Az ontológiai egység, a differenciáltság és a továbbteremtő megismerés összefüggései
Az ontológiai antitézisek csapdája
Az emberi gondolkodás egyik sajátossága, hogy a VALÓság megismerése során különbségeket hoz létre, meghatározottságokat rendel az általa vizsgált jelenségekhez, és ezekből logikai struktúrákat épít fel. E folyamat természetes következménye, hogy a megismerés gyakran egymással szemben álló fogalmi kategóriákban értelmezi a létezést. Az abszolút és relatív, az egész és rész, az egység és differenciáltság, az állandóság és változás antitézisei olyan gondolati rendszereket alkothatnak, amelyekben az egyik meghatározottság érvényesülése a másik szükségszerű kizárásának tűnik.
E fogalmi ellentétek azonban nem feltétlenül a VALÓság saját ontológiai ellentétei. Attól, hogy valamit abszolutizálunk, még nem válik abszolúttá a VALÓság egészében, hanem csupán egy adott logikai struktúrán belül nyer abszolút státuszt. Ugyanígy, attól, hogy valamit relativizálunk, még nem válik szükségszerűen relatívvá ontológiai természetében, hanem csak egy meghatározott gondolati rendszer viszonyítási feltételei között válik relatívként értelmezhetővé.
A fogalmi meghatározottság és az ontológiai természet tehát nem azonosítható egymással. A gondolkodás által létrehozott megkülönböztetések érvényessége nem bizonyítja automatikusan, hogy a VALÓságban ugyanezek a különbségek egymást kizáró létezési módokat jelentenek.
Ez a felismerés nem teszi értelmetlenné az abszolút és relatív, az egész és rész vagy az állandóság és változás megkülönböztetését. Éppen ellenkezőleg: lehetővé teszi, hogy e kategóriákat megőrizzük a megismerés eszközeiként, anélkül, hogy szükségszerűen a VALÓság végső ontológiai meghatározottságává emelnénk őket.
A fogalmi antitézis nem bizonyíték az ontológiai antitézisre.
A VALÓság adottsága és a kapcsolatiság
A VALÓság adott volta nem a megismerés eredménye. A VALÓság ontológiai adottsága nem attól függ, hogy létezik-e olyan megismerő, aki számára adottként megjelenhet. Az adottként való megjelenés ugyanakkor már a VALÓság és a megismerés viszonyában válik értelmezhetővé.
Ez a megkülönböztetés lehetővé teszi, hogy elválasszuk egymástól a VALÓság ontológiai természetét és a megismerés lehetséges viszonyainak értelmezését. A megismerés nem hozza létre a VALÓság adottságát, hanem saját meghatározottságain keresztül értelmezi és tárja fel azt.
A differenciáltság kérdése azonban további összefüggést tár fel. A megkülönböztető vizsgálódás számára szükség van viszonyítási alapokra, pólusokra és kapcsolati meghatározottságokra. A megismerés nem képes teljesen meghatározatlan viszonyokból kiindulni, hiszen már maga a megismerő létezése, valamint a megismerő és a megismert közötti viszony is bizonyos adottságokat feltételez.
A kapcsolatiság ugyanakkor nem feltétlenül előzetesen meghatározott részek között jön létre. Elképzelhető, hogy a kapcsolati viszonyokban maguk a kapcsolódó pólusok is meghatározottá válnak. Egy adott kapcsolati hálóban valamely pólus kitüntetett viszonyítási pontként működhet, miközben egy másik hálózatban ugyanez a pólus elveszítheti kitüntetett szerepét, vagy maga is egy összetettebb kapcsolati rendszer részévé válhat.
A relatíve abszolút pólus fogalma ezért különösen fontos. Egy kapcsolati rendszer belső viszonyítási pontja lehet stabil és meghatározott anélkül, hogy a rendszer egészén kívül is abszolút viszonyítási pontként működne. A belső viszonyítási abszolútum és a VALÓság ontológiai abszolútuma nem szükségszerűen ugyanaz.
A kapcsolatiság azonban maga sem válhat végtelen regresszus alapjává. Ha minden kapcsolat egy további kapcsolatból nyeri meghatározottságát, akkor a kapcsolatiság végső adottja soha nem jelenik meg. A kapcsolatiságnak ezért meg kell jelennie valamiben, ami nem szükségszerűen egy újabb kapcsolat eredménye.
Ez az adottság a jelen ontológiai rendszerünkben maga a VALÓság.
A VALÓság azonban nem pusztán az adottságok összessége. Nem redukálható meghatározott részek, kapcsolatok vagy konfigurációk halmazára. A VALÓság az a létbeli egész, amelyben az adottságok, a kapcsolatiság, a differenciáltság és az egység egyaránt megjelenhetnek.
A RÉSZ és az EGÉSZ ontológiai viszonya
A RÉSZ és az EGÉSZ egymással szemben álló meghatározottságként való értelmezése könnyen olyan ontológiai dilemmához vezethet, amelyben valamelyiknek szükségszerűen elsődlegesnek kell lennie. Az EGÉSZ vagy a RÉSZ, a tyúk vagy a tojás: a gondolkodás kijelöl egy premisszát, majd annak alapján szervezi meg a VALÓság értelmezését.
A VALÓságnak azonban nem szükséges választania e fogalmi antitézisek között.
A RÉSZ és az EGÉSZ nem feltétlenül két egymással szemben álló létezési mód, hanem a LÉT különböző aspektusainak kifejeződése lehet. A RÉSZ az EGÉSZ valamely sajátos differenciáltságaként jelenhet meg, az EGÉSZ pedig nem feltétlenül a RÉSZEK összessége, hanem az a létbeli összefüggés, amelyben a részek egyáltalán részekként meghatározottá válnak.
A VALÓság egysége így nem a differenciáltság hiányát jelenti, hanem a differenciáltság ontológiai egységét. Nem azért egységes, mert nincsenek benne különbségek, hanem azért, mert a különbségek sem léteznek rajta kívül.
A RÉSZ és az EGÉSZ tehát nem szükségszerűen egymás antitézisei. A VALÓság egységében mindkettő sajátos meghatározottságként jelenhet meg, anélkül, hogy bármelyikük kizárná a másikat.
A megismerés mint ontológiai esemény
A megismerő nem a VALÓságon kívül álló létező. Maga is a VALÓság része, és megismerése nem valami idegen esemény a VALÓságban, hanem annak egyik sajátos létbeli lehetősége.
A megismerés ezért nem pusztán a VALÓság már meghatározott részeinek passzív feltárása. A megismerés maga is olyan ontológiai esemény, amelyben a VALÓság új meghatározottságai bontakozhatnak ki.
E felismerés két különböző, de egymással összefüggő aspektust tesz láthatóvá. A megismerés egyrészt feltárhat olyan összefüggéseket, amelyek a megismeréstől függetlenül is léteznek. Másrészt maga a megismerési esemény új kapcsolati, fogalmi, jelentésbeli és cselekvési meghatározottságokat hozhat létre.
Egy tudományos felismerés például nem feltétlenül hozza létre azt a fizikai jelenséget, amelyet feltár, ugyanakkor új technológiai lehetőségeket, új kapcsolati konfigurációkat és új cselekvési feltételeket teremthet. Egy filozófiai felismerés átalakíthatja a megismerő önértelmezését, ezáltal gondolkodásának, kapcsolódásainak és cselekvéseinek további kibontakozását.
A megismerés így egyszerre lehet feltáró és továbbteremtő.
A megismerő nem a semmiből teremt, hanem a VALÓság adott lehetőségeinek aktualizálásában, átalakításában és új meghatározottságainak kibontakoztatásában vesz részt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden új meghatározottság szükségszerűen már előzetesen, teljesen kialakult lehetőségként létezett volna. A megismerés maga is részt vehet olyan új lehetőségek létrejöttében, amelyek korábban még nem voltak meghatározottak.
A VALÓság adott volta tehát nem zárja ki a VALÓság továbbteremtését, hanem annak ontológiai alapját képezi.
Az EGY és az EGYÉN továbbteremtő viszonya
Ha a megismerő a VALÓság része, és megismerése révén annak továbbteremtésében is részt vehet, akkor az egyéni létezés nem pusztán egy már kész VALÓságban való részvétel.
Az EGYÉN a VALÓság differenciált létezésének egyik sajátos megjelenési módja, amelyben a VALÓság megismerési, önértelmezési és továbbteremtési lehetőségei egy meghatározott létezőben bontakozhatnak ki.
Ez nem az egyén ontológiai abszolutizálását jelenti. Az egyén nem válik a VALÓság egészének kizárólagos hordozójává, és nem emelkedik a VALÓság fölé. Jelentősége éppen abból fakad, hogy a VALÓság egészében való részvételének sajátos lehetőségeivel rendelkezik.
Az EGY nem csupán differenciálódhat az EGYÉN-ben, hanem az EGYÉN révén a VALÓság kibontakozása is új lehetőségeket nyerhet.
Az egyéni megismerés és továbbteremtés így nem a VALÓság egységének megszüntetése, hanem annak egyik sajátos kibontakozási lehetősége.
A VALÓság intaktsága és kibontakozása
A VALÓság kibontakozása nem szükségszerűen jelenti a VALÓság ontológiai önazonosságának elvesztését.
A változás és az állandóság antitézise könnyen olyan gondolati struktúrát eredményezhet, amelyben a kibontakozás csak az eredeti egység felbomlásaként, az önazonosság pedig csak a változás hiányaként értelmezhető. A VALÓság azonban nem feltétlenül köteles e fogalmi ellentétben létezni.
A VALÓság intaktsága nem szükségszerűen a kibontakozás hiányát jelenti. Elképzelhető, hogy a VALÓság kibontakozása éppen annak egyre gazdagabb meghatározottságokban történő megjelenése, miközben ontológiai alapja nem válik egy másik VALÓsággá.
A táguló univerzum analógiája szemléletileg alkalmas e gondolat megközelítésére. A kozmikus tágulás során a térbeli távolságok növekedhetnek, új konfigurációk és viszonyok jelenhetnek meg, miközben nem szükséges azt állítanunk, hogy az univerzum egy korábbi ontológiai egységből egy másik VALÓsággá alakult át. Az analógia természetesen nem bizonyítja a VALÓság metafizikai természetét, de szemlélteti a kibontakozás és az ontológiai önazonosság együttes elgondolhatóságát.
A VALÓság lényegének változatlanságát sem szükséges előzetesen dogmaként rögzítenünk. A kibontakozás ténye önmagában nem bizonyítja a VALÓság lényegének változását, ahogyan a változás ténye sem bizonyítja annak ontológiai önazonosságvesztését.
A VALÓság kibontakozása és ontológiai intaktsága tehát nem feltétlenül egymást kizáró meghatározottságok.
Az ontológiai feszültség feloldása
A megismerés számára szükség lehet ellentétekre, mert a megkülönböztetés révén képes meghatározottságokat feltárni. A VALÓságnak azonban nem szükségszerűen kell ezekben az ellentétekben léteznie ahhoz, hogy intakt, egységes és kibontakozó legyen.
Az ontológiai feszültség lehet a megismerés sajátossága anélkül, hogy a VALÓság intaktságának feltétele lenne.
Az egység nem feltétlenül homogén. A differenciáltság nem szükségszerűen széttagoló. A RÉSZ nem feltétlenül az EGÉSZ antitézise. A változás nem feltétlenül az önazonosság megszüntetése. A relatív és abszolút meghatározottságok pedig nem szükségszerűen a VALÓság egymást kizáró ontológiai kategóriái.
E felismerések nem a különbségek megszüntetését jelentik, hanem annak lehetőségét, hogy a különbségeket ne alakítsuk szükségszerűen ontológiai szakadékokká.
A VALÓság egysége nem a kibontakozás ellenében, hanem a kibontakozás egészében értelmezhető.
A VALÓság nem azért intakt, mert nem bontakozik ki, hanem kibontakozása ellenére is intakt lehet; nem azért egységes, mert nincs differenciáltsága, hanem mert differenciáltságának egészében is egységes lehet.
A VALÓság adott volta, kapcsolatisága, differenciáltsága, megismerhetősége és továbbteremtése így nem szükségszerűen egymással szemben álló ontológiai meghatározottságok. A LÉT egyetlen összefüggő VALÓságában különböző aspektusokként, sajátos meghatározottságokként és kibontakozási lehetőségekként jelenhetnek meg.
A VALÓság nem köteles választani az egység és a differenciáltság, az EGÉSZ és a RÉSZ, az állandóság és a változás között. E választás szükségessége a megismerés egy meghatározott logikai rendszerében jelenhet meg, miközben a VALÓság ontológiai természetét nem feltétlenül határozza meg.
A VALÓság nem a gondolkodás antitéziseinek feloldásából válik egységessé. Az ontológiai gondolkodás feladata inkább annak felismerése, hogy a VALÓság egysége olyan kibontakozást is magában foglalhat, amelynek megértéséhez az emberi gondolkodásnak saját antitéziseit kell meghaladnia.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
