GyógySZER a szanszára kígyójának mérgére
Kérdező.: Azt mondod, az igazság olyan egyszerű, hogy kimondhatatlan. Ehhez képest rengeteg vallás, spirituális út, megmondóember, mester és világjobbító fordult meg ezen a bolygón, és millióféleképpen mondták el, írták le, vésték kőbe, festették meg, zenélték el, emeltek templomokat, szentélyeket és még ki tudja felsorolni mit, mindezt azért, hogy kinyilvánítsák. Azt érzem, hogy évtizedek óta keresem az igazságot, néha már azt hittem, el is értem, de mindig kiderült, hogy kicsúszott a kezeimből, akár egy délibáb a sivatagban, amikor közelébe értem, mindig elpárolgott előlem. Rengeteg könyvet elolvastam, elmerültem a vallásokban, majd „spirituálissá” avanzsáltam, mesterek, guruk tanításait próbáltam követni, de most úgy érzem, mindhiába, mert mintha minden kicsúszott volna a lábaim alól, amit eddig biztos talajnak hittem. Megmondom őszintén, kiábrándítónak tartom ezt az egész spiritualizálást, és mindazon törekvéseket, amelyekbe abban a reménybe menekülünk, hogy majd az igazság birtokosaivá válva, végre megmondhatjuk a tutit másoknak, végre a szent Grállal a kezünkben tündökölhetünk, akár az istenek.
Elegem lett ebből az egész labirintusból, ebből a ragacsos „spirituális” pókhálóból, melybe minél jobban belegabalyodsz, annál inkább csak megkötöz téged, pedig mindenki a maga csodamódszereit reklámozva azzal kecsegtet, hogy majd megismered önmagad, hogy majd tudatos teremtő leszel, és a felemelkedett tudatok közé fogsz tartozni, csak még ezt és azt tedd meg, így és úgy meditálj, ekként és akként állj fejre, és akkor majd eljön a nagy Kánaán, a megvilágosodás, a felébredés és már itt a Földön bekerülsz a Mennybe. Valahogy egyszerre nevetséges, dühítő és kiábrándító ez az egész amin keresztülmentem, mintha csak egy mézesmadzag után futottam volna egész életemben, ami nem vezetett máshova, mintsem a teljes kiábránduláshoz, egy fájdalmas felismeréshez, hogy minden hiábavaló, amiért így vagy úgy de törekszik az ember, legyen az anyagi vagy spirituális, szellemi vagy lelki értelemben. Elegem van mindenből, de azt gondoltam, teszek még egy próbát, és eljövök hozzád, hátha tudsz valamit mondani nekem minderről, amit röviden vázolni igyekeztem, bár őszintén szólva már ennek sem sok értelmét látom.
MaGuru.: Hosszasan ül a csendben, tekintetét a kérdezőre szegezve, aki kezdetben kényelmetlenül fészkelődik az ülőhelyén, majd később lassan átadja magát a helyzetnek. Ekkor, hosszas hallgatás után megtörve a csendet, így szól: Valójában mi ösztönzött arra, hogy keress, és mi is az amit kerestél, keresel?
K.: Összetett probléma ez a számomra. Mindig is éreztem, hogy az életben nem található meg az a fajta szabadság, amire vágytam már kicsiny gyermekkoromtól fogva. A társadalmi struktúrák, a neveltetés, az oktatás, a kondicionálás ezernyi formája mind-mind kerítéseket vontak a köré az egyed köré, aki ebben a testben megszületett, majd lassan tudatosította önmagában, hogy ezen kényszerítő körülményektől valamiféle módon el kell menekülnie. Az egész életem – így utólag visszatekintve – olyan volt, mintha egy végtelen hosszú előremenekülés lett volna. Sohasem tudtam, hogy mi az, ami felé menekültem, csak azt éreztem, hogy abból ami van, mindenképpen menekülnöm kell, mert az sem lelkileg sem szellemileg nem elégít ki engem, sokkal inkább tűnt értelmetlennek, kényszerítőnek és erőszakosnak, mintsem megnyugtatónak ez a helyzet. Amint megvizsgáltam az emberi társadalmunkat, egyre tudatosabbá vált a számomra, hogy ki kell menekülnöm belőle, természetesen cseberből vederbe kerültem, mert sem a vallások, sem a spiritualitás nem adta meg számomra a várva várt és vágyott szabadságot, ami a lázadásom gyökerében meghúzódó hajtóerőket táplálta bennem. Egyre jobban éreztem, hogy minél jobban, minél erőteljesebben próbálok kimenekülni ebből a szövevényből, amit emberi társadalomnak, létezésnek nevezünk, annál reménytelenebb módon belegabalyodok az egészbe.
Az anyagiak, a társadalmi pozícióm, a családom, a vallások, a spirituális bölcseletek, semmi de semmi nem volt képes betölteni ezt a mély, tátongó belső űrt, ami a szabadság olthatatlan vágyaként jelent meg bennem, s van immár egészen kicsi gyermekkorom óta jelen a tudatomban. Talán ez a legfontosabb amit meg kell fogalmaznom neked, hogy a szabadság utáni vágy volt végül is az, most már kristálytisztán látom, hogy megfogalmaztam magamnak és kimondtam neked, ami mindvégig hajtott az utamon, azonban egyre inkább azt tapasztaltam, hogy semmilyen vallás, spirituális és egyéb módszer, szellemi tradíció sem volt képes kielégíteni eme vágyamat, és végső soron elnyugtatni a lelkem. Ehelyett az évek során csak a frusztráltság nőtt bennem, az elkeseredettség, a magányérzet és a kiábrándultság, a csalódottság élménye, amely végül arra ösztönzött, hogy abbahagyjam a keresgélést a szellemi iskolák, a módszerek, a megmondóemberek és a guruk háza táján.
MaGuru.: Rendben, értem és átérzem mindazt, amiről beszélsz. Hajlandó vagy-e arra, hogy közösen megvizsgáljunk egy kérdést? Minekutána kívül már szinte minden követ megmozgattál a hőn áhított szabadság elérésének az érdekében, biztos vagy-e abban, hogy az, amit szabadságnak nevezel, az a kívül vagy a belül kérdéskörén belül ragadható meg, vagy természeténél fogva túl van mindezen?
K.: Ezt hogy érted? De hiszen a kívül és a belül egymástól elválaszthatatlan ebben a tekintetben, ez határoz meg mindent a számomra létezésemben, és hiába gondolom azt, hogy már szabad vagyok, ha a külső világban a számomra nem tükröződik mindez.
MaGuru.: Pontosan erről van szó. Amit te a szabadság szó alatt értesz, ami számodra a szabadság mint fogalom, az a kívül és a belül sajátos kettősségének a képzete. Ezért óhatatlanul áldozatául esik a saját elmédnek, a saját tapasztalásaidnak és elképzeléseidnek, a saját vágyvilágodnak. Pontosan mit is értesz te a szabadság alatt? Meg tudod-e határozni mindezt?
K.: Ez elgondolkodtató felvetés… Ezzel arra célzol, hogy pont azáltal, hogy megpróbálom elképzelni a szabadságot olyannak amilyennek, ezáltal kondicionálom és a saját elmémbe zárom azt, akár egy gondolatot, egy képzetet?
MaGuru.: Pontosan erről van szó, sőt, még ettől is többről. A szabadság – mint fogalom – pusztán csak egy szimbólum az elménkben, mely természeténél fogva a szimbólumok világán túlra mutat, minden szimbólum létezésének a forrására. Az elme önön forrását sohasem ragadhatja meg, mivel az elme nem más, mint egy halom fogalom, képzet, gondolat, emlék, élmény, hajlam, tapasztalás, mely természeténél fogva a múlthoz kötődik. Bármi ami megjelenik az elménkben, az mindig csak a múlt lehet, mert ahhoz, hogy akárcsak gondolati szinten is szemlélhessünk valamit, annak már eleve léteznie kell. Az érzékeléshez érzéktárgyakra van szükség, így azoknak már eleve létezniük kell, az érzékelés pedig – mint tudati aktus – szintén az elme tevékenysége által létezhet. Az amit jövőnek képzelünk az is már az elmében létező képek összessége, így valójában a múlthoz tartozik. Az elménk legnagyobb bűvésztrükkje az, hogy a múltat és a jövőt egymástól különállónak tűnő valóság képzetével elbűvöl minket, és elhiteti velünk, hogy a jelenünk ennek a következménye, a jelen csak ezek által létezhet. Amikor azonban az elme által teremtett jelent szemléljük nem vagyunk tudatában annak, hogy ez az örök múlt, amibe bezárul a figyelem, az az örök figyelem, amely ezektől függetlenül és mindezen képzetekhez nem hozzátapadva is VAN, és eme figyelem tulajdonképpen az a makulátlanul tiszta és áttetsző, örökké ragyogó JELEN és VAGYok, mely teljesen és tökéletesen szabad az elme világától.
A spiritualitás nem egy ösvénye arról próbál meggyőzni bennünket, hogy a jelen az valamilyen kell legyen, és pusztán azért kell ezt vagy azt elérnünk az életünkben, hogy egy elme-mennyországhoz juthassunk el földi értelemben. Így természetesen milliónyi módszer, út, megközelítés létezik és létezhet ebben a tekintetben, mely az életünk jobbá tételét célozza meg, azonban minden törekvés, cél és ennek eléréséhez szükséges módszer pusztán az elménkben és az elménk által létezhet, ráadásul ez az örök múlt, amit újra és újra elérni igyekszünk, többnyire magunkon kívülinek tételezve mindazt, amit megcélozni törekedünk. A csapda tehát az, hogy nem vesszük szemügyre magának az elmének a természetét, melynek tudatosítása által ebből az ördögi körből kiszabadulhatnánk végre, de még ettől is fontosabb, hogy mindezen törekvéseink közben nem vizsgáljuk meg, hogy a saját elménk tulajdonosa ki is valójában, amikor önmagunkat nem azonosítjuk a saját elménkkel, annak minden tartalmával egyetemben.
K.: Ha ez igaz, akkor még kiábrándítóbb a helyzetem, mintsem gondoltam volna. Te azt állítod, hogy az elménk által valójában bele vagyunk zárva a folyamatos múltba, mindazt jelennek képzelve, és még a jövő képzetei is mind ebbe a múltba vannak belezárva? De hisz akkor hogyan lehetnénk a saját sorsunk alakítói, a saját szerencsénk kovácsai, akkor hogyan is szabadulhatnánk meg, és egyáltalán mi értelme lenne ennek az egész bohózatnak, amit földi létezésnek nevezünk? Már ne haragudj meg, de ez egyenesen kiábrándító amit mondasz, és ettől még nyomorultabbul kezdem érezni magam, mint annak előtte. Bár ha megpróbálok túltekinteni a saját fájdalmaimon, amit mondasz abban van egy láthatatlan belső fonál, melyhez már magam is közel jutottam egy időben, amikor az elmém természetét vizsgáltam. Azonban amikor közelébe jutottam az általad vázolt felismerésnek, elvetettem mindezt, mert annyira borzalmasnak tűnt minden. Annyira lehangolónak és reménytelennek, mert így teljesen értelmetlennek tűnt az egész létezés és a saját létezésem.
MaGuru.: Az igazság önMAGunkként VALÓ felismerésére pontosan ezért juthatnak csak nagyon kevesek el. Sokak rendelkeznek, sőt, kivétel nélkül mindenki rendelkezik értelemmel ahhoz, hogy a fentiek logikáját önmagán belül végigvigye. Azonban a legnagyobb akadály nem az értelem, a vizsgálódás hiánya a végső, valódi megszabadulás tekintetében, hanem a saját érzelmeink, a saját érzelemvilágunk, amely a fenti gondolatokat megvizsgálva gerjed fel bennünk, és von az uralma alá bennünket. Ezek az érzelmek abból a következtetésből fakadnak, hogy az elmén belül abszolút értelme nincs a létnek, így a személyes létezésnek sem, pusztán csak az, amit az elménk, a saját vágyvilágunkkal karöltve a számunkra kijelölhet. Ha fény derül arra, hogy mindaz, amit eddig az abszolút értelmének gondoltuk a saját életünknek, esetleg mégsem abszolút, sőt, igazából sohasem volt és nem is lehet az, pusztán csak egy olyan identitás, amivel azonosultunk, akkor az egész emberi létezésünk értelme kérdőjeleződik a számunkra meg. Azonban ilyenkor, hogy a szemÉJ, akinek MAGunkat KÉPzeljük elkerülje az összeomlást és a megsemmisülést, inkább elfordulunk a kőkemény logikai következtetés elfogadásától, őrültségnek tartva mindazt, amit a tiszta értelem feltárhat a számunkra. Így a szabadulásunk kulcsát újra behajítjuk a szanszára óceánjába, majd újabb és újabb kulcsokat igyekszünk találni ahhoz az ajtóhoz, amit saját elménk alkotott számunkra, saját szabadulásunk megakadályozásának tekintetében. Én ezt nevezem igazi csapdának, amiből saját erőnkből úgy tűnik, sohasem keveredhetünk ki, ám mégis van lehetőség minderre, minden látszat ellenére. Ez MAGunk az örökkéVALÓ, mindig JELEN-VALÓ kEGYelem, amely végül megszabadít bennünket saját tévképzeteink és ebből fakadó érzéseink óceánjától, melyben fuldokolva nem vesszük észre, hogy pont azért nem válhatunk önMAGunkká, azaz a teljes és kondicionálatlan, meghatározhatatlan és szabatlan Szabadsággá, mert ahelyett, hogy hagynánk elsüllyedni azt, aminek magunkat képzeljük, újra és újra belekapaszkodunk ebbe az árnyék-énbe, ebbe a hamis egóba, ami így a szanszára óceánjának örökké megújuló gondolat-tutajain utaztat bennünket, s végső soron pedig nem kívül vagy belül létezik mindez, hanem a kívül és a belül képzetét is létrehozó, saját elménkben.
Mi az elménket tehát nem arra használjuk, hogy rádöbbenjünk annak világteremtő, világértelmező így viszonylagos jellegére, hanem az elmén belül próbálunk létrehozni újabb és újabb kapaszkodókat, amelyeket elnevezünk „élet értelmének, az életünk értelmének, a lét és a létezés értelmének”, majd ragaszkodunk és kötődünk mindezekhez. Így észrevétlenül létrehozzuk saját börtönünket a saját elménkkel és elménkben, majd a börtönből való szabadulást is az elmén belül keressük, az elme által felkínált összefüggésrendszerekben, utakban és módozatokban. Hát nem ez a legnagyobb képtelenség, ami csak létezhet? Micsoda ehhez képest az a kérdés, hogy mi az élet értelme, vagy mi a létezés, a saját létezésem értelme? Mert akármi is legyen a válasz, az csak önmagában az elmében lehet „abszolút” érvénnyel rendelkező, de az elme olyan, mint a futóhomok, semmi sem állhat meg rajta. Csak a sziklára épített erőd védheti meg lakóját a viharos időben, s ez a szikla, ez az örök és változatlan, sohasem született HÁZ AZ, amire sem fogalmak sem képek, sem szimbólumok nem érvényesek, mert csak mutatóujjként ráirányítják a figyelmet, de megmutatni AZt nem képesek. Saját ÉN-VALÓnk ez, minden lét és létezés elmén túli alapja, szubsztrátuma, mely nem található az elme korlátozó elképzeléseibe zárva. Még az, amit EGYetemes Elmének, Isten elméjének neveznek, még az sem foghatja fel, mert a Forrása mindennek ami a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult lét és létezés teljességeként feltárulkozhat a megismerésben. Azonban az elmében elérhető megismerés örökké relatív, ezért valójában csak a tudás relatív illúziójával kecsegtethet.
Az értelem valójában akkor teszi a legnagyobb szolgálatot, amikor a vizsgálódás folyamatában elvezet bennünket arra a felismerésre, hogy kell léteznie valaminek, ami az értelem Forrása is EGYben, de pont emiatt az értelem által nem vizsgálható meg, az értelem számára mindörökké láthatatlan. A Szem nem láthatja a szemet, csak tükör által homályosan, azonban a Szem MAGunk a LÁTÁS, mely nem valaminek és valakinek a megismerését jelenti, mert ez a relatív megismerés az érzékelés, az elme által eleve a LÁTÁS által létezhet. Amikor a látó a látott és a látás hármassága a kettősségek világában újra tudatossá válik önMAGunk Forrására, majd végül ebben a tudatosságban feloldódik ez a hármasság és ez a kettősség is, akkor mi és ki marad? Ki vagyok én? Mi vagyok én, ha nem marad semmi és senki sem aminek addig önMAGamat képzeltem, amivel addig önMAGomként AZonosultam?
K.: Kemény szavak ezek, és nagyon lemeztelenítőek. Utam során magam is eljutottam az önkutatás nyílegyenes ösvényéhez, de csak most látom, hogy érzelmeim megakadályoztak abban, hogy valóban elmerülhessek ebben a megszabadító kérdésben: ki vagyok én? Hiszen minél inkább kutatom saját MAGam Forrását, annál világosabbá válhat a számomra, hogy nem találok mást, csak az elmét, pontosabban a saját elmémet, egy identitást amivel önMAGam azonosítom, és amibe kapaszkodom. Ez a létezés olyannyira természetemmé vált, hogy közben elfeledkeztem valódi, mindezek létezését is lehetővé tévő, ám mindezt meghaladó, mindettől teljesen szabad VALÓmról, aki MAGunk, s az elménk Forrása is EGYben. Valójában annyira EGY-SZERű ez a felismerés, hogy talán pont ezért is gondoltam éveken keresztül azt, hogy nem lehet ez a végső válasz, mert a végső igazság bizonyosan nagyon bonyolult, és rengeteg tanulás és tanulmányozás, út és módszer, tudás és bölcsesség vezethet csak el a fel- és megismerésére.
MaGuru.: Pont ez a csapda, amibe a legtöbbünk belesétál, méghozzá a legbuzgóbb törekvéssel. Az elménk elhiteti velünk, hogy az eleve általa létrejövő problémákra majd elhozza nekünk, az újabb és újabb problémák megalkotása által a megszabadulást. Azonban az elménk végtelen szövevényét képes elénk tárni, létrehozni az úgynevezett „megismerésnek”, és a „megvilágosodásnak”. Az igazság az, hogy ameddig az elme-kígyónk halálos marására az általa felkínált, átcímkézett mérgeket keressük és fogyasztjuk, addig örökké rabjai maradunk saját elme-valóságunknak. Ellenmérget keresünk, melyet ugyanazon kígyó mérgéből állítunk elő, azonban nem vesszük észre, hogy ezáltal ugyanúgy benne maradunk a kígyónk csapdájában. Ez ugyanis mind az elménk birodalmában való vég nélküli bolyongást jelenti, újabb és újabb gyógyszerek, orvosságok és elixírek keresését, azok gyökeres elvetése helyett. Valójában a legdurvább felismerés az, amikor felismerjük, hogy pont annak kell elpusztulnia, ami önmaga farkába harapva önmagát mérgezte meg, és ez az „én ez a test, én ez az elme, és az én ez az egyéni, egyedi, individuális létező vagyok” képzete. Ha ez meghal, nem marad más, csak a LÉT, TUDAT és BOLDOGSÁG, önMAGunk sohasem született, örökkéVALÓ lÉNy-EGe! EZ VAGY TE, és pont azért nem találod meg, mert keresed. Amikor meghalsz majd a keresés képzetének is, amikor elengeded egyszer s mindörökké azt a tévképzeted, hogy te egy elszigetelt, egyéni, halandó individuum vagy, akkor nem marad más, akkor nem maradnak más-ok, akkor mindent és mindenkit önMAGadként fogsz újra felismerni. Akkor majd újra felfedezed, hogy mindaz, amitől rabnak képzelted önMAGad, az nem volt más mintsem a saját elméd önMAGad is megtévesztő képzete, világa, nem más mint a te saját egó-éned, egy árnyék, ami az által a fÉNy által jöhetett létre, A KI a te VALÓ, igaz, teljes és abszolút MAGod, amelyből az egész világEGYetem kisarjadt, és ami csak és kizárólag benned és általad létezhet.
Így hozzád nem vezet semmilyen út, mert te MAGod vagy minden lehetséges út, melyet önmagod álomvilágában bejárhatsz, és a hamis azonosulás által pedig valóságnak képzelhetsz. Azonban AZ, akire és amire pusztán csak utalnak a szavak és a képzetek túl VAN mindezen, teljesen és tökéletesen SZABAD, már itt és most AZ, és soha semmi által sem lesz sem több sem kevesebb, szabadabb, teljesebb és tökéletesebb. Ez minden amit elmondhatok neked. Ha pedig bizonyosságra vágysz azt ajánlom, az általam mondottakból semmit se fogadj el vakon, hanem vizsgálj meg mindent, de tedd azt az érzelmeidtől nem befolyásolva, pusztán csak a tiszta értelem és a teljesen és tökéletesen szabad LÉT érzésének a fÉNyében. Ne próbáld pusztán csak értelemmel megérteni AZt aki mindig is VAGY, minden KÉPzettől mentesen, hanem hatolj önMAGadba önMAGadként önMAGaddal, a tiszta és EGYszerű érzéssel, A KI VAGY. Amikor a megismerő és a megismerés eltűnik a megismerttel EGYütt, akkor csak ez a LÉT, TUDAT és BOLDOGSÁG marad, ami elmondhatatlan, megragadhatatlan és kifejezhetetlen. Ne próbáld megragadni, mert azon pillanatban elillan, ne próbáld megérteni, mert abban a pillanatban rajtad kívüli megértésként tűnik majd fel, s nem úgy, mint önMAGad, mint igaz VALÓd EGYetlen, az elme és az elméd általi megismerés számára elérhetetlen, ám minden elme-világban tükröződő, megjelenő lÉNy-EGe. EGYszerűen csak maradj Csendben, és a CSEND önMAGában feltárja majd önMAGadként önMAGát, a LÉT TUDATának örök BOLDOGSÁGaként.
K.: Milyen egyszerű mindaz amit mondasz, és most már egyre jobban értem és érzem a lényeget. Saját szabadságomnak sohasem volt más akadálya, mintsem az elme-énem, a saját elmém által teremtett világ, melyben megjelent számomra a rabság képzete, majd a sürgető vágy, hogy ettől a rabságtól megszabadulva újra elnyerjem azt, amit sohasem veszíthetünk el.
MaGuru.: Börtönt építünk mindannyian magunknak, a magunk akaratából, és a magunk vágyai szerint alászállunk benne. Ezt hívjuk világnak és valóságnak, s közben elfeledkezünk arról, hogy – szemÉJfeletti értelemben – mindennek mi MAGunk vagyunk a létrehozója és a létben tartója IS EGY-BENN. Ha ezt felismertük, mit kellene még tennünk? Nem elegendő-e, ha egyszerűen csak hagyjuk a valótlanságot akként létezni, ami annak elmebéli természete?
K.: Amilyen egyszerű ez, annyira lehetetlennek tűnik mindez az elménknek, még akkor is, ha a tiszta ész és logika feltárhatja számunkra mindezt. Azonban az értés valóban nem elég, éreznünk kell az igazságot önMAGunkról saját csontjainkban, zsigereinkben, s végső soron önMAGunkként, az elménk számára megragadhatatlan Lét Forrásaként.
MaGuru.: Van-e ennél EGYszerűbb? Csak légy AZ, A KI VAGY, minden toldaléktól mentesen, amit saját elméd hozott létre számtalan színes ruhaként, melybe képzeteiddel azonosulva, fensÉGes meztelÉNsÉGed szégyellve burkolóztál bele, a májá fátylába révedve. A Csend a Belső gÚRu, s AZ örökké ÉN-ÖN-MAGunkként ragyog. Az elménk, a nagy hitetőnk sem létezhetne eme fÉNy nélkül, mert eme ÉN az EGY és EGYetlen, amit és akit a szavak és fogalmak, a gondolatok és elképzelések sohasem zárhatnak börtönbe.
