Nemrég akadtam rá – vagy „akadtak” rám – az alábbi gondolatok(ra), melyeket Bhagavan mondott a tőle útbaigazítást váró lelkeknek:
Bánat és gonoszság
Azt kérdezik, a teremtés miért van tele gonoszsággal és bánattal. Csak annyit lehet mondani, hogy mindez Isten akarata, amely kifürkészhetetlen. Ez az erő indíték nélküli, semmiféle vágyat vagy elérendő célt nem tulajdoníthatunk ennek a mindentudó, mindenható Létezésnek. A Naphoz hasonlóan Istent sem érintik meg azok a cselekedetek, amelyek a jelenlétében mennek végbe. Ha az elme elégedetlen vagy nyugtalan amiatt, ami történik vele, akkor megoldásként hasznos elfogadni Isten akaratát. Ekképpen bölcs elvetni a felelősség és a szabad akarat érzését, s az Ő akarata szerint cselekedni és tűrni, úgy, hogy önmagunkat Isten eszközének tekintjük. / Bhagavan Sri Ramana Maharsi /
Az ezt megelőző években több alkalommal is beszélgettem olyan embertársaimmal, akiket a szabad akarat kérdése foglalkoztatott. Több alkalommal elmondtam, hogy megértésem szerint valójában szabad akarat van és nincs egyszerre, attól függ honnan nézzük. Túl azon, hogy már maga a szabad akarat kérdése is, a különböző teológiai megközelítések szerint sem egységes, így például a Bibliában nincs konkrétan ilyen kijelentés, hogy az ember teremtésekor az Isten szabad akaratot adott volna az embernek. Valódi és abszolút értelemben vett szabad akarattal csak az Abszolútum rendelkezik, minden más létező, teremtmény a megnyilvánult valóságban ugyanis determinálva van, egy olyan logikai mátrixban, melyben minden összefüggésben áll mindennel, és végső, minden okozaton túli okként egyedül csak Isten akarata az, amely abszolút realitással rendelkezik, minden más pusztán viszonylagos.
Szabad akarat tehát az individuális létezés felől közelítve csak látszólagosan létezik, a nem-tudás illúzióvilágában, amikor is az egó-én önmaga különállóságát abszolút realitásként éli át- és meg, így ebben a tudatállapotban a szabad akarat ideája – bizonyos feltételek között – valóságosnak tűnhet. Ám még így sem jelenthető ki, hogy bármely ember, vagy létező szabad akarattal létezik, mivel a szabad akarat – a maga abszolút értelmezésében – elsősorban teljes és tökéletes függetlenséget tételezne az azt gyakorló részéről, tehát ha bármiben korlátokba ütközik annak gyakorlása, akkor az már nem szabad, pusztán részlegesen szabad, ami végső soron csak a szabadság illúziója, ha következetesek akarunk maradni a logikához.
Egyes teológiai megközelítések nem is beszélnek szabad akaratról, csak például döntési szabadságról, mely megközelítés már sokkal közelebb áll a determinált létezés valóságához. A megnyilvánult létezésen belül ugyanis minden függ mindentől, és a relatív logikai mátrixon belül, a relatív létezők világában, relatív nézőpontból kiindulva, abszolút pont, abszolút ok végső soron csak önkényesen ragadható meg, mely önkényesség nem rendelkezhet abszolút érvényességgel. Metafizikai megközelítésben a végső ok, maga Isten, ám Isten nincs meghatározva az általa létrejövő ok-okozati mátrix determináltságával, magyarán Isten azért Isten, mert bár Ő minden megnyilvánulatlan és megnyilvánult lét és létező Forrása és Ős Oka, mégsem függ ezektől, mivel felette áll bármi nemű függőségnek, korlátozottságnak, determináltságnak.
Az emberi létezés ilyetén módon való megközelítése végső soron tehát annak a felismeréséhez szükséges elvezessen bennünket, hogy igazából az egész megnyilvánult valóság mögött EGYetlen VALÓ akarat nyilvánul csak meg, teljes és tökéletes szabadságban, egyszerűbben fogalmazva, szabad akarata nincs csak Istennek, az Abszolútumnak, aki felette áll a kauzalitás mátrixának, és annak minden logikai determináltságának. Jézus Krisztus több ízben is kifejtette, hogy az emberi lény akkor tud igazából szabaddá válni, ha lemond az illuzórikus emberi szabad akaratról, és eljut a „legyen meg a Te akaratod” tudati és lelki állapotának állandósult élésére, gyakorlására.
„Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te Neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amiként a Mennyben úgy a Földön is.” / Jézus Krisztus /
A krisztusi imádságnak a legelső sora, erre az igazságra világít rá, és az egyedül valós Isten – ember viszony: a bhakti, az önátadás belső lényegét nyilvánítja ki, az értelem és lélek számára. Mert Isten országa csak az Isten akaratának a maradéktalan megvalósulása által jöhet el bennünk, ezért a legbölcsebb amit az emberi rész tehet, hogy Isten kegyelme által felismeri, hogy a legtökéletesebb akarat – mely azért tökéletes mivel teljesen szabad, és az emberi elme számára elképzelhetetlen Teljességben „látja” minden létező valóságát, és egymáshoz való viszonyát, összefüggéseit – az Isten akarata, az emberi résszerűség soha nem rendelkezhet ugyanis a valóság teljes ismeretével, ami a tökéletes, minden részrehajlás mentes szabad akarat, igazságos gyakorlásának előfeltétele.
Feltevődik ezek alapján a klasszikus kérdés, hogy emígyen úgy tűnik, hogy az emberi lény nem más, mintsem egy isteni báb, mert ha saját korlátozottságában akarja gyakorolni a „szabad akaratot”, akkor végül is a szabad akarattal a legbölcsebb cselekedet az lehet, ha felismervén saját korlátozottságát, átengedi a cselekvést Istennek, így lemond a szabad akarat illúziójáról. Valóságos szabad akaratról ugyanis nincs hogy lemondjunk, mert ha következetesen vizsgáljuk az emberi szabad akarat jelentését, akkor rájöhetünk arra, hogy emberként senki sem rendelkezik szabad akarattal, pusztán bizonyos összefüggésekben tűnik úgy, hogy képes az egyéni akarat maradéktalan érvényesítésével, adott esetben mások akaratát maga alá gyűrve, azokon mintegy uralmat gyakorolni. A viszonylagosságok világában tehát a szabad akarat illúziójáról lemondani is csak az a tudat képes, aki felismeri, hogy bár sok tekintetben gyakorolható és érvényesíthető az emberi akarat, ám a nem-tudás világában, az egó-elme korlátozottságából fakadóan, mivel nem látjuk át a mélyebb, bonyolultabb logikai összefüggéseket a dolgok, események, cselekedetek kauzális láncolatait, mátrixát, ezért igazából döntéseink sem szabadok valódi értelemben, hanem eleve determináltak sok tényező által, ebből fakadóan tehát az így érvényesített akaratunk sem lehet szabad, a szó abszolút értelmében.
Fontos megjegyeznünk, hogy a szabad szó jelentése – jelen esetben – csakis abszolút értelemben tételeződik, vagyis azt nevezzük szabadnak, ami minden kötöttségtől mentes, semmi és senki nem képez akadályt például az akarata érvényesítését illetőleg. Mindaz ami bármilyen tekintetben meghatározott, korlátozott, függő bármilyen feltétel következtében, nem tekinthető szabadnak. Ezért eredendően csak az Abszolútum szabad, minden általa és benne megnyilvánuló valóság eme akarat által determinált, tehát függőségi viszonyban áll annak Forrásával, azaz Istennel.
A fentiek alapján megfogalmazható egyik legfontosabb kérdés tehát az, hogy akkor mi értelme is van annak az emberi létezésnek, amely végső soron teljesen illuzórikus a szabadság és a szabad akarat tekintetében? Nem-e olyan ez a világ, mintha a benne létezők pusztán egy bábos bábjai lennének? Mi értelme az egyediségnek, az egyéniségnek, az emberi egónak, és az egyéni megtapasztalásnak?
Ezekre a kérdésekre valójában rengeteg válasz lehetséges, de abszolút felelet az egó-ének szempontjából nincsen. Mert bár a megnyilvánult lét, létezésként, világként és valóságként maga az isteni Értelem, Erő és Akarat kifejeződése, ám mérhetetlenül több ennél az az Abszolútum, mely önmagát megnyilvánítja mindebben. Isten VALÓ LÉNY-EGe ugyanis nem egyszerűsíthető le pusztán az értelem és annak megnyilvánulásainak a dimenzióira. A LÉLEK, aki MAGa, MAGunk Isten ugyanis felette áll az értelem, az erő és az akarat megnyilvánult és megnyilvánulatlan világának és valóságának egyaránt, nem függ attól, leginkább teljesen független, teljesen szabad, kondicionálatlan, így önMAGával, önMAGában és önMAGa által Teljes, a megnyilvánult és megnyilvánulatlan valóságnak mintegy örökké mozdulatlan Tanúja, mely tökéletesen makulátlan minden értelemben, a saját léte következményeképpen létező világ és valóság dolgait illetőleg.
Létezik tehát a megnyilvánult valóságnak egy olyan működése, amely azért tökéletes, mert az egyéni létező, Isten kegyelméből felismeri, hogy létezik egy őt meghaladó tökéletes Értelem, Erő és Akarat, amely MAGunk Isten, így – minden látszólagos negatívnak nevezhető emberi tapasztalattal együtt vagy azok ellenére – a legbölcsebb ám egyben legnehezebb egyéni döntésünk az lehet, ha egész egyszerűen átadjuk az irányítást a Teljesség, az Abszolútum kezébe, azaz Istennek. Ehhez szükséges a sziklaszilárd hit Isten, Önvalónk (ÉN-VALÓnk) és az isteni kEGYelem létezésében, mely azonban mindig JELEN-VALÓ, minden létező szívében, és soha sincs rajtunk kívül:
Isten kegyelme
Isten kegyelme abban a tényben gyökerezik, hogy Isten ott ragyog mindenki szívében az Önvalóként. A kegyelemből tehát senki nincs kizárva, legyen akár jó, akár másmilyen ember. A keresőnek felül kell kerekednie a megpróbáltatásain nyugodt elmével és azzal a szilárd hittel, hogy ezek Isten kegyelméből nyilvánultak meg, hogy elősegítsék elméje megerősítését. / Bhagavan Sri Ramana Maharsi /
Jézus Krisztus nem egyszer kijelentette, hogy Ő csak azt cselekszi, amit az Atyjától, azaz a mi Atyánktól „lát”. Ez maga a bhakti, a bhakta útja. Jézus Krisztus, akárcsak Ramana Maharsi és még sok ismert és ismeretlen szent, az Istennek való teljes önátadás útját járta. Az életükben jelenlévő és tetteikben, szavaikban megnyilvánuló Bölcsesség ily módon MAGa Isten, az Abszolútum kifejeződése volt, mely akadálytalanul volt képes áramlani eme emberi személyekben, hisz ezen személyek mintegy „Istenben feloldódva” voltak jelen az emberi valóságban, azaz bár az őt tapasztaló emberek számára látszólag rendelkeztek egy testtel és a hozzá kötődő személyiséggel, egyéniséggel, azonban mivel mindezt átadták az isteni EGY-ÉNnek, ezért az ő egó-énjük mintegy ártalmatlanul pihent Isten tenyerében, mentesen minden személyes vágytól, minden egoisztikus képzettől, minden énközpontúságtól. Ramana Maharsi nem egyszer úgy utalt a Dnyáni egó-énjére, mint ama elégett kötélre, mely a sötétben a figyelmetlen nézelődő számára úgy tűnhet, mintha egy kígyó lenne, azonban pusztán egy elégett kötéldarab, amely bár még látszólag létezik, valójában azonban már teljesen ártalmatlan.
Létezik-e az önátadás az egó-én számára? Végső soron bár – a Felébredettek szerint – már maga az egó-én is valótlan és illuzórikus, az emberi létezés szempontjából azonban mégis nagy jelentőséggel bír az az emberi személyünkben ébredt felismerés, és az ebből fakadó késztetés, hogy átadjuk magunkat Istennek. Nem is az a lényeges tehát, hogy az emberi egó végül is mire képes vagy mire nem, mert legvégső értelemben ez is Isten kegyelméből és akarata által lehetséges. Sokkal lényegesebb és fontosabb annak a felismerése, hogy ha egy emberi tudatban megébrednek a fenti felismerések, akkor ennek eredményeképpen mire irányítjuk a figyelmünket. Mert bár felvethetőek a fentiek pusztán filozofikus kérdésekként is, sőt különböző emberi szempontrendszerek szerint meg is válaszolhatóak, de a tapasztaló lélek szempontjából semmilyen érdemi változást nem fognak okozni az életünkben. Mert akárhogy is vesszük, a létezésen belül mégiscsak jutott szerepe a rÉSZnek az EGÉSZben, és ez a fentiek alapján talán már átérezhető, még ha az emberi ész nem is rendelkezhet semmilyen nemű végső, abszolút magyarázattal sem, az önátadás belső lényegét tekinthetően. Lehet, hogy az emberi lény nem rendelkezik szabad akarattal, lehet hogy nem képes az önátadásra, lehet az is, hogy valójában önmagában semmire sem képes. Azonban egy valamire képes, és ez a figyelem tudatos irányítása, és a figyelem – legvégső értelemben – azonos azzal az egyéni tudatközéppontként is jelenlévő isteni VALÓval, mely MAGunk a LÉLEK, az Önvaló, az ÉN-VALÓ, nevezzük bárhogyan is a megragadhatatlan és megnevezhetetlen LÉNY-Egünket, azaz Istent.
A figyelem az a teremtő erő, az a hatalom, amely valóságot teremt. Amire irányítjuk, az életre kel, az teremtődik, az válik valósággá életünkben. A figyelem pedig, amikor önmaga, azaz önMAGunk Forrására irányul, akkor a kegyelem elkezd működni az életünkben, mert ekkor válik lehetővé a bhakti, az önátadás, az imádat, ekkor léphet életünkbe a maga dicsőséges teljességével Isten Akarata, a legtökéletesebb Akarat, Erő mely a tökéletes Értelem, de mindenek előtt a tökéletes SZER és REND megnyilvánulása és kifejeződése. Az emberi egó-ént csak ez az értelem, erő, akarat, SZER és REND képes úgy uralni, vezetni és használni, hogy az a legtökéletesebben teljesíthesse be azt a szerepet, melyet Isten szánt neki, nekünk a megnyilvánult létezésben. Olyan ez, mint amikor átkerül a kormány, a legbiztosabb kézbe, amit ember megismerhet. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem lesznek látszólagos problémák, küzdelmek, félelmek, vagy szenvedések, hanem azt, hogy a „legyen meg a Te akaratod”-ra irányítva a figyelmünket, tapasztalni fogjuk, hogy minden értünk van, minden a mi javunkra történik, és létezik a világ és a valóság működésének egy olyan isteni SZÍN-fŐniája, rendje, összhangzata, melyet mindaddig az emberi lélek nem „hallhat”, nem „láthat” és nem tapasztalhat meg, ameddig az egó-énünkbe zárva, azt abszolutizálva próbáljuk életünk hajóját kormányozni, a létezés óceánjának örökké változó látó-HAT-árján. A Csend a legfenségesebb, legbeszédesebb harmónia és szimfónia, Isten-benn.
Az emberi hatalom visszaadása Isten kezébe, az emberi lény által tehető legbölcsebb döntés, melyért az érdem szintúgy Istent illeti, mégis látszólag minden „szabad akaratunk” meg van arra, hogy ne így döntsünk, és ne eszerint a lehetőség szerint éljük az életünket. Szabad akarat tehát van is és nincs is az emberi létezésben, ám a VALÓ, teljes és tökéletes szabadság MAGa, MAGunk Isten, önMAGunkban való felismerésében gyökerezik, és a „legyen meg a Te akaratod” LÉLEKben feltárulkozó bölcsességének, értelmének, az ÉN-VALÓ fÉNyének, emberi életünkben való szeretetteljes értésének és élésének. Önátadás IstenMAGunknak a figyelemben.
A figyelem fEGYelme, az Ő VALÓ kEGYelme.
