A gonosz problémája

Minden vallás, minden filozófiai rendszer kénytelen a gonosz problémájával foglalkozni. A kérdést azonban rendszerint inkább elmellőzik, mint tisztázzák a magyarázatokat. Miért tűri az Istenség a gonosz uralmát, ha ő maga az abszolút jóság? – kérdezik.

A nyugati gondolkodás rendszerint két választ ad: a gonosz bizonyos fajta nevelési eszköz és büntetés. Eszerint a kísértések próbakövei az erénynek; és isten bűneinkért büntet minket. A másik – napjainkban általános felfogás szerint – a gonosz egyáltalában nem létezik. Ha ugyanis a létet sub specie aeternitatis szemléljük, úgy fölismerhetjük, hogy a gonosz nem valóságos; illetve nem más mint a jó félreértése.

A Vedanta filozófiája mindkét választ elutasítja. Hogyan változhatnék a gonosz jóvá azáltal, hogy más szemszögből szemléltetik? A Vedanta bár elismeri, hogy a gonosz bár abszolút értelemben nem létezik, de hozzáteszi, hogy e szempontból a jó is nélkülözi a valóságot. Az abszolút valóság jón és rosszon túli; és mindkettő maya jelensége, és ameddig az fönnáll, jó és gonosz léte sem tagadható.

A kérdés: miért tűri az Istenség a gonosz uralmát, éppen annyira félrevezető, mintha azt kérdeznénk, hogy miért tűri a jót. Nevetséges volna azt kérdezni, hogy miért „tűri” az eső az árvizet, vagy a tűz a tűzvészt. Brahman tehát nem „jóságos” olyan értelemben mint Krisztus. Krisztus jósága ugyanis a mayan belül létezett. „Bűn” és „erény” fogalmai a Vedanta filozófia szellemétől idegenek. Ha ugyanis azt mondom: jó vagyok, rossz vagyok, úgy a maya nyelvén szólok. Ezzel szemben az egyetlen helyes megállapítás ez: „Én vagyok Brahman

Részlet – Sankarácsárja: Vivéka-csúdámani (A megkülönböztetés drágaköve), bevezető.

Minden az Abszolútumra, az Önvalóra vonatkozó kinyilatkoztatás a májá-valóságban, azaz az illúzió-valóságban jelenik meg, hogy az abban alászállt, egyéni lélekké vált Lelket felébressze, önön Brahmannal, azaz az Abszolútummal, az Önvalóval való EGYsÉGére. Egy profán hasonlattal élve, az álmomban megjelenő álom alakok arról beszélnek, hogy a valóság amit álmomban átélek, illúzió-valóság, és én – mint szemÉJ feletti teljesség, nem az álom, nem az álmodott mégcsak nem is az álmodó vagyok, hanem minden kettősségen és hármasságon túli EGYetlen VALÓ. A dzsíva, azaz egyéni lélek EGY az Önvalóval, az Abszolútummal, a minden kettősségtől mentes Egy és oszthatatlan VALÓval, Lélekkel, amit a kettősségek világában Istennek neveznek.

Így igaz, hogy Krisztus jósága is a májá-valóságon belül megjelenő, ám Krisztus – mivel MAGa az Önvaló, az Abszolútum szimbóluma, ezért a nem kettősségre mutató, mely az „Én és az Atya EGYek vagyunk” misztériumában nyilatkozik meg. Egy alkalommal valaki „jó Mesternek” hívta Jézust, ám a Krisztus visszautasította ezt, mondván ne szólítsa őt senki jó Mesternek, mert EGYedül csak az Isten, csak az Atya jó. A fentiek tükrében mindez kissé zavaros ellentmondás lehet, ám ha megértünk egy fontos adalékot, megláthatjuk, hogy a Védánta, és azonbelül a Védánta csúcsát képező Advaita, ugyanarról a végső, szimbólumokban tükröződő VALÓról, annak kinyilatkoztatásáról szól, mint ami Jézus Krisztus által is megnyilvánult a világunkban.

Krisztus, amikor elutasította, hogy őt jónak nevezzék, ezzel a kettősségek világát uraló ellentétpárok viszonylagosságára is utalt, kifejtve ugyanakkor, hogy létezik egy ezt meghaladó abszolút jó, mely azonban felülmúlja azt a személyességet, amit az ő kortársai Jézusként láthattak, és ez az Istennel EGY Krisztus, ami és aki túl van a kettősségeken, hisz az Atyával EGY, így ez abszolút értelemben és EGYedül nevezhető csak „jó”-nak. Ám ez a „jó”, ez a „jóság” valójában nem egy attribútum, amint az az Istenségre jellemző, például a vallások magyarázataiban, hanem pusztán egy minden ellentétpároktól mentes szimbóluma, a teljes és tökéletes Önvalónak, az Abszolútumnak. Az Abszolútum, a Teljesség, az Önvaló ugyanis nem ruházható fel semmilyen attribútummal sem, mert ilyetén módon pusztán korlátoznánk AZt, a kettősségek világára jellemző dualisztikus májá-valóságra.

Így az Atyára (Brahman) vonatkoztatott krisztusi „jó” nem valamiféle, a kettősségek világára jellemző etikai, morális vagy egyéb szempontrendszerek mentén megragadható olyasféle maximum, amely ebből fakadóan rendelkezik valamiféle ellenpólussal.

A krisztusi „jó” kizárólag a Teljesség, az Atya, az Abszolút tudatosság, az Önvaló, a Lélek tökéletessége, hiszen csak ez nevezhető a polaritásoktól megtisztítottan abszolút értelemben vett jónak, mely teljesen és tökéletesen pártatlan, elfogulatlan, nézőpontoktól, kötöttségektől mentes, vagyis abszolút értelemben szabad, kondicionálatlan, és amiben pont ezért minden és mindenki saját természete szerint létezhet, hiszen ez a jó nem részrehajló semmilyen tekintetben sem, így sem nem jutalmaz, sem nem büntet, pusztán akár a Napnak a fénye, süt „jóra és rosszra” egyaránt. Krisztus az Önvaló, saját Önvalónk szimbóluma és kifejeződése. Ő azért létezik a tudatunkban, hogy önMAGunk, minden kettősségeket meghaladó, EGY és oszthatatlan lényegére emlékeztessen, ahhoz visszavezethessen. A Védánta csúcsa a „Te AZ VAGY” teljesen azonos Jézus Krisztus tanúságtételével, hogy „Én és az Atya EGYek vagyunk.” A Védánta nyelvén mindez annyit tesz: „Én vagyok Brahman.

A jó és a rossz tehát az illúzió-valóság, a májá kettősségének a része. Abszolút értelemben nem létezik, mivel az abszolút értelemben vett „jó”, az MAGa, MAGunk az Önvaló, Brahman, Atya, Abszolútum, Teljesség. Minden kettősségtől, minden ellentétektől mentes, semmi nem szennyezheti be, mert ez az örök önMAGától és önMAGa fÉNyében ragyogó fények fÉNye, melyet az egó-énünk árnyékvilágát meghaladva ismerhetünk csak önMAGunk EGYetlenEGY LÉNY-Egeként fel, az örökké JELEN-VALÓ kEGYelem, Önvalónk minden nem-tudást eloszlató örökké ragyogó FÉNYében: ITT ÉS MOST A SZÍVÜNKBEN. Az advaita védánta Krisztus igazságát mutatja fel, amint Jézus Krisztus tekinthető úgy, mint az advaita védántában kifejeződő örök, változatlan, abszolút VALÓ tanúságtevője, élő és ható kifejeződése. Nincs két igazság, nincs két Abszolútum, nincs két én, csak EGY, s minden létező AZ, azonos vele.

A megkülönböztetés drágaköve” az advaita védanta kiemelkedő gyöngyszeme, a VALÓ szavakban és szimbólumokként tükröződő, a kettősségek világában a nem-kettő, a „nem két Ő”-ről megnyilvánult bölcsessége, mely a májá valóságon belül az örök, szakadatlan emlékezést szolgálja, önMAGunk szavakon és szimbólumokon túli VALÓjára: a Teljességre. Lét-Tudat(osság)-Boldogság örök óceánja, a Védanta tolmácsolásában, mely egy és azonos Önvalónknak, Jézus Krisztusban kinyilvánított Mennyek országával, mely bennünk van, s nem más mint a Lélek A KI VAGYok örök, oszthatatlan Boldogsága, EGYsége, fÉNyessége, a Tiszta Tudat, az örök, önMAGától lévő, nem született VALÓ, MindMAGunk, mind-ÉN-KI lényege.

A VALÓságban nem létezik sem születés, sem halál, sem bilincsbevert, sem halandó, sem megszabadított, sem kereső lélek. Ez a végső és abszolút igazság.

(Sankarácsárja: Vivéka-csúdámani – A megkülönböztetés drágaköve)

Tartalom megosztása: