Kérdező: Régóta foglalkozom spiritualitással, és rengeteg tanítást meghallgattam, elolvastam már életemben. Tudatként sok mindent „tudok”, de valahogy mélyen legbelül, még mindig hiányt érzek. Időnként aggódom a világért, és a benne lévő dolgokért, bár felismertem, hogy a világ én magam vagyok, mert annak aktuális olvasata mindig az én rátekintésem, lelki és szellemi állapotom függvénye. Misztikusoknál olvastam, hogy ameddig az elme teljesen el nem merül a szívben, ameddig a kettősségekbe révedt figyelem és tudatiság nem egyesül újra azzal a belső lényeggel, ami vagyok, addig nem léphetjük át az üdvösség küszöbét, itt ebben a földi létezésben. Megértettem és mélyen legbelül érzem, hogy a Mennyek Országa mibennünk, énbennem van, és bár volt már misztikusnak nevezhető mély, belső megtapasztalásom, de sokszor még úgy érzem, a patak vizében állok, miközben nem tudom miként merjek abból, miként merüljek el benne, hogy szomjúságom mindörökre véget érjen.
Mit tegyek még, hogy teljesen feloldódhassak az Egyetlen Valóban, az EGY-ÉNben? Tudom, hogy semmilyen utat és módszert sem hirdetsz, és semmi olyat nem szoktál mondani, ami új lenne a Nap alatt, de mégis érzem, hogy „rendelkezel valamivel”, amivel úgy érzem, hogy én még nem, és segítséget nyújthatsz nekem, hogy én is rátalálhassak erre. Többször voltam már itt nálad másokkal, és mindig azt éreztem, hogy a te valódi tanításod nem a szavakban, képekben, szimbólumokban van, hanem sokkal mélyebben, a mi közös, egyetlen, legmélyebb valónk ragyog át a jelenléteden. Kinyilatkoztatás ez nekem, hogy amiről beszélsz és oly sokan szóltak már előttünk, az valóság, és mindennél valósabb, ami csak lehetséges. Úgy érzem, csak ennek az elérésére érdemes immár erőfeszítéseket tegyek, minden más teljesen felesleges. Ugyanakkor élnem kell a világban is, és ez a kettősség olykor szétfeszíti emberi mivoltomat. Mit tehetnék tehát, hogy végre célba érhessek?
MaGuru: (Hosszasan ül a csendben, a kis szobát béke és nyugalom árasztja el, ám érződik benne a jelenlévők feszült várakozása, hogy a feltett kérdésekre válaszok érkezzenek.) Minden ami létezik a tudatban VAN, és az ÉN-VALÓból felemelkedő világ- és valóságteremtő erő, az elme által jön létre, jelenik meg a LÉLEK örök figyelmében megelevenedve, átélhetővé válva a tapasztalásban. A világ létezéséért tehát egy olyan EGYetemes erő és értelem felelős, mely meghaladja személyességünket, de személyességünk is eme MAGunkban lévő valóság által létezhet és elevenedhet meg. Természetes, hogy kezdetben ezt az erőt egyre inkább magunkon kívülinek látjuk, érezzük, tapasztaljuk, és ezért aggodalmak, félelmek töltenek el bennünket, mivel egó-énként folyton ellenőrizni szeretnénk az úgynevezett külső világban jelenlévő folyamatokat, a történéseket, ám sokszor ez teljesen meghalad bennünket.
A világ legsikeresebbnek, legerősebbnek tartott embereinek, a nagy hódítóknak sem sikerült ez, és bármennyire törekednénk is rá, a külsőnek érzékelt valóság oly összetett, hogy lényegét tekintve, pusztán az elme szintjén átláthatatlan annak egésze. Például Nagy Sándor meghódította a korában ismert világ nagy részét, és állítólag egy egyszerű betegség kényszerítette térdre, így mindent elveszített. Bárkit is találunk a történelemkönyvben, mindazt amit a külső világban szerzett, nem vihette magával, végül el kellett engedje. Miért várnánk tehát ezzel a fizikai halál pillanatáig, mikor már előtte is megtehetjük a megfelelő felismeréseket a világ természetével kapcsolatban, és elkezdhetünk eme felismerések szellemében élni is végre? Létezik egy mindent átható, mindentudó bölcsesség, amely vezetni képes minket, ha megelégedtünk azzal, hogy futóhomokra épített légváraink megmenekítésével foglalkozzunk.
A legvégső akadály, ami elválaszt minket igaz VALÓnktól tudatilag és lelkileg, az a világ valóságának a képzet-együttese a mi elménkben, mely árnyékot vet a szívünkre. Így a világ eme árnyékként hatalmasra nő bennünk, annak minden képzetével, jelenségével, tartalmával, valóságával egyetemben. Azt hisszük, hogy ha abbahagyjuk a világgal való kényszeredett foglalkozásunkat, akkor véget ér számunkra az élet, akkor ellenőrizetlen marad minden, és összeomlik az addig ismert életünk. Meg kell hát alaposan vizsgáljuk, hogy „ki az aki azt hiszi, hogy a világ foglyul ejtette őt, és képtelen kiszabadulni ebből a fogságból?”
Kérdező: Igen, részben már eljuthattam ide, és egyre világosabban látom, hogy olyan, hogy „objektív világ” és „objektív, tudattól független valóság” nem létezik, csak ennek az objektivitásnak a képzete, amit valóságosnak hiszek. De még mindig úgy érzem, hogy képtelen vagyok kiszabadulni a saját elme-valóságom börtönéből, mert a félelmeim fogva tartanak engem. Családom, gyermekeim vannak, akikre gondot kell viselnem, nap mint nap tennem kell azért, hogy fejlődhessenek, hogy ők is felnőtté válhassanak, és közben emberré is cseperedhessenek. Ezt pedig egyre nehezebbnek érzem összehozni a felismeréseimmel, mert úgy érzem, ha azok szerint élnék, akkor összeomlana körülöttem minden, hisz én vagyok a családom egyik tartópillérje, és nem tehetem meg azt, hogy csak úgy kivonuljak mindebből, az én vágyaim szerint. Ezért érdekel, hogy szerinted hogyan lehetne egyensúlyba hozni a felismeréseimet azzal a kötelességgel és feladattal, amit önként vállaltam, családom iránti szeretetből, ám most sokszor úgy érzem, meghasonlottságban vagyok önmagammal, a felismert igazságok és a gyakorlati élet tekintetében.
MaGuru: Ameddig ragaszkodsz az „én vagyok a cselekvő” ideájához, addig kimondatlanul saját magadat helyezed Isten helyébe, mert azt gondolod, a világ terhei a te válladon nyugszanak, és nem a Gondviselésen. De ki és miért hiszi ezt ilyen szilárdan? Ki és miért hiszi azt, hogy a te szemÉJes irányításod nélkül az életed, a családod jóléte, fejlődése nem volna lehetséges? Ki és miért hiszi azt, hogy az egó-éned a világ valódi gondviselője, a benne lévőkkel egyetemben?
Kérdező: Talán az az árnyék-én, aki az elmémre és a szívemre telepedett? Igen, bizonyosan a hamis-egóm ámítása mindez, és már látom is, hogy ez a központi probléma, ami körül már jó ideje kerengek, de egész egyszerűen félek, hogy mi lenne akkor, ha átadnám az irányítást Istennek, ÉN-VALÓnknak, mert mindig úgy érzem, hogy én kell kitaláljak, megszervezzek, lebonyolítsak dolgokat, és nem ülhetek csak úgy ölbe tett kézzel, hogy majd Isten elvégzi mindezt helyettem. Egyszerűen nem értem, hogy lehetséges az, hogy Isten legyen a cselekvő mindenben, ha az én egyéni akaratom többé nem létezik. Akkor miért rendelkezem képességekkel, relatív emberi tudással, ismeretekkel, tapasztalatokkal? Miért van ez a személyiség jelen a világban, és mi a jelentősége, ha az „én vagyok a cselekvő” ideájának mennie kellene?
MaGuru: Az egó-én, a hamis-én az az árnyék, az a képzettömeg, ami tapasztalásaink termékeként rátelepszik valódi, tiszta, kondicionálatlan LÉLEK-TUDATunkra, isteni tudatosságunkra. Ennek következtében elhisszük azt, hogy mindvégig mi voltunk a cselekvő, s hogy az életünk, a sorsunk eddigi alakulása eme személyesség cselekedeteinek a következménye. Eme hitünk egyre jobban megerősödik, személyiségünk fejlődésével párhuzamosan. Valahol ez törvényszerű a létezésben, mivel mint LÉLEK beléptünk egy nagyon erőteljes kozmikus illúzióba, (májá) amit világnak és valóságnak nevezünk, ám amiben megkapaszkodni lehetetlen, mert folyamatos változásban van benne minden és mindenki. Ezt felismerve el kell távolítanunk mindennemű tudatlanságunk, amely valódi természeten túli természetünket a májá fátylába burkolta. Meg kell ragadnunk az örökké változatlant az örökké változóban. De ki is ragadhatná meg ezt? Mert ha az a személy, akinek magamat képzelem, végső soron az illúzió-valóság terméke, akkor egy árnyék mit és kit ragadhatna meg? Egy álomalak, akit álmodban álmodsz, ugyan hogyan ébredhetne fel, mikor annak léte csak a te álmod következménye?
Ebből az analógiából megérthetjük és megérezhetjük, hogy a tudati létezés látszólagos abszurditása a személy által nem felszámolható. Hiába mantrázom magamnak hamis-énként, hogy „nem én vagyok a cselekvő”, mikor a tapasztalati valóságomban látszólag minden ellent mond ennek. A személynél magasabb rendű erő kell hát közbelépjen, hogy a személy elvarázsoltsága szertefoszlodjon. Azonban a szemÉJ(esség) magának a „varázslatnak” a következménye, így ha a mágia lelepleződik, akkor az valójában nem felébred, hanem egész egyszerűen feloldódik eltűnik az EGYetlen VALÓ MAGusban, azaz Istenben, az ÉN-VALÓban. Ezt még hallani is rémisztő egó-énként, mivel ez az egyszerűsített leírása saját hamis-énünk halálának, s mivel ezzel a hamissággal nőttünk tudatilag és lélekként egybe, így ezt halálként, végső pusztulásként tudjuk csak értelmezni az elménkben. Felkészültél-e tehát arra, hogy meghalj annak a hamis-énnek, annak a KÉPzetnek akinek MAGodat hiszed, hogy feltárulkozhasson MAGodban és MAGodként VALÓ, igaz, múlhatatlan, örökké változatlan EGY-ÉN-MAGunk, minden LÉT és létezés Forrása?
Kérdező: Megrémiszt ez a gondolat, bár értelmemmel felfogom amit mondasz, és bármennyire is félelmetes mindez emberi énem számára, mégis érzem, hogy ez az egyedüli út, ami által minden szenvedésem véget érhet. De mit kezdjek a mély, ösztönös félelmeimmel, mit kezdjek ezzel az érzelemvilággal, ami által félek elengedni azt ami van, hogy elindulhassak afelé, ami mindig is voltam és leszek?
MaGuru: Ha az önkutatásban felismerted, hogy csak az egyetlen ÉN-VALÓ létezik aki és ami állandó, és minden más eme tiszta, kondicionálatlan LÉT következménye, ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a LÉLEK automatikusan kiszabadult börtönéből. Mert az az értelem, ami a Szív fÉNye, ami az ÉN-VALÓ megnyilvánulása mindenben, ez egyszerre képes arra, hogy meglássa mindezt, de ezzel párhuzamosan a világ valósága is megmarad még, hisz a világ és valóság is az értelem fÉNye által létezhet. A következő lépés tehát a LÉLEK eloldódása a tudatban és az elmében uralkodó személyesség, az egó-én, a hamis-én léttudatától, ami minden érzelmet meghatározóan uralkodik bennünk, látszólagos hatalmat gyakorolva VALÓ ÉNünk, ÉN-VALÓnk felett. Mindezt tehát, amiről itt szó van, nem elég pusztán a megtisztult értelemmel felfogni és elfogadni, mert amint magad is érzed, ettől még jelen van a LÉLEK világhoz és valósághoz, pontosabban az egyéni világhoz és az egyéni valósághoz (egyéni elme) való kötődése.
Ez az a pont tehát, amin az értelem immár nem juthat tovább, bármit is ragadjon meg a világ, a valóság, a kettősség természetével kapcsolatban. Bármennyi isteni megértést is kapunk, ezek önmagukban a LÉLEK látszólagos rabságát, illúzióba ragasztottságát nem számolhatják fel. Ezen a ponton tehát ugornunk kell, és ez a valódi halálugrás az egó-én, a hamis-énünk számára, pontosabban az ezzel egybeforrott, önMAGát elkülönültnek, individuálisnak, szemÉJesnek KÉPzelő LÉLEKnek. Mert valójában te most is az örökkéVALÓ LÉLEK vagy, csak önMAGad egyedi, szemÉJes, individuális létezőnek, tudatnak és léleknek KÉPzeled. Azonban ez maga a varázslat lényege, ezáltal tűnik valóságosnak az „én vagyok a cselekvő” képzete is.
Kérdező: Megértem a szavaid, de félelmetesnek ugyanakkor elkerülhetetlennek is tűnik ez a halálugrás. De mit kellene konkrétan tennem, hogy ez megtörténhessen?
MaGuru: Add át MAGod VALÓ, igaz EGYetlen ÉNünknek, hogy általa MAGtapasztalhasd a végtelen, kiapadhatatlan kEGYelmet és szeretetet. A tudat és az elme világa enélkül a SZER nélkül pusztán hideg, üres, lélektelen, halott valóság lenne, ami sohasem elevenedhetne meg ÉLETkÉNt MAGunkban. A SZERetet az a végtelen VALÓ, amiben és ami által a LÉT VANsága a VAGYokságkÉNt eleven, önMAGunkkÉNt VALÓ örök LÉT és Boldogság, ami megeleveníti a TUDAT és az ELME világát, valóságát. A SZERetet az a legbelsőbb VALÓ, a MAG, ami által, amiben és amivel minden létező önMAGadként létezik, s te nem vagy senkitől és semmitől sem elkülönülve, mert a VALÓdi SZERetet nem birtokol semmit, és nem birtokolható egyetlen létező által sem, mert csak a SZABADSÁGban VAN JELEN-VALÓSágkÉNt a VAGYok, a LÉT tiszta, kondicionálatlan VALÓjakÉNt jelen, minden létező Belső Szobájában: a Szívben.
Koncentráltan, és mindennél erőteljesebben fordítsd hát befelé a figyelmed, helyezd azt a Szívedbe. Akkor lelki szemeid által „látni fogod”, önMAGadkÉNt érezni, hogy minden elkülönültség pusztán látszat, illúzió, varázslat, melyet az elméd hozott létre, és eme mély, belső önfelismerés szikrája lángra fogja lobbantani a Szíved. Ez a Szent Láng, ami a LÉLEK örökkéVALÓ tüze pedig el fogja pusztítani mindazon hamisságot, melyet önMAGadnak képzelsz és hiszel, melyhez azóta ragaszkodsz, amióta ebben az emberi testben személyes én-tudatodra ébredtél. Ez a valódi Tisztító Tűz, a Lélek Lángja, mely ha egyszer fellobban a Szívben, a kEGYelem által elemészti minden hamisságunk, mely LÉLEK-TUDATunkra, igaz VALÓnkra telepedett, a kozmikus illúzió fátylát vonva igaz látásunk elé: Szívünkre. Tudsz-e hinni MAGodban, hogy mindez lehetséges? Hiszed-e, hogy ÉN-VALÓnk által mindez lehetséges? Egy mustármagnyi hit elengedhetetlen mindehhez.
Emlékezz vissza, egészen kicsi gyermekként, amikor még nem telepedett rád a saját identitásod, melyet ma önMAGodnak KÉPzelsz, vágytál-e a megszabadulásra, avagy nem is volt aki vágyjon erre, mert te MAGod voltál a LÉT, a Szeretet ami önMAGakÉNt ragyogott a világban? Mi az az ellenállhatatlan vonzerő, bölcsesség, ragyogás, szépség, gyönyörűség, ami lenyűgöz minden felnőttet, amikor beletekint egy egészen kicsiny Gyermek szemébe? „Ha nem lesztek olyanok, mint az egészen kicsiny Gyermekek, bizony mondom, a Mennyek Országába – ami ti bennetek van -nem léphettek be.” Ebből az örökkéVALÓ országból jövünk és ebbe tartunk vissza mindnyájan, sőt a földi létezés is ebben van benne, pusztán saját hamisságunk által megtévesztve felejtkezünk el minderről. Aki újra megtalálta önMAGában és önMAGaként az örök Gyermeket a Szívében, az eljutott az üdvösségre. Aki el sem feledte ezt, az mindig is benne volt ebben, és ezen kivételes létezők azok, akik egész életükben árasztják MAGukból a fÉNyt a létezésben, az életben, a világban is, hogy MÁSoknak mindez emlékeztető, örök útjelző legyen, az önMAGunkban futó, önMAGunkhoz, EGY-ÉN-MAGunkhoz visszavezető ösvényen.
Kérdező: Talán a hitem gyenge, mert annyira átérzem mindazt amit mondasz, de a félelmeim még mindig megkötöznek. Mit tegyek, ördögi kör ez?
MaGuru: Erősebb-e benned az ellenállhatatlan vágy a megszabadulásra, mint a félelmeid?
Kérdező: Ingadozó mindez, de sokszor úgy érzem, a vágy sokkal erősebb. Egyre többször vannak olyan, önfeledt pillanataim, amikor úgy érzem, már OTT VAGYOK, már AZ VAGYOK, és semmit sem kell tennem mindezért a létezésben, csak valahogy benne kellene maradjak mindebben a tudatosságban.
MaGuru: A figyelem a kulcs mindehhez. Ha van hited, és tapasztalásod is, belső, mély átélésed önMAGunk lÉNyEGét tekintve, akkor a Szív tiszta fÉNyén kell tartanod a figyelmedet. Ez az erőfeszítés – bár látszólag egyéni – azonban figyelemként MAGunknak az ÉN-VALÓnak, az örökkéVALÓ LÉLEKnek a MAGnyilvánulása, örök, időtlen, jelÉN-LÉTe. A LÉLEK örök és elpusztíthatatlan Boldogsága ez, és ha ezen tartod a figyelmed a Szívedben, végül végleg MAGába olvaszt téged, mint személyességet. Feloldja mindazon félelmeinket, melyek saját egó-énünkhöz, hamis-énünk világához kötöznek bennünket, s amelyek nem engedik, hogy a végső ugrást, a nagy szaltó mortalét „végrehajthassa” MAGunkban a LÉLEK. Halál nélkül nincs újjászületés, nincs feltámadás. Az egó-énnek maga a borzalom ez, amit minden áron elkerülni szeretnénk, azonban a LÉLEK számára az üdvösség egyetlen útja, mely ugyanakkor számtalan életútban és élettörténetben fejezi ki magát a létezésben, a személyes ének történeteiben. Halálugrás vezet a VALÓdi Életbe.
Kérdező: Akkor ugorhatok-e? (a szobában jelenlévők között derűs nevetés tör utat, az eddig komoly és feszült, gondolatokkal, érzésekkel terhelt szellemi térben)
MaGuru: Van-e más az ITT és a MOST örökkéVALÓságán kívüli pillanat, amikor megtehetnéd ezt? VALÓ ÉN-MAGunk sohasem engedi el a kezed. Nincs EGY-ÉN-MAGunknál biztosabb kéz, MAGasztosabb SZERetet, amiben bízhatnánk, bízni lehet, a világ(unk) minden megtévesztő, ennek ellentmondó illúzió-valósága ellenére sem. A valódi Szabadság, a Lét, Tudat és Boldogság AZ, amibe ha belezuhantunk, minden szenvedése véget ér a léleknek. Tudd és érezd, hogy zuhanásod végén nem juthatsz máshová, csakis Isten, ÉN-VALÓnk tenyerébe. Most csendesedjünk el, és engedjük át MAGunkat ÉN-MAGunknak az örökké áramló, fÉNsÉGes isteni SZERnek, ITT és MOST, a LÉLEK lakhelyében: a SZÍVünkBENN. Áldott a LÉT, A KI VAGY!
