Mottó: „A boldogság nem az elszigetelt önmagunkban való megérkezés, hanem a létezés szeretetben történő kibontakozása.”
Az emberi létezés két végpont között feszül: születés és halál. Sok filozófiai, spirituális és metafizikai megközelítés próbálta meg értelmezni ezen a tengelyen magát az életet. Sokan keresték a választ arra is, „van-e élet a halál után?”, ám a mi jelen írásunk központi témája inkább ez: „van-e élet a halál előtt, ha az emberi kapcsolatok megváltoznak, mert az ember elhiszi, hogy elszigetelt lény, akinek a boldogsága nem függ a kapcsolatiság éltető, élő hálózatától?”
Sok tanítás hirdeti, hogy az üdvösség, az üdvös boldogság nem függ másoktól, mert valójában az minden emberi lény legbenső lényege, és elfeledett, a létezésünk mélyén lapuló valósága. Rengeteg út, iskola, tanítás, módszer és törekvés született ennek az önmagunkban történő felfedésére, az erre való visszaemlékezésre. Azonban felmerül egy nagyon fontos kérdés, ami főleg a mai, egyre inkább individualizálódó és a kapcsolatiságot átértelmező korunkban kulcsfontosságú lehet: a kapcsolatiság valódi megnyilvánulásai nélkül megélhető-e ez a bennünk lévő boldogság? Vajon a Mennyek Országa csak mibennünk vagy közöttünk is meg kell jelenjen ahhoz, hogy a boldogság-természetünk egyre inkább kiteljesedhessen? Vagy eleve rossz az a megközelítés, hogy választanunk kell a belső és a külső világ között, és valójában már maga az az értelmezésünk is téves, hogy ezen a téren megpróbáljuk különválasztani a kívül és a belül fogalmát?
Ezen a ponton azonban elmerül egy még alapvetőbb kérdés is: mit nevezhetünk egyáltalán boldogságnak vagy az ember boldogság-természetének? Hisz ahány ember, annyiféle elképzeléssel rendelkezik arról, hogy mi is számára a boldogság, és hogy ez miként kellene megvalósuljon, kiteljesedjen, avagy beteljesedjen a létezésében. Belátható, hogy a boldogság meghatározása erősen szubjektív dolog lehet, bármennyire is törekednénk ennek valamiféle objektiválására. Az emberiség legmagasabb rendű spirituális hagyományai a boldogságot az emberi lét üdvös állapotával hozzák kapcsolatba és többnyire ezen keresztül értelmezik. A pszichológia is rendelkezik a maga válaszaival, de a filozófiai is számtalan módon körüljárta már ezt a kérdést. Jelen okfejtésünkben nem ezek összegzésére vállalkozunk, hanem kilépünk ezen keretek közül, és a boldogság kérdését az EGY-ÉN és a kapcsolatiság, az egyéniség és a szem-Éjiség valamint a társadalom viszonyait vizsgálva térképezzük fel.
Először is vizsgáljuk meg a boldogság lehetséges definícióját, a jelenlegi vizsgálati keretünk szempontjából. A boldogság lehetséges meghatározása talán ez is lehetne: a boldogság olyan belső, elsősorban minden létezés alapjaként jelenlévő érzésként megnyilvánuló állapota az emberi létezésnek, amely képes áthatni az egész emberi valóságot, és amely által az emberi lény a tudatosság legemelkedettebb, legharmonikusabb dimenzióit képes megtapasztalni a létezésben. E meghatározás szerint tehát a boldogság alapvetően nem másból fakad, mintsem a létezés legtisztább alapjából, amit egyes hagyományok Önvalónak, Tiszta Tudatnak avagy Istennek neveznek. Fontos azonban tisztáznunk, hogy jelen értekezésben nem kívánunk ezekre támaszkodni, ezen fogalmak csak lehetséges analógiákként szolgálhatnak, a boldogság jelenleg használt, lehetséges definíciójának a metafizikai jellegű orientálására.
A boldogság definíciója után vizsgáljuk meg a következő, esszenciálisan fontos problémát: mi ia a külső és a belső valóságból fakadó boldogság, egyáltalán szétválasztható-e a valóságban, és végül mi a viszony a boldogság és a belső és külső világ között az emberi lényben? Ez a kérdés azért nagyon jelentőségteljes, mert általánosságában véve két szélsőséges nézőpont létezik a boldogság forrásának a tekintetében. Az első kizárólag a belső világból származtatja a boldogságot, a másik pedig teljesen a külső világ körülményeitől teszi függővé. De mi van, ha a legnagyobb probléma nem az, hogy létezik ez a fajta absztrakt különbségtétel, hanem az, hogy a valóságban a külső és a belső világ soha sincs vegytiszta módon elszigetelve egymástól, akárhogy is törekednénk erre? Még tovább menve mi van, ha azon törekvéseink, amelyek a boldogságot megpróbálják izolálni akár a belső akár a külső világ által meghatározott valóságként, eleve tévesek? Mi van, ha a boldogság eleve csak a kapcsolatiságban és a kapcsolatiság által képes megnyilvánulni az emberi létezésben, még akkor is, ha alapvetően a boldogság – a fenti definíciónk szerint – az emberi lény legbensőbb, legalapvetőbb valósága, ám e valóság ha önmagunkba zárva reked, akkor pusztán egy virtualitásként létezhet a számunkra? Mi van, ha a boldogság valódi természete nem pusztán statikus, hanem sokkal inkább dinamikus? Magyarán, a boldogság olyan mint egy folyó, amelynek természete szerint áramlania kell, vizet szállítania, öntöznie és megtermékenyítenie a földet?
Ezen a ponton, a folyó analógiája által válhat világossá az is, hogy az a folyó, amely nem áramolhat, az nem folyó, legfeljebb holt ágak rendszere, amelyeknek természetesen meg lehet a maguk jelentősége, de ha a bolygónkon pusztán holt ágak léteznének, felvetődhet a kérdés: milyen is lenne a biológiai élet? Ennek analógiájaként a boldogság és a boldogság-természetünk dinamikus aspektusát vehetjük górcső alá a vizsgálódásunkban. Mi történik, ha az ember boldogság-természete feldarabolódik külsőre és belsőre, majd vagy egyikre vagy másikra koncentrálunk csak, illetve a két világ között bármely irányba asszimmetria keletkezik? Az első esetben elhisszük, hogy a boldogság csak belső körülmények függvénye, amelynek fenntartásához a külső világtól való elszigetelődés szükséges, a második esetben viszont azt hisszük, hogy a boldogság csakis a külső világ tárgyaiban, cselekedeteiben és valóságában érhető el, és ezen elképzelésünk teljesen háttérbe szorítja, a belső boldogság-természetünk megismerését?
Eme két lehetőség természetesen a feltérképezni óhajtott tudati tér két horizontális végpontja, amely között számtalan egyéni árnyalat lehetséges, vagy a belső vagy a külső javára. Ugyanis eme két végpont nem kizárja egymást, hanem megnyitja a lehetséges boldogság-tapasztalások tudati horizontját. Lehet, hogy valaki tud a belső boldogság-természetről, de erőteljesen a külsőnek nevezett világra koncentrálva keresi a boldogságot, avagy fordítva. Lehet olyan is, hogy valaki egyáltalán nem foglalkozik a fentiekkel, mert a boldogságot pusztán biológiai, idegi ingerek halmazaként éli át, és lehet olyan is, aki eleve elveti azt, hogy a boldogság elérhető lenne, és pusztán a világ élvezeteire koncentrál, mint érzéki kielégülésre, és ezt nevezi boldogságnak. Természetesen még sok egyéb lehetőség is létezhet, amelyeket itt felsorolni most nem lehetséges. A gondolatmenetünk szempontjából leglényegesebb kérdés azonban a fentiek alapján a következő: valóban szükségünk van-e a kapcsolatiságra a boldogság-természetünk kiteljesedéséhez és megéléséhez, avagy elegendő-e csupán, ha a boldogságot valamiféle belső, minden külső hatástól független magszerű állapotként tételezzük, amelyhez csak visszajutnunk kell, de ez nem függhet semmilyen mértékben sem a külső világ körülményeitől, illetve nem is kell kölcsönhatásba lépjen azzal?
Itt azonban szükséges különválasztanunk két dolgot. Az egyik a boldogság-természetünk eredendő lét, amely egyéni szinten elválaszthatatlan saját létünktől, és a boldogságnak a létezésben betöltött aktív szerepe. Ugyanis az első ténylegesen nem függvénye semminek, de önmagába zárulva viszont passzív, és önmagába zárult. A boldogságnak tehát van egy passzív és egy aktív princípiuma, amelyek metafizikai értelemben kategorizálhatóak, azonban a valóságban soha sincsenek egymástól elkülönülve, és egyaránt léteznek, egymásba fonódva. Talán ezért is van, hogy a világban ebből következően két emberi törekvés van egyszerre jelen, de ezek csak ritkán kerülnek valódi harmóniába egymással, pedig talán ez lenne az, amit a boldogság-természetünk beteljesedésének nevezhetnénk. Az első törekvés a belső boldogság-természet elérése és az abban való élet, a második a boldogság-termesztünk anyagi, fizikai valóságban történő megélése. Ez sok spirituális tanításban egymást kizáró törekvés, mivel az anyagi világot egyes értelmezések romlottnak és bűnösnek tartanak, amiben a boldogság-természetünk meglelése nem csak lehetetlen, de a cél az, hogy ezt a romlottnak tartott léttartományt, az emberi lény mihamarabb maga mögött hagyja, és a boldogság-természetet egy ettől elkülönül, különálló valóságban érje majd el. Ennek szöges ellentéte azon elképzelések összessége, amelyek viszont elutasítanak mindennemű transzcendenciát, és a boldogságot csakis a fizikai valóság tárgyaiból ereztetik, és a hedonizmust és féktelen élvezethajszolást teszik meg eszközként ezen boldogság-természet eléréshez.
De mi a helyzet, ha eme két végpont pontosan azért küzd egymás ellen az emberi tudatban, mert hiányzik valami, ami a belső és a külső világ között valódi hidat képezhetne? Mi van, ha ez a híd maga a kapcsolat, a kapcsolatiság? Mi van, ha eme szélsőségek azért válnak uralkodóvá, mert a valódi boldogság-természetünk nem a statikus és nem a dinamikus közötti választást feltételezi, hanem eme két princípium együttlétezését, fúzióját, amelyben a pólusok nem semmisülnek meg, hanem végre együtt képesek a létezésben rejlő boldogság-természet valódi kibontakoztatására? Képzeljünk csak el egy akkumulátort, amiről valaki azt képzeli, hogy vagy egyik, vagy másik pólust kell válassza, holott az energia felszabadításához eme két pólus egyesítése kell?
Az ember boldogság-természete természetesen több, mint valamiféle energiák felszabadulása, felszabadítása és helyes irányba való terelése. De a biológiai életben is jól megfigyelhető, hogy azon életformák, amelyek életében a külső és a belső világ harmóniája felborul, könnyen megbetegedhetnek, és végül elpusztulhatnak. A külső és a belső világ között is tehát a kapcsolatiság és annak minősége a meghatározó, és az ember esetében sem tehetünk ez alól kivételt. Bár szükséges elkerülnünk azt a fajta redukcionizmust, hogy az emberi lényt pusztán biológiai létezésére egyszerűsítsük le, az ember esetében is jól látható, hogy amennyiben hiányzanak a valódi, életközpontú kapcsolatok, a boldogság-természet ezzel párhuzamosan nem képes kibontakozni, és az ember szenvedést tapasztalhat, nélkülözést, elszigeteltséget, testi és lelki fájdalmat, hiányt, magányt, szorongást és egyéb érzést, lelki állapotot.
Ezen a ponton azonban azt is meg kell vizsgáljuk, hogy mit jelent az életközpontú kapcsolat fogalma, és önmagában elegendő-e ez a boldogság-természetünk kiteljesedéséjez? Hisz az állatvilágban látszólag minden életközpontú, mégis elpusztítják egymást egyes állatfajok saját létfenntartásuk érdekében, aminek az emberre való transzponálása nem lenne szerencsés dolog az esetünkben. Ha ugyanis az emberi életközpontúság is hasonló az állati életközpontúsághoz, akkor az ember tisztán csak saját ösztönvilágának reménytelen foglya lehetne, ami viszont nem elfogadható, mint kizárólagos lehetőség. Megfigyelhetjük ugyanis, hogy az ember képes olyan minőségű figyelemre és önreflexióra, ami által képes meglátni ezt a fajta állati ösztönműködést, és más létminőségek felé terelni saját maga kibontakozását, aminek egyik célja pontosan az, hogy ne az ösztönvilág uralja az embert, hanem az ember urává válhasson saját ösztönszerű késztetéseinek. Itt azonban nem arról van szó, hogy meg kell tagadnunk és el kell nyomnunk az emberi ösztönvilágunkat annak megismerését mellőzve, hanem ellenkezőleg, a megismerés által eljutni egy olyan tudatos létezéshez, amelyben az ember képes más minőségű létezés megvalósítására is, mintsem amit a puszta biológiai értelemben vett létfenntartás követne meg.
Az ember esetben tehát a életközpontúság meghatározhatósága jelen esetben túlmutat a puszta biológiai létfenntartás ösztönvilágán. A kapcsolatiságnak is több szintje létezik, legalapvetőbb szintje az ösztönvilág kielégítését szolgálja, legmagasabb szintje azonban a fajta boldogság-természet szeretetben való kibontakozását jelenti, amikor is az emberi lény tudatossá válik saját ösztön-természetére, saját egó-működésére, és egyre inkább képes ezt meghaladva gondolkodni érezni és cselekedni a világban. Ez természetesen a pusztán ösztönvilágban lehetséges önértelmezés számára egyenesen életellenes attitűdöt is jelenthet, gondoljunk csak arra, amikor valaki életét adja valakiért szeretetből, hogy a másik tovább élhessen. A boldogság-természet, a szeretet és az életközpontúság tehát jelen értelmezésünkben egymással szoros kapcsolatban álló valóságtartományai az emberi létnek, amelyek bár önmagukban nem garantálják, hogy egy emberi élet szenvedésmentes lesz, de együttesen képesek az emberi boldogság-természet kibontakoztatására a földi létezésen belül.
Most pedig elérkeztünk egy nagyon kényes kérdéshez. Mi az összefüggés a kapcsolatiság és a szenvedés között? Felszámolható-e a szenvedés a kapcsolatiság nélkül? Sok – szerintünk helytelen értelmezett – spirituális hagyomány ugyanis azt sugallja, hogy az ember boldogsága kizárólagosan azon múlik, hogy milyen mértékben képes a „metafizikai realizációra”, azaz a legbenső isteni lényeg megvalósítására. Mintha ez lenne a legmagasabb rendű cél, önmagában véve, amit az embernek el kellene érnie. De mi van, ha valami olyasmit akarunk elérni, amit nem kell elérnünk, mert mindenki alapvető lényege, miközben figyelmen kívül hagyjuk azon lehetőségeket, amelyek aktualizálása nélkül egész egyszerűen a földi létezésünk válik egyre nehezebbé, terhesebbé, szenvedéssel terheltté? Nevezetesen, amíg sokan az Önvalót, Istent, Forrást – nevezzük bárhogyan is – keressük, elfeledkezünk arról, hogy az ember boldogság-természete a létezésen belül akkor teljesedhet ki, ha a kapcsolatiság és a boldogság-természet közötti harmóniát felfedezzük, és életünk szerves részévé tesszük?
A kapcsolatiság önző, individualizált értelmezése ugyanis az emberi boldogság-természet ellenében dolgozik. Eme jelenség jól megfigyelhető jelen korszakunkban, ahol a valódi kapcsolatok helyét egyre inkább látszat-kapcsolatok, a szeretet alapú kapcsolatokat egyre inkább tisztán a személyes érdekekre alapozott kapcsolatok veszik át, és bár látszólag a kapcsolati hálók világméretűek lehetnek, ezek többnyire megrekednek a virtualitás tereiben. Természetesen itt nem korunk technikáját vagy technológiáját akarjuk hibáztatni, sőt, nem szándékunk semmilyen nemű bűnbakképzés, sokkal inkább arra szeretnénk rávilágítani, hogy a technológiát hajlamosak vagyunk a valódi kapcsolatok pótlására, vagy redukálására használni, miközben abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy valódi, életközpontú kapcsolatokkal rendelkezünk.
A kapcsolatiság egy analógiával megragadható úgy is, mint a létezés és az élet éltető vérkeringése. Az emberi szervezetben ez a vérkeringés, amennyiben egészségesen működik, az egész test egészségét, és az ember boldogság-természetét szolgálja. Ám amikor ebben a működésben „alternatív elképzelések jelennek meg” – mint például a rákos daganatok vérkeringése, amelyek önmagukat leválasztani próbálják a szervezet egészéről – akkor belátható, hogy ennek súlyos következményei keletkeznek. Az emberi lény boldogság-természete eme analógiát alapul véve hasonlatosan működik, a vérkeringéshez. Az aki kapcsolataiban nem csak önmagának akar megszerezni mindent, hanem adni is törekszik, még ha csak az egyenlőség elvét is alkalmazva, az nem válik elszigeteltté, és saját boldogság-természetét is jobban ki tudja bontakoztatni a létezésben. Az aki pedig kapcsolataiban eljut az érdekmentességhez, a létezés magasabb perspektíváit képes megtapasztalni ez által. A kapcsolatiság és az emberi boldogság-természet tehát empirikus módon is megfigyelhető kölcsönhatásban és szoros viszonyban áll egymással.
Mi tehát eme gondolatmenet lényege a fentieket figyelembe véve?
Az emberi boldogság-természet nem tudja a maga teljességében, a benne rejtőző potenciált kibontakoztatni az elszigeteltségben. Az emberi boldogság-természet és az írásban kifejtett élet központú szemlélet szoros összefüggésben áll egymással. Minél inkább képes egy emberi lény meghaladni saját ego-szerűségét, egoizmusát, annál inkább képes a valódi boldogság-természet kibontakoztatására, a földi létezésben. Az emberi létezésben a szenvedés több okra vezethető vissza, de talán jelen korunk egyik legnagyobb problémája az, hogy a kapcsolatiság valódi, életközpontú természete el van nyomva, vagy nincs felismerve, vagy nincs kellőképpen kihangsúlyozva az emberi boldogság-természet kibontakoztatásának tekintetében. Bár az emberi lények sokféle közösséget képesek alkotni, ezek jelentés része a biológiai-materiális érdekek által vannak szinte kizárólagosan meghatározva, és vallási-spirituális téren is sok esetben ugyanez a helyzet, csak nemes eszmék által van a kiábrándító valóság eltakarva, elfedve. Mi akkor a lehetséges kiút mindebből?
Talán az egyik legfontosabb eszköz a fenti összefüggések felismerésére nem más, mintsem a valódi önismereti út. Ez alatt nem pusztán valamiféle jelenleg divatos pszichológia önismeretet értek, de ez is nagyon fontos és hasznos része lehet a valódi önismeret elmélyítésének. A valódi önismeret alapja a figyelem összpontosítását jelenti elsősorban önmagunk működésére, relációira, reakcióira. Az önmagunkhoz vezető utat mindenkinek magának kell járnia, magának kell rátalálnia arra, ami a fentiekben való elmélyüléshez vezethet. De pont a kapcsolatiság lényegi természetéből következően, mindez valódi emberi kapcsolatok nélkül, gyakorlatilag lehetetlen. Az embernek szüksége van tükörre, hogy önmagát nem csak egy virtuális térben figyelhesse, hanem más létezőkkel való kapcsolataiban is. Ezért azon törekvések, amelyek a világtól elszigetelten törekszenek az önismeretre, természetüknél foga kudarcra vannak ítélve.
Az emberi boldogság-természet olyan mint az élet. Él és élni akar, nem önmagába fordulni, hanem áradni, adni és termékenyíteni. Önmagát látszólag megsokszorozni minden létezőben. Ez természetesen nem jelenthet senkire nézve sem kényszert, sem másokra rákényszerítő cselekedeteket. A boldogság szelíd folyó, nem akarja áttörni a sziklát, hanem azon utakat keresi, ahol a víz természetes módon képes utat találni a Földön. Az emberi szívek között is ez az analógia érvényes. A kapcsolat és a kapcsolódás nem erőltethető rá senkire. A szeretet is csak azoknak adható, akik vágyják azt, és befogadni is képesek annak valóságát.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
