Szent háború és isten-FÉL-elem

Az írásod 31. oldalán tett kérdéseid pontosan egybecsengtek legutóbbi szellemi élményemmel, a Korán végigolvasásával. Éppen azt vártam volna, hogy megerősít abban, hogy a Teremtő tudattal való egybeolvadás útján éppen a megfelelő könyv van a kezemben. Miközben szép és felemelő olvasmány volt, egyre csak kerestem benne a metafizikai részleteket, az elkódolt magasabb szintű gondolatokat, és bár valószínűleg mindazokat tudatlanságom és kódvisszafejtő képességem csökevényes szintje miatt nem találhattam meg, csupán az maradt meg, hogy a Korán Hatalmas és Kegyelmes Istene olyan Rendet akar, amiben az akarata szerint elpusztít mindent és mindenkit, örök szenvedést helyez kilátásba aki nem Őt imádja, és nem a Rend szerint él, így ezzel függőségbe helyezve a lelket és istenfélővé teszi imádóit. A végső kérdésem az volt, hogy ennyi van mindössze a Koránban? Valószínűleg csak nem vagyok képes még megfelelően értelmezni. A Szentírást ezek után újra fogom olvasni, értelmezni amiből már eddig is sokkal több metafizikai részletet, igazságot értettem meg. Nagyon helytálló a kérdésed, hogy a vallási tudatformák a földi értelmezésben vajon eddig jutnak mindössze?

A vallás* – eredendő, torzulatlan funkciójaként – az a kifelé révülő, tárgyiasult figyelem önMAGunkra való visszafordítását lenne hivatott segíteni, és minden szentnek mondható irat is. (*religio re+ligare – visszakötés; metanoia, a visszafordítása és a visszafordulása önMAGunk felé a figyelemnek és a tudatosságnak) Azonban ez a kettősségek világának a törvényszerűségeinek van alávetve, így önmagában erőtlen, és teljesen kiszolgáltatott a spirituális materializmusnak, azok képviselőinek, legfőképp saját tudati megtévesztettségünknek, aminek folytán önMAGunkat, Istentől különVALÓ entitáS-OKnak képzeljük, érzékeljük és éljük át- és meg. Ez az a tudathatár, amin az Önvaló, azaz ÉN-Ő-MAGunk EGYetlen igazi és való lényege, Isten kEGYelme, azaz az intuitíve megvilágosító, közvetlen tudás, belső, önMAGa, önMAGunk EGYetlen igaz fÉNye által ragyogó, minden sötétséget és kételyt eloszlató, ÖN-MAGunk szemÉJességén túli, VALÓ feltárulkozása emelhet csak MAGához bennünket.

Ezért mondják a Bölcsek is, hogy valójában a „szent iratok” a tárgyi elme számára egyrészt érthetetlenek a maguk belső, transzcendens valóságában, másrészt ebből fakadóan sokszor félelmet keltenek Isten irányába. Istent az emberi elme, így a vallások, sőt bizonyos szentnek mondott írások is a maguk képmására formálják. Erre aztán rájátszanak az emberi egó-ének torz, hatalmaskodó, félelem alapú percepciói, koncepciói és magyarázatai Istenről. A vallásokban a valódi, pártatlan, mindennemű részrehajlástól mentes szellemi hatalom, tudás, fÉNy, azaz Isten az emberen kívülre kerül, és ez az a nézőpont, ami el kell pusztuljon, azaz a hamis árnyék-énnel egyetemben, aminek jelenleg önmagamat átélem, téves azonosulás néven. Ezt a vallás nem teheti meg. A téves azonosulás, egy példával szemléltetve az, amikor saját árnyékomat, tükröződésemet képzelem önMAGamnak – ez az emberi gondolatvilág, érzelemvilág, az individuális elme, a hamis én képzetvilága – és félek a Naptól, hogy elpusztítja eme árnyékot. Holott az árnyék is a Nap fÉNye által lehetséges, az árnyékot pedig ez a hamis én kelti, amivel azonosulok, ezért félek, hogy a Nap elpusztíthatja azt a fényével.

A vallásban ezért is van jelen az istenfélelem, mert az emberi hamis-egó fél attól, hogy Isten, azaz a Nap elpusztítja őt. Holott az igazság az, hogy az árnyék sohasem valós önmagától, önmaga által, mivel nem rendelkezik belső, valós fénnyel, lényegiséggel, ami által léte a Naptól független lehetne. Tehát az istenfélelem, az Önvalónkból kifelé irányuló figyelem, azon tudati aktus következménye, amikoris nem ismerem fel, hogy a valódi fÉNy, a Nap MAGom vagyok, és AZ itt ragyog bennem, AZonos Istennel, tehát az “Én és az Atya EGYek vagyunk”, a “Te AZ VAGY” az EGYetlen és EGYedülVALÓ igazság, amit szimbólumokkal kifejezni lehet, minden más a hamisság világának a része, saját elménk képzetei, melyek félelmet keltenek bennünk, másokban a saját EGYetlen és VALÓdi lényegünkkel kapcsolatban.

Mi emberi lények annak a pusztulásától félünk, amit bár megtapasztalhatunk hamis-én néven, de valójában nem létezik, olyan mint egy árnyék, egy kísértet. A vallás materializmusa azonban párban van a vallások felé forduló ember szellemi materializmusával, így a benne foglalt szimbolika mindaddig félelmet keltő az emberben, míg – paradox módon pont ez az istenfélelem – el nem kezdi ösztönözni a LELKET, hogy megszabaduljon tőle. (Erre a félelemre aztán még rájátszik az emberi tudatlanság és hatalmi téboly.) Érdekes adalék, hogy a vallásban gerjesztett félelem, de bárminemű félelem, például halálfélelem is, kétélű kard. Az őszinte törekvőt ugyanis az elviselhetetlen félelem arra ösztönzi, hogy megszabaduljon tőle. A lélek ekkor keres menedéket Önvalójánál, Istennél.

Ezen az úton következhet be tehát a valódi megszabadulás, a felébredés, az üdvösség elérése, mely nem más, mint eredendő, természeten túli örök, állandó, változatlan Üdvösség-Boldogság természetünk: önMAGunkban, önMAGunkként VALÓ felismerése. Ez azonban minden tévképzet és hamisság valós halálát jelenti az emberi hamis egó-én tudatosságunk szempontjából, és ez az, amitől emberként mindennél jobban félünk, ám ez a félelem, bár reális és megalapozott emberileg, az isteni VALÓnk fÉNyében: hamis, alaptalan, soha nem létezett és nem is létezhet.

Az egó-én képtelen az igazság meglátására és felismerésére, hogy pusztán csak egy álarc az örök VALÓn, és Te, és én, mi mind álarcok vagyunk személyünkben Isten fenséges arcán. Ameddig azonban eme álarccal azonosulunk, az elválasztottság, a különállóság, a félelem, a vallás, a külső Isten: valóságos, és az egyetlen tapasztalható valósága a tudatnak és léleknek. Ezért a szent iratok, még ha le is írják a legvégső igazságot, a legvégső Igazság leírhatatlan, elmondhatatlan, átadhatatlan. Akkor ragyoghat bennünk önMAGunkként fel, ha Önvalónk, Isten, a fÉNyek FÉNYe, elpusztít bennünk minden sötétséget, nemtudást, ami árnyékvilágunk valóságát igaznak hiteti velünk. Mi, a test-elme jelenséggel azonosuló isteni LELKEK, ettől félünk, és ezért félünk Istentől, aki egyes – valóban adekvát – vallási iratokban eme hamisság, árnyékvilág elpusztítója, mely nem más mint a fizikai fény forrását is képező, ám érzékekkel nem megtapasztalható FÉNY szimbóluma.

A NAP számára – ami az Önvalónk analógiája jelen esetben – sohasem létezik árnyék, így nincs is mit elpusztítson. ÖnMAGunk pusztán már csak fÉNyként, azaz minden árnyéktól, minden kivetüléstől és tükröződéstől mentes tiszta Tudatként VALÓ felismerése, csak LÉLEKBEN, csak az Önvalónk fényeként ragyogó, egyetlen valós tudásként való LÉTként lehetséges. „Ki vagyok én, ha nem azonosulok a testtel és a gondolataimmal? Kinek a gondolatai ezek? Az én gondolataim. Ki vagyok én, akiben a gondolatok felmerülnek? Honnan származik az elme?” Amikor ezekre a kérdésekre már nem az individuális elménk ad választ, hanem a minden tudás és valóság alapját képező Csend, akkor feltárulkozhat bennünk az Egyetlen VALÓ, tiszta LÉT, TUDAT és ÜDVÖSSÉG természete. TE AZ VAGY. Minden más toldalék, minden más csak arra szolgál, hogy ezt felismerhessük.

Nem olvastam a Koránt, de úgy vélem, eredendően valamilyen formában Önvalónk abban is bizonyosan kifejezte a végső igazságot, már amennyire ezt szavakban, képekben, szimbólumokban tükrözni lehetséges. Hogy azonban ezzel emberek mit kezdtek, benne hagyták-e, módosítottak-e ezen bármilyen tekintetben, arról nem tudok képet alkotni jelenleg. (Természetesen nincs torzulás mentes hagyomány, nincs emberi félreértelmezésektől mentes vallás és vallásosság, ezért ezek is olyan akadályok, melyeknek egy idő után menniük kell, meg kell haladnunk őket, de aki ezt meghaladja, az – paradox módon – nincs mit meghaladjon, mert EZ Önvalónk, MAGunk Isten, aki nincs megtévesztve ezek által sem.)

Minden valóban „szent” irat akkor kel életre, ha az azt érteni akaró személyesség, megsemmisül Isten, azaz a LÉLEK Szent Tüzében. Ez emberileg félelmetesnek tűnhet. Ez valódi halál, melyet a tudat és lélek a fizikai testben él át. Ez az a halál, ami a valódi életre vezet. Ezen misztériumok félreértelmezése vezet külső háborúkhoz, erőszakhoz, mert nem értjük meg, nem más-Ok(ok)at kell elpusztítanunk, hanem hagyni, hogy saját tévképzetünket, májászerű létátélésünket, a nemtudásunkat pusztítsa el Önvalónk, Isten. Akkor nem marad más, nem ragyog más, csak a VALÓ, A KI VAGYOK, és minden elválasztottság, elkülönültség megszűnik, feloldódik Benne. Ez a feltámadás.

A valódi „szent háború” bennem zajlik, saját hamisságom hadakozik Önvalóm, Isten ellen. „Erőszakosoké a mennyek országa”- mondotta Krisztus, de az „erőszak” nem másokra kell irányuljon, hanem ez a töretlen, mindenek feletti törekvés, a VALÓ felismerésére kell összpontosuljon. Isten nem harcol senkivel és semmivel. Önvalónk tiszta, makulátlan, önMAGában és önMAGától ragyogó, beszennyezhetetlen FÉNY, SZER, LÉT, TUDAT, TUDÁS, ÜDVÖSSÉG és örök BOLDOGSÁG. Ez VAGY TE, ez minden létező MAGva. Ez az EGYetlen VALÓ és valóság. EZ tárulhat fel minden törekvő Belső Szobájában: a mi valódi SZÍVünkben, Önvalónk, Isten szÉKhelyében. „Ki vagyok én?” Senki sem indulhat el helyettem, hogy AZt, EZként felfedezzem.

A kEGYelem soha sincs rajtunk kívül, IstenMAGunk AZ, s ott ragyog minden létezőben, az emberi értelemnek és szívnek VALÓ fÉNye és világosságaként. „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent.” Az individuális elme ama árnyék, ama fekete folt, ama szennyeződés, mely eme látást eltakarni képes. Ettől kell megszabaduljon, egyre jobban megtisztuljon és Önvalónkként megszilárduljon minden törekvő lélek. A kEGYElem örök és kimeríthetetlen. Csak kérni kell, mindennél jobban vágyni Isten megtisztító fÉNyére. „Kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik.

Árnyék csak ott lehet, hol FÉNY VAN. A VALÓdi fÉNy MAGod vagy, ám VALÓként nincs semmilyen árny-ék MAGunkban, benned, bennem.

Tartalom megosztása: