossz fölött álló abszolút pólussá, miközben továbbra is ugyanabban a kettősségben gondolkodunk.
Hanem arról, hogy a jó eredendő valósága túlmutat azon a polaritáson, amelyben a jó és rossz megkülönböztetése egyáltalán értelmezhetővé válik.
A polaritásokon túli VALÓság
Az EGY-ÉN metafizikájának értelmezési keretében az EGY-ÉN eredendő valósága nem a jó és rossz polaritásának egyik oldalán található. Nem valamiféle tökéletesített jóként áll szemben a gonosszal, hanem azon a valóságon túl, amelyben ezek a meghatározottságok egyáltalán létrejönnek.
A jó és rossz megkülönböztetése a differenciált létezésben fontos és szükséges lehet. A cselekedetek, a viszonyulások és azok következményei valóban különböznek egymástól. A szenvedésokozás nem azonos a szeretettel, a kegyetlenség nem azonos az együttérzéssel, és a másik létezésének tárgyiasítása nem azonos annak felismerésével.
A polaritásokon túli VALÓság azonban nem merül ki ebben a megkülönböztetésben.
Az EGY-ÉN eredendő valóságának felismerése nem egyszerűen a jó és rossz közötti helyes választás, hanem annak felismerése, hogy a létezés eredendő valósága nem ezeknek a polaritásoknak a függvénye.
A jó ebben az összefüggésben nem egy különálló princípium, hanem a létezés olyan irányultsága, amelyben az EGY-ÉN felismeri önmagát és a másik EGY-ÉN eredendő valóságát.
A gonoszság pedig ennek a felismerésnek a hiányában, torzulásában vagy tudatos tagadásában aktualizálódhat.
Ezért a jó megismerése nem egyszerűen a gonoszság felismerésének ellentéte. A jó megismerése az eredendő VALÓság felismerése.
A gonoszság árnyéka
A gonoszság talán azért képes olyan erőteljesen megjelenni a létezésben, mert az ember saját tudatosságának lehetőségei között ott rejlik az eredendő valóság felismerésének elutasítása is.
Az árnyék azonban nem önálló valóság abban az értelemben, ahogyan az a fény, amelynek hiányában az árnyék egyáltalán nem válhatna felismerhetővé.
A gonoszság árnyéka lehet mély, kiterjedt és pusztító. Lehet olyan intenzív, hogy az ember számára a Gonosz önálló létezésének benyomását kelti. De az árnyék mértéke nem határozza meg a fény eredendő valóságát.
A jó ismeretének hiánya nem teszi a jót kevésbé valóságossá. A jó tudatos tagadása sem képes megszüntetni annak eredendő valóságát. A gonoszság akár teljesen elboríthatja egy létező működését, de ezzel még nem válik a létezés abszolút alapjává.
A jó valósága nem attól függ, hogy mennyire képes megnyilvánulni a világban.
És talán éppen ez az a felismerés, amely a gonoszság metafizikai abszolutizálásának egyik legmélyebb alternatíváját kínálja.
A jó felismerése mint ontológiai éberség
A jó felismerése ebben az értelemben nem pusztán erkölcsi szabályok elsajátítása, nem egyszerűen a helyes és helytelen cselekedetek megkülönböztetése, és nem is valamiféle társadalmi konvenció követése.
A jó felismerése az eredendő VALÓság felismerésének lehetősége.
Ez az éberség túlmutat a szemÉJiség kizárólagosságán. Nem azért, mert megszünteti az egyéniséget vagy az egót, hanem mert többé nem engedi, hogy azok önállósulása kizárólagossá váljon.
Az ember ebben az éberségben nem csupán saját létezését ismeri fel, hanem a másik létezésének eredendő valóságát is. A másik többé nem pusztán eszköz, akadály vagy saját vágyainak tárgya, hanem önmagában VALÓ.
Ez a felismerés nem feltétlenül teszi lehetetlenné a tévedést, a konfliktust vagy a szenvedést. De olyan irányultságot teremt, amelyben a másik létezésének elutasítása nem válik a saját önmegvalósítás természetes eszközévé.
A jó aktualizálása tehát nem egyszerűen a gonoszság megszüntetése. A jó aktualizálása annak a valóságnak a kibontakozása, amelynek eredendő természetét a gonoszság soha nem határozhatta meg.
A jó abszolút valósága
Talán itt fogalmazható meg a gondolatmenet végső felismerése.
Nem azért kell meghaladnunk a gonoszságot, hogy végre jóvá váljon a valóság.
Nem azért kell felismernünk a jót, hogy a gonoszság létezése értelmet nyerjen.
És nem azért kell a jó felé fordulnunk, mert a rossz létezése szükségessé teszi annak ellentétét.
Hanem azért, mert a jó eredendő valósága soha nem függött a gonoszság létezésétől.
A gonoszság megszüntetése önmagában még nem a jó megismerése. A gonoszság hiánya nem azonos a jó jelenlétével. A jó pedig nem valamiféle tökéletesített állapot, amely csak a rossz felszámolása után válhat valóságossá.
A jó már eredendően VALÓ.
Az ember feladata talán nem az, hogy létrehozza ezt a valóságot, hanem hogy felismerje, és saját létezésében lehetőséget adjon annak kibontakozására.
A gonoszság árnyéka lehet bármilyen mély, a jó eredendő valóságát nem képes megszüntetni.
És talán ez az a felismerés, amelyben a jó és rossz polaritása végül elveszíti metafizikai kizárólagosságát: nem azért, mert jelentéktelenné válik, hanem mert megismerhetővé lesz az a VALÓság, amelynek létezése soha nem szorult rá erre a kettősségre.
A jó nem a gonoszság ellentéte. A jó az a VALÓság, amelyhez képest a gonoszság egyáltalán felismerhetővé válik.
Az Atya mint a jó abszolút Forrása
Jézus egyik különösen figyelemre méltó kijelentése a jó eredendő valóságának kérdéséhez vezet bennünket.
Amikor valaki „jó Mesternek” szólítja őt, Jézus így válaszol:
„Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Márk 10,18)
A kijelentés hagyományos teológiai értelmezése mellett érdemes megvizsgálnunk annak egy lehetséges ontológiai jelentőségét is. Vajon Jézus nem egyszerűen az emberi jóság korlátozottságára utal, hanem a jó eredendő Forrására irányítja figyelmünket?
Ha az Atyát az Abszolútumként, az EGY eredendő valóságaként értelmezzük, akkor a kijelentés egészen különleges összefüggést tárhat fel. Az Atya ebben az értelmezésben nem a jó és rossz polaritásának egyik oldalán álló, tökéletesen jó létező, hanem a jó eredendő valósága, amelynek léte nem függ a rossz lehetőségétől vagy jelenlététől.
Az Atya nem azért jó, mert nem gonosz. Nem azért abszolút jó, mert a rossz ellentéte. Hanem azért, mert a jó eredendő valósága nem a polaritások világából származik.
A jó emberi megnyilvánulása ebben az összefüggésben nem azonos a jó abszolút valóságával. Az ember lehet jó, lehet képes szeretetre, együttérzésre, igazságosságra és a másik létezésének felismerésére, de mindez nem jelenti azt, hogy saját differenciált létezésében a jó abszolút Forrásává válna.
Az ember a jó felismerője és megnyilvánítója lehet, miközben annak eredendő valósága túlmutat saját létezésén.
Ez a különbség talán egy újabb megvilágításba helyezi a jó megismerésének kérdését is. A jó nem pusztán erkölcsi kategória, amelynek jelentőségét a gonoszsággal való szembenállása határozza meg. A jó felismerése az Abszolútum eredendő valóságának felismeréséhez vezethet.
Az Atya ebben az értelmezésben nem egyszerűen a jó legmagasabb fokozata, hanem annak polaritásokon túli, eredendő VALÓsága.
És talán éppen ezért válik a jó megismerése többé, egyszerű erkölcsi tökéletesedésnél. Nem csupán a gonoszság meghaladását jelenti, hanem annak felismerését, hogy a jó eredendő valósága soha nem szorult rá a gonoszság létezésére.
A jó nem a gonoszság ellentéteként születik meg. A jó az Abszolútum eredendő valósága.
Az ember pedig nem azért válhat jóvá, mert a gonoszság megszűnésével létrejön benne a jó, hanem azért, mert felismerheti és saját létezésében aktualizálhatja azt a valóságot, amelynek eredendő Forrása túlmutat minden polaritáson.
Az Atya nem a rossz hiányában jó. Az Atya a jó eredendő VALÓsága.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
