Kérdező: A vallások és bizonyos spirituális ösvények a lemondást fontos, központi dolognak tartják az üdvösség eléréséhez. Sokat gondolkoztam azon, hogy ha végső soron mindenről – ami az emberi egóhoz tapad – megpróbálunk lemondani, akkor végül mi is marad nekünk? Mi célt szolgál akkor maga az élet, ha az ember semmit sem birtokolhat, semmit sem élvezhet, semmiben sem lelheti örömét ebben a földi testben alakot öltve? Látszólag az egész földi élet céltalanná, értelmetlenné és üressé válik így, ráadásul mindennemű motivációját elveszíti az ember, ami addig hajtotta, és egy pszichikai vákuumba kerül, ahol csak azt várja, hogy mikor ér már véget az élet. Ha az egész létezés illuzórikus, akkor végül is semminek semmi értelme sincs, és ez rémisztő gondolat. Elakadtam ezen a téren, így eljöttem, hátha tudsz valamit mondani nekem, amitől világosabban láthatnám ezt a problémát.
MaGuru: Mit nevezel te üdvösségnek?
Kérdező: Hm… Ez jó kérdés, talán a teljes megszabadulást mindennemű szenvedéstől és mindennemű anyagi, lelki, szellemi korláttól és korlátozottságtól.
MaGuru: Mit értesz anyagi, lelki és szellemi korlátozottságon?
Kérdező: Hát például el tudom képzelni azt, hogy ne kelljen keményen dolgoznom azért, hogy ehessek, öltözhessek, lakhassak, és az erre fordított erőfeszítésekhez szükséges fizikai, lelki és szellemi erőt más dolgokra fordíthatnám. Az életnek számomra van egy kényszerítő jellege, a puszta létfenntartás miatt is. Most ne gondolj luxus dolgokra, csak arra a „minimumra” ami által ebben a társadalomban mint ember, méltó körülmények között fenntarthatod az egészséges életet. Persze tudom, hogy ez minden ember számára mást és mást jelent, de az én számomra ez – például anyagiakban kifejezve – egy olyan jövedelemforrást, ami által felszabadulhatna az életerőm az örökös küzdelem alól, ami pusztán csak arra irányul, hogy életben maradjon a test, megfelelően tápláva legyen és ne szenvedjen betegségekben, amennyiben ez lehetséges. Ezt nem tartom luxusnak, hanem annak a minimumnak, amiért egyáltalán érdemes megszületni embernek. Engem ugyanis egyáltalán nem vigasztal a sors, a karma, az Isten akarata és az egyéb emberi elképzelések, amelyekkel magyarázni próbáljuk saját nyomorúságos helyzetünket, hogy aztán az úgynevezett megváltást és üdvösséget egy halál utáni állapotként érhessük el, vagy valamiféle jutalom gyanánt, földi szenvedéseink eredményeképpen.
Az sem nagyon hat meg, amit te is vallasz, hogy „nem én vagyok a cselekvő”, mert a mindennapok során azt tapasztalom, ha egész nap egy fotelben ülök, semmi sem történik annak érdekében, hogy a fenti dolgok működjenek. Az ég madarai lehet, hogy nem gyűjtenek csűrbe, de úgy tűnik, nekünk embereknek keservesen kell dolgozni pusztán azért, hogy életben maradhassunk. Úgy vélem, a puszta vegetálás megint nem lehet célja az emberi létezésnek, mert vegetálni növényként is lehet, test-tapasztalásra állatként is szert tehet a lélek, az ember valami magasztosabbra, többre kellene legyen hivatva e tekintetben, az én meglátásom szerint. Szóval nem igazán látom megvalósíthatónak a jelenlegi korban azt, hogy áldozatok nélkül egy emberhez méltó életet éljünk, viszont az úgynevezett „áldozataink” meg igen nagy árat követelnek tőlünk. Értem ez alatt azt, hogy látom mennyi értelmetlen harc, csatározás, küzdelem van egy egy „gazdag és sikeres” ember életpályája mögött, és csak milyen kevesen tudnak eljutni a belső békére, az egyensúlyra önmagukkal és környezetükkel úgy, hogy azért ne egy kanáliscsőben, vagy egy híd alatt éljenek, vagy vándorszerzetesként járják a világot. A családos emberek állapotairól és kötelezettségeiről pedig nem is szóltam még, hogy például a gyermeknevelés milyen anyagi, lelki és szellemi gondokat terhelnek egy szülő nyakába.
Természetesen látom, hogy a társadalmi elvárások, az emberi vágyak és a körülmények együtthatása már önmagában egy ördögi kört eredményez, amiben már rég nem a létfenntartásról szól a legtöbb embertársam számára a történet, hanem az úgynevezett „boldogulásról”, a társadalmi előrejutásról, egy gondtalanabb, anyagilag függetlenebb élet megvalósításáról. Ám azt látom, a legtöbben nem hogy függetlenednének, hanem egyre inkább beleragadnak a mókuskerékbe, és minden motivációjukat az köti le, hogy ezt tovább hajtsák, még akkor is, ha netán rádöbbennek, hogy mennyire értelmetlen áldozatot hoztak mindezért, hisz sokan feláldozzák ezért testi, mentális és lelki egészségüket, emberi kapcsolataikat, sokszor pedig áthágnak olyan erkölcsi szabályokat is, amitől még tovább bonyolódik az életük. Így ez a társadalom, csak látszólag társas dal, amiben végső soron mindenki a maga dalát, a maga nótáját fújja, és azt várja, hogy a másik is részt vegyen benne, a másik is ugyanolyan fontosnak tartsa az ő céljait stb.
Van valami tehetetlenségi erő ebben az egész társadalmi létben, amiben ha benne vagy, akkor természetesnek tűnik mindez, és meg sem kérdőjelezed, azonban ha sikerül hátralépned kicsit, és figyelmesen tanulmányozod mindezt, akkor rádöbbenhetsz, hogy ez egy ördögi kör, amiben egyre életellenesebb módon gondolkodunk, érzünk és élünk tömegesen, és erről tudomásunk sincs, vagy ha igen, úgy teszünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne mindez. Sokan a „spiritualitást” is csak arra akarjuk használni, hogy ezen állapotokba belenyugodhassunk, vagy akár még többet hozhassunk ki mindezen körülmények között magunkból, a helyzetekből, a körülményeinkből. Elnézést ezért a hosszú elemzésért, de fontosnak tartom, hogy lásd, miért gondolkodom úgy ahogy, és miért látom egészségtelennek, öncélúnak, és életellenesnek mindazon folyamatokat, melyekre a puszta létfenntartás ürügyén is a legtöbben rá vagyunk kényszerülve, az ettől magasabb vágyaink kielégítését pedig ne is hozzam szóba.
MaGuru: Miként gondolnád elérni az anyagi, lelki és szellemi függetlenséged, ezen körülmények között?
Kérdező: Hát pontosan ez az, amit nem tudok elképzelni, mert enni, öltözködni, lakni, adót fizetni kell, és mindezen dolgok nincsenek ingyen, mely folyamatos küzdelmet jelent az ezekhez szükséges erőforrások megszerzése. Isten, vagy bármi, bárki is hozta létre az életet, jól kibabrált velünk emberekkel. Ilyenkor azt érzem, hogy az egész világegyetem egy szenvtelen, érzéketlen valami, nincs Isten, és ha van is bizonyára annyira jól érzi magát a bőrében, hogy már rég elfeledkezett az ő teremtményeiről, máskülönben nem hagyta volna, hogy az ember ilyen lénnyé legyen, ennyire korlátoltan öncélúvá, önzővé váljon. Mert nézzük csak a mai civilizációt, amiben a létfenntartás a gépek által megkönnyítve, elméletileg mindenki számára minimális erőfeszítés által elérhető kellene legyen, ha meg tudnánk osztozni az erőforrásainkon, a relatív tudáson amit birtoklunk e tekintetben. De az emberi önzés, a kapzsiság, az együttérzés minimális hiánya globális szinten, mind-mind elérhetetlen messzeségbe száműzi ezt.
Az embernek hiába van tudása, ha önző módon, csak a saját érdekeit nézve, és nem utolsósorban a mások feletti uralkodás érdekében használja mindezt. És ez a „tudás” is mennyire relatív, mennyire korlátozott, hiába bálványozzuk mindezt. Például itt ez a sok technika, a robotok, a mesterségesnek nevezett „intelligencia”, de minél több van belőlük, annál kevesebb az együttérzés az emberekben, az azt használókban és létrehozókban. Naiv, és botor módon pedig azt várjuk ezen dolgoktól – mintegy istenítve őket – hogy majd elhozzák a Kánaánt a számunkra. De ugyan már mit várhatna az emberiség lelketlen, együttérzésre képtelen dolgoktól, tárgyaktól eszközöktől?? Mintha egyre többen kerülnénk eme hipnózis fogságába, ami a technika, a virtualitás, a pénz, az anyagi erőforrások birtoklásának ördögi köre. Sokan gondolják azt, hogy a nagy áttörés akkor lehetséges, ha az ember maga is géppé válik, a „transzhumanista álom” pont erről szól, hogy majd ha „extenziókkal” látjuk el az emberi testet, akkor majd valamiféle halhatatlan istenekké válhatunk, sőt már test sem kell, csak valamiféle gépi tudathordozó, amire az emberi tudat átültethető lenne.
Amikor ezen elképzeléseket látom, nem tudom mire véljem az egész emberi létezést, mert úgy tűnik, az ember nem hogy nem fejlődik, de végzetes módon rákerült az elembertelenedés, pontosabban az ellélektelenedés útjára, és ezen szemléletek magukkal rántják az életet, az egyszerű élethez való hozzáférést pedig nemhogy megkönnyítik – amint azt ígérik – de egyre inkább bonyolítják, és egyre több erőfeszítéstől teszik függővé. Tudom, hogy mindez csak az én nézőpontom, és hiába vannak még hozzám hasonlóan látó, érző és gondolkodó emberek, ez nem segít ezen semmit sem, mert többnyire ők is ugyanígy szenvednek ezen dolgok következtében. Nem irigylek senkit sem, tudom, hogy a milliárdos is ugyanúgy küzd, ugyanúgy bele van zárva a maga mókuskerekébe, a saját őrületébe, csak egy más szinten, de pont ezért látom tragikusnak az emberi létezést. Mert mintha mindenki el lenne végzetesen különülve mindenkitől, és ez maga a halál, amit életnek hiszünk.
Képzeljük csak el, akár a fizikai testünk szintjén a sejtek szempontjából mindezt. Amikor a sejtek nem tudnának egymásról, ha megszűnne közöttük a kapcsolat, a valódi együttműködés és SZERveződés ami az életet támogatja, vajon meddig beszélhetnénk még életről abban a testben? Pont ezt látom a mai társadalomban. Mesterséges célok, ideálok, elképzelések, mondvacsinált harcok, háborúk, hamis ígéretek egy szebb jövőről – ezekkel kábítjuk magunkat, miközben a minimális együttérzés sem érdekel bennünket, annyira belé vagyunk zárva a magunk kis korlátolt világába, a saját elménkbe. Visszatérve tehát a kérdésedre, a megoldást abban látnám, hogy felismerjük, mint emberiség, mint társadalmak mindnyájan egy élő SZERvezetet alkotunk, és csak akkor virágozhat fel a földi élet, a földi létezés, ha mindezt egyre többen felismerve megváltoztatjuk az egymáshoz és az élethez való viszonyunkat. Ennek alapja azonban elsősorban nem a rációban van, hanem a lélekben, a szívben, és ez az együttérzés. Itt nem valamiféle elvont, életidegen, misztikus dologra gondolok, hanem nagyon is átérezhető dologra, arra, hogy meglássuk a közŐSt minden emberben, felismerjük azt, hogy mindnyájan ugyanazon életben részesülünk, és a másikban meglássuk önmagunkat, így abbahagyjuk egymással és az élettel az értelmetlen, kimerítő küzdelmet.
Tudom, mindez nagyon naiv és idealista meglátás, de ezt látom egy lélekkel teltebb, egy méltóságteljesebb, egy emelkedettebb emberi létezés alapjának. Ameddig ugyanis egymástól elkülönült entitásoknak képzeljük magunkat, addig telve vagyunk téveszmékkel az életről, és egymással kapcsolatban is. Így cselekedeteinket pusztán primer létfenntartási ösztönök irányítják, amelyeknek bár megvan a maguk szerepe és fontossága, de ha leragadunk ezeknél, akkor elkezdődik a másokkal és az élettel való végeláthatatlan küzdelem. Ugyanis mindenek központjává eme hamis, illuzórikus egó-én válik, ami ennek a tudatosságnak a szintjén természetes, ám ez annyira önkorlátozó elképzelés, hogy képtelenné válunk a valódi együttérzésre másokkal, ami által kinyílhat számunkra a létezésnek ama könnyed, harmonikusabb, együttműködésben és együttérzésben gyökerező valósága, amiben végre elszakadhatunk ettől az őrülettől, ettől a tömeghipnózistól, amit ma életnek és társadalomnak nevezünk.
MaGuru: Lényegében minden kérdésed megválaszoltad, saját MAGunk által. A probléma megoldása ugyanis minden látszat ellenére igen EGY-SZERű. Élj úgy, amint az a MAGadból fakadó felismerésed következtében számodra kívánatos és elfogadható. Ha együttérző társadalomra vágysz, légy MAGad az EGYüttérzés. Ha változásra vársz, ne akadályokat láss, hanem lehetőségeket, ne azt lásd, hogy mások felismeréseinek a hiánya az, ami korlátoz téged egy együttérzőbb, lélekkel teltebb emberi létezés elérésében. Amint az általad elmondott felismerések is a te tudatodban és elmédben születtek meg, úgy az a világ, világlátvány és világkép is csak benne(d) él akként, és csakis akként, amint azt megjeleníteni igyekeztél. Tény, hogy vannak még szép számmal hozzád hasonlóan látó, érző, gondolkodó emberek, és kapcsolódhatsz is velük, többféle módon az elme szintjén. Ám a LÉLEKben, LÉLEKként – A KI VAGY – most, mindig is és mindörökké EGY VAGY mindÉNkivel, és ehhez semmiféle társadalmi kontextusra, korra, történelmi helyzetre sincs szükséged, hogy eme tudatosság megnyilvánuljon az életedben.
Sokan félreértik azokat, amiket mondok nekik. Azt hiszik, hogy az illúzió-valóság azt jelenti, hogy passzívvá kell válniuk az élettel szemben. Nem az élettel szemben kell passzívá válnunk, hanem a saját egó-énünkkel, a saját hamis-énünkkel szemben kell passzívak legyünk, mert ez az igazi akadálya a valódi együttérzésnek, ez a hamisság a valódi gátja annak, hogy az együttérzés az emberi létezésünkben is kifejeződhessen. Amikor azt mondom „nem én vagyok a cselekvő” akkor arról beszélek, hogy ameddig az egó-énem akar magának minden dicsőséget, ameddig én akarok lenni a cselekvő, a saját résszerű belátásom, tapasztalataim, beidegződéseim alapul véve, addig valódi együttérzés nem ébredhet bennem senki és semmi iránt sem. Azért nem, mert ez az egó-én, ez a hamis, árnyék-én mindent saját magának akar, és ezért nem veszi figyelembe a MAGunkban lévő együttérzés, az együttlétezés, az egyszerűség éltető és boldogító sugallatait az életünkben megnyilvánítható konkrét cselekvésekben. Még egyszerűbben szólva az az értelem, ami nem érzi az EGÉSZet, az mindig csakis önző módon nyilvánulhat meg, így folyton csak újabb és újabb problémákat fog okozni a létezésben, és bármilyen problémát is akar majd megoldani, minden megoldott probléma a számára újabb és újabb problémák forrása lesz.
Csak a tiszta szívű ember képes az együttérzésre, aki meghalt saját egó-énjének. Csak a tiszta szív együttérzésében tud kibontakozni az a magasabb rendű értelem, ami egy magasabb rendű léttapasztaláshoz emelheti az embert. Ennek alapja azonban nem kívül van, nem a társadalomban keresendő, hanem MAGunkban, és a MAGunkból kibontakozó, együtt érző létezésben. Ezért nem szabad végzetesen elcsüggesszen bennünket a világ, a valóság, a társadalom vélt vagy valóságos állapota sem, mivel a változás lehetősége mindig itt van bennünk. Az üdvösség, a boldogság nem kívül van, de egy üdvözült vagy felébredett lény kétségtelenül megnyilvánítja azt „kívül” is, azaz saját világában, környezetében. Azonban ez akkor lehetséges, ha meghalunk az egó-énünknek, a hamis-énünknek, ami mindennemű elkülönültség alapja, ezáltal a legnagyobb akadálya a valódi EGYüttérzésnek. Így a LÉT és az ÉLET újra átjárhatóvá válik, és többé már nem külső dolgokban keressük a boldogságot, hanem ez a végtelen, születetlen, örökkévaló boldogság – ami MAGunk az ÉN-VALÓ – fog ragyogni mindenben és mindenkiben, akire EGYüttérzésben fogsz tekinteni, aki MAGadban az EGYüttérzésben fog ezután megjelenni benned.
Ezt azonban nem elég felismerni, hanem mindennél jobban kell vágyni azt, hogy elmerülhessünk ebben a felismerésben, amely felismerés MAGunknak az ÉN-VALÓnknak a lélekként és értelemként való megnyilvánulása a tudatban és az emberi tudatosságban. Így végső soron semmink sem marad amivel dicsekedhetnénk, és ez a megszabadulás hajnala, ez az a pont, ahol felragyoghat emberségünkben valódi, isteni természetünk, amelynek lényege az együttérzés és a szer, valamint a részrehajlás mentes rend minden létezés alapjakénti kifejeződése. ÉN-VALÓnk azonban még ennek sincs alárendelve, AZ VAGY most és mindörökre szabadságként, üdvösségként, SZERként és boldogságként az örök, változatlan LÉTként és az örökké változó létezésként IS, EGYetemben.
Kérdező: Már attól könnyebnek érzem magam, hogy mindezt elmondhattam neked, de mindeközben megvilágosodott bennem, hogy végső soron soha, semmi akadálya sem volt, és nem is lehet az általam vágyott és másoktól hiányolt együttérzésnek, pusztán saját elkülönültségem, saját egószerűségem. Talán azért tűnik ez ekkora problémának a számomra, mert igazából a saját önző emberi vágyvilágom és elmém az, ami másokon akarja behajtani az együttérzést és a belátást, de én magam még nem adtam át ennek. Még mindig elkülönült entitásként létezem, bár érzem, hogy ez egyre kevésbé jelent örömet a számomra, és eme boldogság hiányát igyekszem számonkérni másokon, a társadalmon, a történelmen, a létezésen.
MaGuru: Ha mindennél jobban vágysz arra, hogy megismerd a valódi együttérzést, akkor ne törődj semmi mással sem, ez a cél önmagában elég ahhoz, hogy révbe juttasson téged. Létezik egy MAGasabb RENDű ERŐ, ÉRTELEM, SZER ami és aki képes az illúzió felszámolására, amint annak létrehozására is. ÉN-VALÓnk felette áll mindennemű megtévesztettségnek, és emberi nézőpontnak, bár minden általa lehetséges, így semmi sem létezik és létezhet nélküle. Azonban ez az abszolút KözÉPpont soha sem volt rajtad kívül, hanem MAGodban VAN, és EZ VAGY TE MAGod, minden szemÉJességet, emberi korlátozottságot és tudatlanságot meghaladó TeljessÉGkÉPpen. Pusztán annyit kell tenned, hogy átadod az akaratod ennek a TökéletessÉGnek, és hagyod, hogy vezessen. Tartsd tisztán a Szívedet, és Szíved feltárja önMAGadban önMAGad igaz, múlhatatlan lÉNyEGét önMAGunkként, benned.
Kérdező: De hogyan tarthatnám tisztán a szívem, amikor emberként beletekintve abba azt tapasztalom, hogy telve van mindenféle vággyal, érzelemmel, ragaszkodással ami által nem láthatok tisztán a jelenben semmit sem?
MaGuru: A figyelem irányításával tarthatod tisztán a Szívedet. Ameddig ugyanis emberi törekvéssel akarod „tisztogatni” azt, addig nem járhatsz sikerrel. Fogadd el, hogy mindez amit a Szívedben találsz valójában nem más, mint az egó-éned, a hamis-éned, ami a téves azonosulásod következménye. A Szív, VALÓjában mindig tiszta, fÉNyes és ragyogó, mert az ÉN-VALÓ szÉKhelye. Ám amikor a saját egónk szemüvegén át látjuk AZt meg, akkor – látszólag – beszennyeződik mindenfélével, és ezért gondoljuk azt, hogy a Szív szennyes, és tisztításra van szüksége. Aki ezt gondolja, az az egó-énünk, az elme teremtménye. A Szív örökké tiszta, soha és semmi sem szennyezheti AZt be, mert VALÓjában a SZÍV és az ÉN-VALÓ EGY. Most itt nem a fizikai szervre gondolok, a spirituális értelemben vett Szív nem azonos a fizikai szívvel, bár ez utóbbi is ebből az erőből VAN, ennek az értelemnek és SZERnek a megnyilvánulása. A befelé fordított figyelemben mindez feltárulkozik minden keresőnek Csendként a CSEND-BENN.
Kérdező: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent”. Jézus mondása tehát igaz? Mert eddig olyan érthetetlen volt ez a számomra, olyan távoli, misztikus és elérhetetlen valami, amivel semmit sem tudtam kezdeni az életemben. Tehát azt állítod, hogy minden szennyeződés pusztán tudati jellegű, ami az elménkben létező egó-énünk, a hamis-énünk, amivel a LÉLEK AKI VAGYunk azonosul az emberi tudatosságként, az emberi létezésben?
MaGuru: Az igazság EGY-SZERű, annyira AZ, hogy karnyújtásnyira sincs tőled. A figyelem „megzabolázásával” mindez fokozatosan feltárulkozik a számunkra, így nem marad semmi tennivaló sem, amit elkülönült elme-valóságként cselekednünk kellene. A LÉT mindÉNben és mindÉNkiKÉNt kifejeződik a létezés-BENN, a „legyen meg a Te akaratod” pedig immár nem egy külső „te”, egy külső Isten akarataként lesz jelen-VALÓ, hanem ÉN-VALÓként, minden szemÉJességtől és elkülönült egó-szerűségtől mentesen. „A jobb kéz nem tudja mit tesz a bal” ezen isteni állapot kifejeződése. Az emberi egó-én ilyenkor immár csak a forma nélküli ÉN kifejeződéseként VAN, nem birtokolja a cselekvést és a cselekedeteket, így a cselekvés a cselekedet és a cselekvő EGY, csak és kizárólag az ÉN-VALÓ kifejeződése a létezésben, ami által a létezés terhe „könnyűvé és édessé” válhat minden korban, minden korszakban, minden társadalomban, térben és időben.
Kérdező: Ez az, amit emberi ésszel szeretnénk kikerülni, mert saját halálunkként látjuk az egó-én visszaolvadását, a hamis-én halálát. Mivel ezzel azonosulunk, az üdvösség nem kívánatos, hanem minden erőnkkel elkerülendő valamivé, halálos rémképpé válik az elménkben.
MaGuru: Az elme olyan mint egy tükör, amiben minden megfordított valóságnak tűnik. Az üdvösség KÁR-hozottságnak, a KÁR-hozottság pedig üdvösségnek. Ezért az elme világába bonyolódva mindnyájan a nem-tudás foglyai vagyunk, és úgy akarjuk meg jobbá tenni a létezést, hogy nem is ismerjük annak eredendő, romlatlan, hibátlan és tökéletes természetét. Mert a létezés is tökéletes, de nem az elme fogalmai által az. A LÉTből fakadó, a LÉT által megnyilvánuló létezés az elmének soha nem lehet maradéktalanul teljes és tökéletes. Az elme ami létrehozza a létezés egyéni illúzióját egyben akadálya is annak, hogy megláthassuk ezt. Azonban az elme fÉNyét is adó VALÓ és ÉRT-ELEM – ami az ÉN-VALÓ – a SZÍVben örökké ragyogó boldogságként, önMAGunkként újra és újra felfedi ezt. A SZÍV, az ÉN-VALÓ, a LÉT, a Tudat és a Boldogság – VALÓjában mind EGY, túl minden KÁR-hozaton és üdvösségen. Csak az elme tükrében válik különálló valamivé, csak az elme által van rejtve ez az örökkévaló EGYsÉG, amely azonban SZÍVben, SZÍVként örökké töretlen.
