
A világon a legtöbb dolog, míg belső részeik rejtettek, egyenesen áll és él. Ha kibontják őket, meghalnak, miként azt jól példázza a gyökér. Ki kell rángatnunk, hogy megismerhessük. Ha azonban nem háborgatjuk, növekszik bennünk és a szívünkben „gyümölcsöt” terem. Irányít bennünket. A rabszolgái leszünk. Fogságban tart bennünket, hogy azt tegyük, amit nem akarunk megtenni, és amit meg akarunk tenni, mi látható emberek: amíg az ember belsője rejtett, az ember életben van, ám amikor belsőjét feltárjuk és kiszedjük belőle, meghal. Pontosan úgy, miként a fa, melynek gyökerei rejtettek, kihajt és növekszik. Ha gyökereik kiszedjük, a fa meghal.
Így van ez minden megszületettel a világon, nem csak a kinyilvánított dolgokkal, hanem a rejtettekkel is. Amíg gyökerei rejtettek, a gonoszság erős. Amikor azonban megismerjük azt, szétfoszlik. Amikor leleplezzük, elpusztul. Ezért mondja a Szó: „A balta már a fák gyökerein fekszik.” (Mt. 3:10) Nemcsak egyszerűen belevág – amibe belevágnak az újra hajt – a balta azonban mélyre hatol, amíg fel nem tárja a gyökeret. Jézus mindenhol kihúzta a gyökeret, míg mások csak részlegesen tették ezt. Ami minket illet, mindannyian ássunk le a gonoszság gyökeréig, mely mindenkiben benne van, és húzzuk ki azt, amit az ember szíve nem tesz meg. Hathatós, mert nem ismertük fel. Amíg létezik, addig aktív.
A tudatlanság a gonosz anyja. A tudatlanság halált okoz, mert azok, akik a tudatlanságból származnak, nem voltak, nem léteznek és nem lesznek […] tökéletesek, amikor minden igazság napvilágra kerül. Ami az igazságot illeti, olyan mint a tudatlanság: amíg rejtve van, önmagában pihen, ám amikor kinyilvánítják és felismerik, magasztalják, mivel erősebb, mint a tudatlanság vagy a tévedés. Szabadságot ad. A Szó azt mondja: „Ha ismered az igazságot, az igazság megszabadít téged.” (Jn. 8:32). A tudatlanság rabszolga{ság}. A tudás szabadság. Ha ismerjük az igazságot, megtaláljuk az igazság gyümölcsét önmagunkban. Ha csatlakozunk hozzá, eltölt bennünket.
Részlet Fülöp evangéliumából – Nag Hammadi könyvtár
Ahol nincs Igazság ott nincs Szabadság, és ahol nincs Szabadság nincs Igazság sem. De mi is az igazság? Pilátus óta sokszor ott lebeg ez a kérdés, és minden korban meghatározó jelentőséggel bírt, mivel a mindenkori hatalom az igazság kisajátításán, abszolutizálásán és/vagy relativizálásán állt vagy bukott. Aki képes volt egy „igazság” nevében jogot formálni a létezők világa feletti hatalom gyakorlására, az királlyá, császárrá válhatott, és ez a jelen korban sincs másképpen, amikor a valódi császárok és királyok képe már nem kerül rá a pénzérmékre, így sokkal nehezebbnek tűnik, hogy kinek is kellene visszaadni azt ami a császáré, spirituális értelemben pedig merre található az az Isten, akinek pedig megadhatnánk ami az övé.
A megnyilvánult világot az egó „igazsága” kormányozza, amely valójában nem más, mint tudatlanság és sötétség, VALÓdi Igazság hiánya, vákuuma szellemi értelemben. Bár semmi sincs elrejtve, ez a sötétség gonoszságként mégis rátelepszik mindenre, ezáltal a valódi lényeg, a fel- és megszabadító Igazság elrejtődni látszik, és rajtunk kívülinek, külsődleges, titkos és eltitkolt „tudománynak” tűnik, melyet az embernek – amennyiben az Igazság felkutatására törekszik – valamilyen módon meg kell szereznie. Nem véletlen, hogy a mai korban valódi tudás helyett pusztán tudomány, relatív logikai rendszerek végtelen sokasága áll a legtöbbünk rendelkezésére, melyet az ember mindig valamiféle külsőleges, formális „tudásként”, közvetett módon (tanulás) kell megszerezzen, és birtokba vegyen. Természetesen a magát „egzaktnak” nevező tudományos szemlélet ugyanúgy igyekszik az igazság és a valóság fogalmainak a meghatározására, és eme meghatározások által eleve le is korlátozza önmagát a vizsgálódás és a megismerés tekintetében. Ezen meghatározással, jelen írásban nem kívánunk részletesen foglalkozni, hiszen az a tudományos szemlélet alkalmatlan az Abszolút Igazság megismerésére, mely a mai napig nem képes annak a belátására eljutni, hogy olyan, hogy „tudattól független objektív valóság” nincs, annál az egyszerű oknál fogva, hogy bármi, amit az ember megismerhet, az eleve a tudatban, a tudat által létezik és ismerhető meg. (A „tudattól független objektív valóság” is eleve az elme által teremtett képzet, mely a tudatban, az elme teremtő ereje által jelenik meg.)
Az Igazság és a Valóság egymástól elkülöníthetetlen létező, a tudat nélkül egyszerűen tételezhetetlen. Abszolút Valóság ezért a tudományoskodó szemlélet által még csak nem is tételezhető, hiszen abban a megismerő és a megismert eleve el van egymástól különülve, objektum és szubjektum néven. Így bármilyen megismerés is jöjjön létre a szcientifikus szemléletben, az eleve csak és kizárólag egy olyan, a tudattól függetlenül létező „valóságra” vonatkoztatható, mely nem a tudat által, és nem a tudatban létezik, hanem valamiféle „külső”, materiális térben és időben. A tudományosság tehát pusztán az érzékelés által megismerhető „valóságot” tételezi valósnak, igaznak és megismerhetőnek, ezért bármilyen módszert is alkalmazzon ennek a feltérképezésére, az Abszolút Igazság megismerése szempontjából ez érvénytelen, mert használhatatlan hiszen a „valóságot” téves premisszák mentén, a tudattól függetlenül létezőnek határozza meg. Addig a pontig, míg valaki nem képes annak a felismerésére, hogy a megismerő és a megismert EGY, és mind az ismeret tárgya, mind az ismeret Alanya ugyanazon EGYetemes Tudat, egymástól elkülönült része, mind az Igazság mind a Valóság egy külsőleges, másodlagos, relatív ismeret lesz, és nem olyan belső, mindennemű viszonylagosságtól mentes tudás, ami EGYben MAGunk az Abszolút VALÓság.
A tudományos szemlélet tehát – önön szellemi materializmusából fakadóan – képtelen bármiféle Abszolút Igazság tételezésére, bár szinte minden törekvése az ismeretek abszolutizálására irányul „egzakt tudományosság” néven. Valójában minden ismerete relatív, legjobb esetben is jól körülhatárolható, zárt rendszerekre érvényes, és a tudományosság tragédiája pont ebben lelhető fel, hogy képtelen annak a meglátására, hogy mindennemű vizsgálati tárgy eleve a megismerő tudati valóságában létezik, és a megismerés teljes mértékben a megismerő tudat minőségének a függvénye. A tudomány ezért mindig lépéshátrányban szenved a VALÓsággal szemben, mivel nem ismeri a valóság „okozóját”, és azt mindig a tudattól elkülönítve tételezi, természetnek, világegyetemnek és az ezt mozgató erők, szabályszerűségek, törvényszerűségek összegeként, absztrakt rendszereben foglalja össze. Ennek a szemléletnek további korlátját az az egyszerű tény képezi, hogy mivel a megismerés tárgyait – elméletileg – végtelenül sokfélének látja, így az általa tételezett „valóság” soha sem lesz megismerhető, abból az egyszerű tényből kifolyólag, hogy ez időben lehetetlen. A végtelent nem lehet az idő fogalmába zárult megismerőnek megismernie. Az egó-elme nem látja saját magát, így az emberi lény azt sem foghatja fel, hogy a végtelen, akár a véges képzete is csak az egó-elmében létezik, pontosan az önMAGunktól való különváltság, elkülönültség, tudati szeparáció következtében.
Azért tartom fontosnak eme rövid kielemzését a tudományosnak mondott módszertannak, mert jelen világunkban sokan ezt tartják a „valóság” meghatározásának és megismerésének egyedüli „független és objektív” eszközének, ám ez abból az önabszolutizáló törekvésből fakad, amely a valóságot eleve csak és kizárólag tudattól független létezőnek tekinti, elsősorban pedig anyagi, finom-anyagi jellegűnek. A tudományos megismerés önmaga korlátait tehát az érzékelésben és az érzékszervi tapasztalatok logikai absztrahálásában és absztrakcióiban állítja fel, nem ismervén fel, hogy az érzékelés – bármilyen módon is jöjjön az létre, például elsődleges vagy közvetett (pld. kiterjesztett műszeres, gépi „érzékelés”) útján – mindezen érzékelés tárgya és terméke is eleve elkülöníthetetlen az azt létrehozó, megismerő, elemző és végül absztraháló emberi elmétől. A jelen kor „mesterségesnek nevezett intelligenciája” sem kivétel ez alól, mert az sem más, mint az emberi tudatban és az emberi tudatok által előállított olyan eszköz és/vagy mesterséges „entitás”, mely szintén a tudatban és a tudat által létezik és létezhet.
Miért van a fentieknek beláthatatlan fontossága az Igazság és a Valóság megismerhetőségének a tekintetében? Mert egyik sem létezhet az azt megismerő tudat nélkül, így sem az Igazság sem a Valóság nem lehet sem egymástól, sem a megismerőtől elkülönült. Ebből következik, hogy mindkettő meghatározhatatlan, mert ha meghatározható lenne, akkor eleve a megismerő elme által létrehozott absztrakt fogalomba zárt logikai tárgy volna, nem pedig tárgyiasíthatatlan, élő és elvonatkoztathatatlan. Lehetséges-e annak a megismerése, ami eleve egy tőle elkülönült megismerőt feltételez úgy, hogy ennek a megismerőnek a megismeréshez eleve szüksége van egy nézőpontra, egy szemléletre, mely nézőpont és szemlélet semmiképp sem lehet abszolút és kizárólagos módod igaz és valós?
Itt jutunk el a tudományosság végső határára, amikor is fel tudjuk ismerni azt a tényszerűséget, hogy sem olyan hogy megismerőtől független valóság, sem olyan hogy megismerési módszertől független valóság és igazság nincs, mert mindezek az emberi tárgyi elmétől függő olyan tudati objektumok, melyek eleve az emberi elmében létező érzékelés és gondolkodás által léteznek és létezhetnek. Az önmaga farkába harapó kígyó esete ez, a tudomány sajátságos tudati börtöne a VALÓság megismerésének, mert ez nem csak hogy absztrakt, de az alanyiság központi szerepét teljesen tagadó, azt kizárni törekvő olyan szemlélet, melyben a valóság és az igazság egymástól elkülönült, az érzékelés megtévesztő csapdájába zárult „objektívnek” hitt valóságként jelenhet csak meg, az eme szemléleti rendszerébe zárult emberi tudat számára. De akkor hogyan és merre tovább, ha a tudományosság, a maga „objektivizmusa” miatt nem alkalmas sem az Igazság sem a Valóság teljességének a megismerésére, továbbá ha nem definiáljuk hogy mit értünk Igazság és Valóság alatt, akkor hogyan is érhetnénk azt el?
A csapda pont a meghatározásokban lelhető fel. A tudomány definiálja a valóság és az igazság fogalmát, így csak egy önmaga által meghatározott keretrendszerben mozoghat. A valódi megismerésnek azonban mindennemű meghatározottságtól mentesnek kell lennie, ami az Igazság és a Valóság természetére egzakt módon ráhúzható lenne. Az Igazság és a Valóság semmiképp sem lehet egymástól és önMAGunktól elkülönült tudati objektum, ezért az végső soron az érzékszervi megismerés, az absztraháló tárgyi elme számára a maga teljességében megismerhetetlen. De ha ez igaz, nem eleve ez is egy meghatározás, mellyel újabb elmebörtönt állítunk fel? A probléma gyökeréhez jutottunk, nevezetesen ahhoz a paradoxonhoz, hogyha az Igazság és a Valóság EGY, és nincs egymástól és önMAGunktól elkülönülve, akkor nincs megismerő és megismert sem, tehát racionális, az egó-elme általi megismerés sem lehetséges. Vagy létezik egy egészen más felvethetősége mindennek, melyben Abszolút VALÓságkÉNt, túl minden fogalmi renden és minden absztrakción, mégiscsak feltárulhat számunkra AZ, amit a tudomány és a vallás csak tapogatni tud, de behatolni képtelen annak lÉNyEGébe?
Mindennemű absztrakt, fogalmi és nyelvi kommunikáció határai önmagukba foglaltak, ezért ezek a legjobb esetben is csak rámutathatnak, utalhatnak arra, amit jelen esetben nyelvi szimbólumként Abszolút VALÓságnak, avagy Abszolút Igazságnak nevezhetünk. Már maguk a szavak is, mint Igazság, Valóság, Abszolút (Teljes) – pusztán konvencionális szimbólumok lehetnek, tehát a logika szintjén újabb önkényes meghatározás és elfogadás által mutathatnak rá bármire is. A probléma azonban az, hogy AZ amire/AKIRE rámutatniuk kellene – és ez MAGunk a Szubjektum/Alany – túl van mindennemű meghatározhatóságon, tehát amennyiben a tárgyi elme szintjén el is fogadunk bizonyos definíciókat ezen fogalmak tekintetében, fontos kihangsúlyoznunk, hogy a „Holdra mutató ujj, sohasem lehet azonos, EGYenértékű azzal, amire mutat.” Az Igazságra és a Valóságra ugyanis pusztán rámutatni lehetünk képesek, szavak, gondolatok, fogalmak, képek, azaz szimbólumok segítségével. A szimbólum sohasem azonos, sohasem egyenértékű azzal, amit szimbolizál, és itt jutunk el az emberi gondolkodás, az absztrakt „megismerés” határára, ahol is felismerhetjük, hogy az Igazság és a VALÓság megismerésének és megismerhetőségének a tekintetében semmilyen közvetettség, logikai absztrakció nem lehet érvényes.
A logika peremvidékén azonban a sejtés, a megérzés, az intuíció, a rá- és beleérzés alanyi valósága vár bennünket, mely minden emberi lény legbensőbb MAGvából fakad, és amely nem az elme működésének a következménye, hanem az az érzékszerveken és érzékelésen túli, azt minden tekintetben megelőző és annak felette álló belső LÁTÁS, melyet Antoine de Saint-Exupéry igen frappánsan így fogalmazott meg: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Az Igazság és a VALÓság, az Abszolút Igazság és VALÓság tehát nem érzékelés kérdése, ezért túl van mindennemű absztrakción, soha nem lehet sem a tudományos, tudományoskodó sem a vallásos, teologizáló megközelítés által megismerhető elvont, tudattól és legfőképp Lélektől független, „objektív” valóság. A szavak szintjén azonban eme eszmefuttatás is pusztán egy absztrakt logikai háló, önkényes definíció. Ezért is van, hogy még a legmagasabb rendű spirituális tanítások is sokféle képen, sokféle fogalmi rendszerrel képesek csak rámutatni az Igazság, a VALÓság és az Abszolútum természeten túli természetére, és megragadni nem tudják azt, mert ilyen módon nem is lehetséges.
Az Igazság csak Szabadságban létezik és létezhet, szavak, gondolatok, fogalmak, képek, rendszerek és mindennemű absztrakciótól mentesen. Az Igazság, a VALÓság, a Szabadság és ezek valódi, önMAGunkban lévő, önMAGunktól elkülöníthetetlen Forrása a LÉLEK és a TUDAT mi MAGunk VAGYUNK. Igazság VAN, Valóság VAN, azonban lÉNyEGét tekintve mindkettő Azért VAN, mert személy feletti, isteni VALÓságként, Szabadságként, Igaz VALÓkÉNt: ÉN VAGYOK. Ezen a ponton végleg el kell hagyjunk minden hagyományt, tudományt, vallást és absztrakt logikai keretrendszert, mert elérkeztünk a LÉT MAGvához, azaz minden létezés gyökeréhez, A LÉLEKhez, a SZÍVhez, a Lét, Tudat és Boldogság EGYsÉGéhez. Ennek VALÓsága nem található az emberi egó-elme absztrakt börtönében, túl van a gondolat és a gondolkodás világán, EGYetlÉN módja ennek a közvetlen megtapasztalására: MAGunk az ÉRZÉS és ennek képessége. Ez nem összekeverendő az érzelmek tengerével, az amire jelen értekezésben ÉRZÉSként utalunk nem más, mint tiszta, makulátlan FIGYELEM, de nem érzékszervi figyelem – ami mindig közvetett és áttételes az elmeműködés miatt – hanem tiszta, közvetlen, mindennemű nézőpontszerűségtől, azaz individuális elmeműködéstől, így absztrakciótól mentes FIGYELEM. Ez a FIGYELEM – szellemi értelemben – a Szívben, a LÉLEKben „lakik”, sohasem a VAN, hanem mindenkoron és mindig a VAGYOk, a LÉT tiszta, mindennemű közvetettségtől, másodlagosságtól azaz absztrakciótól mentes ÉRZÉSe.
Elérkeztünk tehát az elmélkedésünk alapját képező Fülöp evangelistának tulajdonított idézethez, mely a Szabadság és az Igazság lényegére mutat rá, igencsak penge módon. Feltárja ugyanis azt az alapvető problémát, hogy miért nem „látjuk” meg az Igazságot, az Abszolút Igazságot, amely MAGunk a VAGYOK, a LÉLEK. Ami miatt képtelenek vagyunk eljutni a relatív létezés alapját is képező, mégis Abszolút Igazsághoz, az nem más, mint a Szabadság hiánya, azaz saját egó-énünk és elménk börtöne, ami mindennemű relatív „tudás és tudományosság” dacára sohasem volt és lesz más, mint a VALÓdi önMAGunkat beborító sötétség és tudatlanság.
Amire a mai kor embere a legbüszkébb, és amivel önmagát és a világot megismerni és felfedezni akarja, az nem más mint az egó-elme, mely nem VALÓdi Értelem (bódhi), csupán annak tükörszerű másolata, hamisítványa. Az egó-elme egy képzet, az elkülönültség, a személy, a szem-ÉJiség szülője és létbentartója, így az Igazság és a VALÓság meghamisítója. Bármit is ismerünk meg tehát a tudomány és a vallás segítségével az egó-elménk börtönébe zárulva, mindez mindig töredékes, viszonylagos és önMAGunktól elkülönült, nézőpontszerű illúzió-valóság lesz. Az Abszolútum, olyan önMAGunk legbensőbb, minden elkülönültségtől mentes VALÓnkra mutató szimbólum, amely lényegét tekintve MI MAGunk VAGYUNK, és ez a legbenső VALÓság az elkülönítő elme által nem ismerhető meg, mert a megismeréshez pont annak, az egó-elménk által létrehozott megismerőnek, személyes nézőpontnak kell megsemmisülnie, mely a tudatlanság, a sötétség maga, és mindennemű önfeltárulkozás, valódi önMAGunkra vonatkoztatható, nem pszichológiai jellegű önismeret akadálya.
A tudomány és a vallás arra hivatott, hogy általa felismerhessük, hogy valódi önMAGunkat nem ismerhetjük meg semmilyen közvetett, „külső” eszközzel sem. A tárgyinak nevezhető egó-elmével csak a sötétséget és a tudatlanságot lehet megteremteni és „megismerni”. Ezt nevezi Fülöp „gonoszságnak”. A rejtett gyökér bennünk van, ez az egó-elme, amely minduntalan egy képzelt valóság, vágyvilág megteremtése, megvalósítása és megismerése által hiteti velünk el, hogy eljuthatunk a Szabadságra és a Boldogságra. Azonban ezen törekvésünk – minden megtévesztő látszat ellenére – nem a Szabadsághoz vezet bennünket, hanem a szolgasághoz, ezen belül is a teljes rabsághoz, a tudatlanság, a sötétség állapotába, melyben valódi önMAGunk, a LÉLEK, a LÉT és a TUDAT teljessége, a minden kettősségtől mentes VALÓság elrejtve van, önMAGunkban, önMAGunk számára. A „fák gyökerére sújtó balta” tehát az a tanítás, melynek belső értelme és megvalósítása a Szívünkben tud csak feltárulni, abban az elcsendesült Szívben, amely immár képes a LÉTre figyelni. A LÉT VALÓdi Forrására, amely nem kívül VAN, a létezés relatív világában, hanem belül forrásozik, a VAGYOK, a LÉT tiszta ÉRZÉSében: a gondolatoktól és érzelmektől megtisztult SZÍVben.
A valódi, szavak nélküli ima – a szemlélődés – a valódi, mindennemű elkülönültségtől mentes örök, nem született Szemlélő: MAGunk az örök meditáció, örök Szamádhi, ez az a Királyság, a Mennyek országa, amely tibennetek van. Ez csak a Belső Szoba CSENDjében tárulhat fel bennünk, önMAGunkban és önMAGunkkÉNt, a mindennemű tudatlanságtól, sötétségtől, vágyaktól mentes, gonoszságtól megtisztult LÉLEKben, az EGYetlÉN VALÓságban, a VAGYokban, az önMAGától és önMAGában fÉNylŐ LÉTben. A keresés akkor ér véget, mikor a kereső meghal saját hamis énjének, hogy a Keresett LÉLEKként, önMAGunk tiszta, makulátlan VALÓjakÉNt, IS+TE+éNként feltámadhasson, a LÉT-TUDAT-BOLDOGSÁG EGYsÉGében, a szavakon túli ÜdvössÉG+BENN.