Bhakti, önátadás és imádat
„Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Jn. 4, 24.
Legvégső, még szavakkal kifejezhető értelemben, az ÉN-VALÓ önMAGára ébredésének, földi sorsokban megnyilvánuló útjain, lényegét tekintve minden út EGY és ugyanAZon lényegi azonosságokat mutatja fel, amennyiben a tudat önMAGára ébredésének bizonyos állomásait vesszük szemügyre. Magyarán, minden törekvő megtapasztal olyan, úgynevezett tudatpontokat, melyek bár minden ember életében más és más összefüggésekben, körülmények között és egyedi sorsszerűségekben fejeződnek ki, ám LÉNY-EGüket tekintve ugyanazon törvényszerűségeknek vannak alávetve, melyek nem kikerülhetőek öncélú emberi erőfeszítések és gyakorlatok által.
A szellem isteni ösvényein járó tudatok és lelkek számára, eme utakon az első jelentős tudatpont az, amikor is az egyéni tudatban az isteni tudatMAG önmaga személy feletti valóságára ébred. Ez nagyon sokféle módon történhet és történik is meg, ám minden ilyen megtapasztalás mögött ugyanazon Bölcsesség ébred önMAGa létezésére, mely tulajdonképpen nem más, mint az ÉN-VALÓ. Ez még nem jelenti azt, hogy valaki végleg és visszavonhatatlanul megállapodik önMAGunk EGY és EGYetlen igaz természetében az ÉN-VALÓban, ám mindenképpen ezt előkészítő lépés a tudat számára annak felismerése, hogy végső soron semmi és senki sincs az ÉN-VALÓn kívül, még EGY-SZERűbben szólva: minden Isten.
A vallásos tudatformák központi eleme az imádat, amely ha az Istennek való önátadással párosul, akkor az egyéni tudat számára megnyílik egy olyan belső tudati és szellemi valóság, melyben a Legfelsőbb VALÓ (Isten, ÉN-VALÓnk) szemlélése, csodálata és imádata elkezdi áthatni az egyéni tudat és lélek minden tapasztalását, és a tapasztalások minden aspektusát, ám nemcsak egy elvont tudati térben, hanem lassanként kiterjesztődve az egyéni valóság minden vonatkozására. Ezt nevezik bizonyos misztikus iskolák „Istennel való SZER-elembeesés”-nek. Sajnálatos módon a vallásos imádat többnyire igen kétértelmű, rossz ízű értelmezéseket nyert mind az úgynevezett profán mind a vallásos tudatterekben, köszönhetően annak, hogy az istenség imádata igencsak a földi hatalmi struktúráknak és hierarchiáknak való meghódolás és meghódoltatás egoisztikus mintázatait öltötte magára, és teljesítette be a különböző vallási értelmezésekben és gyakorlatokban.
Egy királyt, egy uralkodót, vagy bármilyen mások felett hatalmat gyakorló személyt ugyanis csak az egó-én földi mértékével lehet „imádni”, amiben csak igen ritka esetekben jöhet létre olyan bensőséges viszony, az imádó és az imádott között, ami megközelítheti, vagy legalább mintázhatja a valóban érlelő, elmélyítő, bensőséges, csodálattal, tisztelettel, áhítattal és szeretetteljes hódolattal áthatott Isten és ember között megnyilvánuló szellemi-lelki kapcsolatot, köteléket, mely ugyanakkor végső célként pont hogy nem a személy megkötözésére irányul az isteni tudatosság felől tekintve, hanem épp ellenkezőleg: a szemÉJesség fátylának leoldozására, a megszabadulásra, a felébredésre, az üdvösségre. Tehát míg egy földi mintára vett alávetettségi viszonyban többnyire nincs semmiféle törekvés a hatalmat gyakorló fél részéről arra, hogy önön hatalmát a másik fél felszabadítására gyakorolja, addig az Isten – ember kapcsolatában, annak igaz, valódi belső értelmét tekintve pontosan a tudat és a lélek „megistenülése”, azaz a kozmikus illúzióból történő felszabadulása a lényeg. A bhakti, az önátadás, az imádat tehát ennek pusztán az eszköze, és nem valamiféle cél, amint az mind a profán, mind a vallásos tudatformákban megnyilvánul.
„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá teszt titeket.” – mondotta a Mester. De eme mondás lényegét mintha figyelmen kívül hagytuk volna majd kétezer éven keresztül a vallásos tudatformákban. Nem véletlen ez, mert a vallásokban, az Isten és ember közötti függőségi viszony konzerválása és folyamatos fenntartása van jelen, köszönhetően annak a tudatosságnak, mely igazából másra nem is enged rálátást, nem ad lehetőséget, önön tudatlanságából fakadóan. A vallásos tudatformák jelenleg domináns vezérelve ugyanis nem az emberi tudat valódi, végleges és megbonthatatlan összekötődését célozza meg a Legfelsőbbel, hanem pusztán a Legfelsőbbel való függőségi viszony kialakítását. Érdekes kérdés tehát már önmagában is az, hogy a vallásos tudatformák – jelenlegi formájukban – vajon tényleg csak erre hivatottak és képesek, hogy ezt a függőségi viszonyt kialakítsák, melynek kicsúcsosodása az istenfélelem, vagy pedig ez a jelenség pusztán azért áll fenn, mert a vallásokat irányító emberi tudatlanság, korlátoltság, tudatosság végső soron a hamis-ének számára ennyit szellemi és lelki mozgásteret enged csak meg?
A megnyilvánult valóságban mindennek helye, oka és szerepe van, tehát a vallásokra és a vallásos tudatformákra is úgy szükséges tekintenünk – azok mélyebb érthetősége végett – hogy ezek nem valamiféle szándékos tudat-eltérítés következményei, hanem a nem-tudás világában, a jelenlegi emberi tudatosság kifejeződései. Nem szükségszerű tehát, hogy a vallás, mint tudatforma pusztán akadályként létezzen, az Isten és ember között létrejönni képes EGYesülést illetőleg, bár kétségtelen, hogy a vallásokat ilyen szempontból is lehet vizsgálni, amit már korábbi írásaimban, elemzéseimben meg is tettem. Jelen gondolatmenet nem a vallások melletti védőbeszéd, de nem is ellenük szóló vádbeszéd, pusztán annak feltárása, hogy a jelen korban miért olyan a vallásos tudatforma amilyen, és hogy a vallásos tudatforma, a maga eszményi állapotában végül is segítő, ösztönző erő lehet azon tudatok számára, akik az ÉN-VALÓ által megértik, és átélik annak jelentőségét, hogy a megszabadulás, a felébredés, az üdvösség ösvényén járva, az individuális tudat és lélek számára miért fontos a bhakti, az önátadás és az imádat tudati stációinak az elérése, az abban való elmélyülés, mely mind-mind az üdvösség előszobája azon lelkeknek, akik mindennél jobban vágyják az igazság megismerése által a szabadságot, a boldogságot, az üdvösséget.
A bhakti, az önátadás és az imádat – a legtisztább és legőszintébb értelemben – már mind túlmutat az emberi egó-énen, a hamis énen. A bhaktában, azaz a tanítványban már megébredt az ÉN-VALÓ tudatossága, ám még nem számolódott fel az egó-énsége a személynek, az egyénnek, így egy sajátos kettősség van még mindig jelen, az Abszolút EGÉSZ és a relatív RÉSZ között. Ez azonban már egyfajta misztérium, amikor is a rész az EGÉSZre tekintve, önön részsége által meglátja az EGÉSZ gyönyörűségét, mindenben jelenlévő, mindenben kifejeződő, fénylő teljességét, és ez imádatot, csodálatot, őszinte hódolatot vált ki benne. Ennek analógiája a földi értelemben tapasztalható szerelem. A szerelmes ember ugyanis egy olyan tudati-lelki állapotba kerül, amely mindenki más számára „irracionális”, hiszen a szerelmes – a szerelem legfelfokozottabb állapotaiban – valójában imádja szerelmét, isteníti, idealizálja azt, azaz olyannak látja mint senki más, még akkor is, ha sok esetben ennek semmi alapja nincsen, „objektív” szemmel tekintve. Itt ez a példa kissé sántít, mert az ÉN-VALÓnkra mindaz nem érvényes, hogy híján lenne bárminek, amit benne az emberi rész imádni lenne képes, ám a hasonlat megállja a helyét abban a tekintetben, hogy végül is a szerelmes ember, a szerelem legfelfokozottabb állapotaiban megtapasztalja azt az őszinte imádatot, csodálatot, felfokozott SZERelmetes lelkiállapotot, amely EGYedül Istennek jár ki, egyedül az ÉN-VALÓt illeti meg, ám végső soron minden Isten, minden az ÉN-VALÓ kifejeződése, tehát ha valaki igazából szerelmes, akkor öntudatlanul is átéli a bhakti, az önátadás, az imádat tudati-lelki állapotait, csak szerelme alanyára kivetítve mindezt, egy emberi személyre ruházva mindezen imádatot, hódolatot, tiszteletet, érzelmi felfokozottságot és gyönyört.
A vallások természetesen mindennemű imádatot, ami nem az általuk meghatározott istenség(ek)re irányul, tiltják, istenkáromlásnak, bálványimádásnak stb. bélyegzik meg, mivel számukra az Isten – mint fogalom – többnyire egy szellemi izolátum, tehát nem hatja át a világ és a valóság egészét. Istent azonban mindenben és mindenkiben meg lehet látni, és lehet imádni. Ez túl van a panteisztikusnak nevezett szemléleten, mert nem arról van szó, hogy egy fát, a Napot vagy a szerelmünket istenként imádjuk, hanem azt, hogy az a tudat, akiben az ÉN-VALÓ feltárta a lét és a létezés magasabb rendű összefüggéseit, valóságát, az rádöbben arra, hogy minden létező Isten megnyilvánulása, így ha egy létezőben képesek vagyunk meglátni Istent, azaz személy feletti ÉN-MAGunkat, akkor AZt csodálhatjuk, imádhatjuk abban, őbenne. Leegyszerűsítve, a bálványimádás és az ÉN-VALÓnk felé megnyilvánuló hódolat között egy vékony mezsgye létezik csak. A bálványimádás az, ha például egy teremtményt Istenként imádunk, a valódi hódolat pedig az, ha egy teremtményben meglátjuk, megérezzük Istent, ÉN-VALÓnkat, és ebben a teremtményben AZt, azaz ÉN-VALÓnkat imádjuk, meglátván a benne rejlő isteni esszenciát, bölcsességet, gyönyörűséget, tökéletességet.
Ez ama bizonyos mezsgye, melyen az ÉN-VALÓ mintegy „túlbillenti” az emberségünket önön egószerűségén, mert őszinte, minden emberi érdek mentes imádatra, csodálatra, szerelemre az emberi én, a hamis-énünk önmagától és önmagában nem képes. Ez egy különleges tudatállapot, egy különleges isteni lélekállapot, amikor is végső soron Isten, a Végtelen EGY, az ÉN-VALÓ tulajdonképpen az önMAGa által létrehozott, végesnek tűnő, személyes, viszonylagos, megszemélyesedett részben, saját személy feletti, végtelen, teljes és abszolút VALÓját csodálja, imádja, abban gyönyörködik, abban kedvét leli. „Íme az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” A Jézus Krisztusban gyönyörködő Atya, pontosan ezt a misztériumot szimbolizálja, amikor is a Teljesség gyönyörködik az önön részségébe zárult teljességében, gyönyörűségében, tökéletességében. Ez az egó-ének, a hamis-éneink világában, amikor nélkülözi az isteni tudatosságot, az önimádat, ám Isten számára, isteni tudatossággal megtöltve: maga az ÉN-VALÓ örök, szüntelenül áradó gyönyörűsége, tökéletessége, boldogsága, mely önMAGában, önMAGától teljes. A Fény, ami önMAGában és önMAGától fÉNylŐ, makulátlan és teljes. A bhakta, a tanítvány, akkor képes a valódi önátadásra és imádatra Isten irányában, ha benne az ÉN-VALÓ eme tudatossága már megébredt. Amíg ez nem történik meg, a hagyományos értelemben vett vallásos imádatot az emberi hamis-én értelmezi és műveli, mely mögött ott van az istenfélelem, a személyes érdek, ami által a magasabb rendű erőnek való behódolástól remélünk különböző előnyöket, saját emberi egónknak, vagy az ahhoz kötődőknek.
„Az, aki a testét úgy érzékeli, mintha önmaga lenne, valószínűleg képtelen Istent forma nélküliként imádni. Bármilyen istentiszteletet végez, az kizárólag a forma imádata lesz, nem más.” Sri Ramana Maharsi
Az emberi rész is azonban Istenben és Isten által létezik és nyilvánul meg. Ezért a rész és az EGÉSZ közötti sajátságos kapcsolat, igazából a bhakti, azaz a tanítványnak a Mesternek való önátadásában, imádatában nyilvánul meg. A legtisztább értelemben vett vallás és vallásosság tulajdonképpen ennek kell az előkészítője, az előszobája legyen, szellemi és lelki értelemben. Aki egy tárgyban, egy növényben, egy állatban, egy emberben képes meglátni az isteni ÉSZ-ÉN-ciát, azaz még magyarosabban a lÉNy-Eget (az EGYetlen LÉNY, az EGYetlen ÉN, az ÉN-VALÓ, az Atya teljes EGét) annak a számára lassan elkezd feloldódni a másoktól való különállóság tudati-lelki állapota, valósága. Az ÉN-VALÓnk ugyanis mindenkit egyéni úton ébreszt az EGYetlen VALÓ Igazságra, mely nem más, mint semhogy: Mind-ÉN-KI EGY és EGYetlen VALÓ megnyilvánulása, mind-ÉN IS-TE-ÉN, azaz Isten. Te IS én, én IS te, de csak EGYetlen ÉN a VALÓ és örök, AZ ÉN-VALÓ, a TeljessÉG, Átmán, Isten.
A tiszta értelemben vett vallás és vallásosság középpontjában tehát ez a tudás kell mintegy „becsomagolva” legyen szimbólumokba, SZER-tartásokba, szentnek mondott iratokba és könyvekbe. Annak a tudása, hogy minden és mindenki EGY, és AZ EGY, MAGunk Isten. Isten nem csakhogy bennünk lakozik, hanem valójában mi nem is létezhetnénk, ha eleve nem Istenben lenne a létezésünk. Ami azonban elválaszt minket mindezek állandó tapasztalásától és tudásától, az a hamis-énként való önazonosításunk, ám – minő botrány ez az elménknek – még a májá, ez a hamis azonosulás igaznak álmodása és képzelése IS csak Isten által és Isten létezéséből fakadóan lehetséges. Ezért van az, hogy a teremtményben alászálló, abban és akként IS megnyilvánuló lÉNy-EG, az ÉN-VALÓnk, Isten végső soron önMAGát álmodja MÁSokká, s minden egyéni, személyes létezés MAGunknak Istennek a megnyilvánulása, kifejeződése. Minden Isten. Emberi személyem tehát nincs hogy önerőből felébredjen, hiszen az maga az álarc, a persona, a szem-ÉJiség, amit önMAGára Isten ölt fel. Az álarcon hogy kérhetnénk számon azt, hogy tudatára ébredhessen? A színész azonban, amikor egy szerepet játszik, EGGYé válik az ál-arccal, a szereppel, az egyéniséggel, a jellemmel amit megformálni akar. Tehát csak A SZÍN-ÉSZ az, aki belefeledkezik az álarc által a szerepbe, és ugyancsak A SZÍN-ÉSZ az is, aki felébred, újra visszatér belőle annak tudatához, tudásához, hogy „ki vagyok ÉN” ha nem egy szerepet alakítok, nem egy maszkot viselek, nem egy jellemet formálok s azzal azonosulok abban a nagy szín(tiszta)-játékban, amit emberként életnek, világnak, éber tudatként a májában létező lílának nevezek. Hogy ki az EGY és EGYetlen VALÓ SZÍN-ÉSZ és REND-EZ-Ő IS EGY-BENN? A választ rábízom mindenkire.
Befejezésként visszatérnék a bhakti, az önátadás és az imádat kiemelt jelentőségére. Amikor ÉN-VALÓnk a gyönyörűségét, fÉNyessÉGét, tökéletességét és teljességét feltárja a Szívünkben, akkor egyszerre szent emlékezés és egyszerre szent imádat, csodálat, hódolat, és SZER-elem gerjed a Szívünkben, mely Isten, ÉN-VALÓnk „szÉKes-helye”, a belső szoba, hol VALÓ ÉN-ÖN-MAGunk találhatjuk meg. Ezért mérhetetlenül fontos ezek szerepe a törekvő életében, mert ez az a titokzatos fonál, ami önMAGunkban önMAGunkkal fűz bennünket össze, s mely tudatosodása önön rész(eg)sÉGünkbenugyancsak a Legfelsőbb, Isten-ÉN-VALÓnk által mehet végbe. A legtisztább értelemben vett vallásos hódolat tehát azt jelenti, hogy leborulunk és imádjuk Istent, minden érdek és félelem mentesen, az Igazság megismerésében, mely valójában sosincs rejtve. Pusztán hamis-énünk, az egó-elménk az, ami eltakarja bennünk mindezt.
Istent imádni sokféleképpen és módon lehet. Mindenkinek egyedi és egyéni útja van ebben, amire szükséges rátaláljon, ÉN-VALónk segítségével. Másként azonban ez nem is lehetséges, hiszen minden Isten. Ez az az igazság, amit az egónk, szemÉJességünk nem akar és természetéből kifolyólag nem is tud elfogadni. Egy mondás szerint, az egó képtelen az Igazság felismerésére. Így is van, mert az egó-énünk, mely nem azonos az EGY-ÉNnel – az ÉN-ÉNnel ahogy a Bölcsek nevezik – csak és kizárólag saját tévképzeteink fenntartásában és továbbteremtésében érdekelt. Ez a kozmikus játék, a lílá természete, mely a kozmikus illúzió, a májá által létezhet. A májá, legvégső valóságként Isten által létezik, a lílá pedig Isten jÁT-ÉK-a az EGYetemes Elmében, azaz Isten Elméjében. A világ nem az egó-énünk teremtése, mert emberi énünk már maga is teremtett, s a májá és a lilá része. Azonban az egó-énünk – mivel hasonlatos Teremtőjéhez – maga is magában hordozza a teremtés erejét, s így van az, hogy személyünk újabb és újabb KÉPzeteket, újabb és újabb valóságokat, pontosabban illúzió-valóságokat képes teremteni tudatunkban világ és valóság néven. Ez az a tudati mechanizmus, amit a Felébredettek „ráfilmeződésnek” neveznek. A szemÉJ álma az Isten által álmodott világban és valóságban, amit minden szemÉJ sajátságosan egyedinek, személye és egyénisége által létezőnek él meg, ám amit többnyire – tévesen – abszolútnak képzel, pedig viszonylagos az EGÉSZben.
Az Istennek való önátadás tehát valójában illuzórikus, mivel az egó-én erre nem képes, csak önmaga hamisságának a további fenntartására és éltetésére. Ez az emberi ösztönvilág és tudati mechanizmusok továbbélése és továbbéltetése, ami viszont szintúgy az ÉN-VALÓ létezéséből fakadó következmény. A Felébredett tudatok, a Dnyánik, a Krisztusok, a Buddhák ezért nem dicsekednek és nem is dicsekedhetnek soha azzal, hogy saját, személyes, egyéni teljesítményük az, hogy VALÓ, természeten túli természetükre ébredtek. Az üdvösség, a felébredés, azaz az Éberség örök isteni VALÓ. Tulajdonképpen soha nem jött létre, mindig is van, és minden létezőben az EGY és EGYetlen VALÓ, elidegeníthetetlen LÉNY-Ege van jelen. Ennek az újrafelismerésének az útján a bhakti, az önátadás és az imádat valódi elérése és átélése, nem emberi érdem, már MAGa, MAGunk az isteni kEGYelem megnyilvánulása az emberségünkben. Bár itt még mindig a kettősség világába révülő tudatról és tudatosságról beszélünk, mivel az imádathoz szükség van imádottra és imádóra, ezért még mindig jelen van az elkülönültség, ám ez az őszinte csodálat és imádat az, ami végül az isteni kEGYelem által lassan, fokozatosan felszámolja – mindenki egyéni sorsa és útja szerint – az egó-énünk VALÓ EGY-Énünktől, azaz Isten-MAGunktól való, végső soron mindvégig illuzórikus elkülönültségét. Ennek elérése a megszabadulás, a felébredés az üdvözülés. Ezt Isten hajtja végre az önmaga által, önmagában létrehozott résszerűségben, ezért nem emberi érdem.
Az egyik legnagyobb isteni misztérium az individuális elme számára továbbra is az, hogy Isten úgy álmodja a világot és a valóságot a részek, a MÁSok létezésévé, hogy mindeközben örökkön örökké éber. Ez az, amit a logika segítségével megérthetünk ugyan, de ennek legbelső lényegét, magvát végső soron csak a Lélek érzi, s EZ MAGunk VAGYunk, a lét, tudat, boldogság, a létezés tudásának örök, makulátlan üdvösségeként. Ez MAGunk az örökkön örökké áradó Boldogság, az Üdv-ŐS-ÉG (üdvözöllek ős egész ÉG) örök SZERe, a SZERelem önMAGában és önMAGunkban áradó örök gyönyörűsége, üdvössége, teljessége. Amikor az imádó és az imádott nincs egy-mástól el-külön-ülve, hanem örökkön örökké EGY és EGYetlen VALÓ a Teljes-ÉG-BENN. Örök Szamádhi, a Mennyek országa, a Lélek öröktől való és örökké létező VALÓ, Igaz állapota, mely szavakkal nem kifejezhető, s utalni rá is csak CSENDként lehetséges.
A „külső” valóságként megjelenő Mester, a Bölcs, a Dnyáni az, akiben az így testként és névként alakot öltő Isten, az ÉN-VALÓ őszinte, mély, valós imádatot és önátadást ébreszt bennünk emberi részekben, a Szívünk legbelső szobájában, a LÉLEK szentélyében. A Mester imádata, az ÉN-VALÓ imádata. Boldogok a tiszta szívűek, mert az őszinte imádatban meglátják MÁSokban, a MAGukként VALÓ IS-TE-ÉNt. Boldogok az EGY-SZERű lelkűek, mert övék a Mennyek országa, az örök Szamádhi, a LÉLEK örök boldogsága, üdvössége.
Önátadás
„Egy követőnek, aki azért imádkozott, hogy gyakrabban részesüljön Siva látásában, Bhagaván a következőt mondta: “Add át magad Neki, és vesd alá magad az Ő akaratának, akár megjelenik, akár eltűnik – tégy akarata szerint! Ha te kéred Őt, hogy tegyen kedved szerint, az nem önátadás Istennek, hanem ráparancsolás. Nem kérheted, hogy engedelmeskedjen neked, miközben azt gondolod, hogy átadtad magad Neki. Ő tudja, mi a legjobb számodra, s mikor és hogyan kell azt megtenni. Ő viseli a terhet. Neked nincs több gondod. Minden gondod-bajod átadtad Neki. Ilyen az önátadás. Ilyen a ráhagyatkozás.”
„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” Mt 11, 28-30.
Kapcsolódó ének:
Az ÉN-VALÓnknak (Önvaló, Isten) szóló imádat őszinte hangjai. Om Namo Bhagavate Sri Ramanaya.
