„Amit nem tudsz egyszerűen megfogalmazni, azt valószínűleg még te magad sem érted.” – szól a bölcsesség. Amit pedig már önMAGadban és önMAGadként tudsz és érzel, az olyan egyszerű, hogy nem lehet szavakban kifejezni. Így a nem-tudás és a tudás a legvégső igazságot tekintve nagyon hasonlónak tűnhet a szavak szintjén.
Az akadémikus nyelvtudományok egyszerre adtak és egyszerre elvettek az emberiségtől sok mindent. Természetesen minden pusztán nézőpont kérdése, így az is, hogy ezen megállapításból kiindulva, kinek mi tűnik igaznak, valósnak e tekintetben. Anélkül, hogy ítélkeznénk azonban egy konkrét példát hoznék, a magyar nyelv területéről. A magyar akadémikus nyelvészet, jelenleg nem hajlandó foglalkozni a magyar nyelv gyök-rendszerével, ami nélkül a magyar nyelv bizonyos világ és valóságleíró belső összefüggései rejtve maradnak, az avatatlan szemek előtt. Pedig semmi misztikus nincs ebben, mivel nagyon is logikus, észszerű és természetes módon képződnek nyelvünkben a szavak, terebélyesednek szóbokrokká, jelenségleíró fogalmakká, vagy művészi, metafizikai szimbólumokká az egyszerű gyökökből alkotott kifejezések.
Ez a téma amennyire bonyolult, annyira egyszerű is a lényegét tekintve. Egy szóbokor olyan, mintha a gyökök valamiféle rokoni viszonya alkotna élő, sokszor máig újraalkotható fogalmi családokat, egy sajátos belső rend szerint. Egyszerre hétköznapi vagy végtelenül játékos, egyszerre művészi és egyszerre filozófiai, metafizikai képek rejtőznek egy-egy szóbokorban. Jelen rövid írásban most csak egyetlenegy szavunkat veszem górcső alá, az egyszerűség kedvéért, és ez az EGY-SZER-ŰS-ÉG szavunk. Fontos itt kiemeljem, hogy az akadémikus nyelvi, grammatikai és helyesírási szabályok az évszázadok folyamán sajnálatos módon egyre „irodalmibbra” faragták a kifejezéseinket, és ez egy olyan jelenség, amiről röviden szólnom kell, mert a fent kiragadott szavunk gyöki elemzése egyébként nem fejthető ki eléggé érthetően.
Az akadémikus nyelvészkedés – sajnálatos módon – lassan, de biztosan háttérbe szorította azon ősi táji, népi, és egyedi szóformákat, karaktereket, kiejtéseket, egyszóval nyelvi jellegzetességeket, amelyek a nyelv sajátos, jellegzetes ízekként testet öltő gazdagságát jelentették. Ezzel párhuzamosan gúny tárgyává váltak bizonyos népies magánhangzó használatok egyes szavainkban, ami azért járt tragikus következményekkel, mert nem csak műveletlennek lehetett immár bélyegezni azokat, akik eme nyelvi formák jellegzetességeit még megőrizték a hétköznapi beszédben, de még inkább kihatott eme szemlélet az úgynevezett „irodalmi nyelvre”, ahol immár bizonyos nyelvi fordulatokat, szóalakokat nem volt helyes használni, az új akadémikus nyelvi szabályzások miatt.
Egy egyszerű példával világítanám meg eme bonyolultnak ható jelenséget, ami egyáltalán nem bonyolult, csak a fent hozott leírás tűnhet annak. Nézzük például az „Ő” névelőnket. Az egyes szám harmadik személy jelölője ma már csak „Ő” lehet, pedig valamikor elterjedt volt az „Ű” is ugyanerre. Apai nagyapám aki nem volt műveletlen ember, bizony sokszor használta ezt: „Ű” és ez a szó az egyes szám harmadik személyt képviselte, tehát valakire utalt vele a beszéd közben. Gyermekként nekem is furcsa volt kissé ez, mert Szüleim sem használták már ezt a szót, de ők már más rendszerben is tanulták a magyar nyelvet, nyelvtant és helyesírást, így ők már arra lettek oktatva, hogy az „Ű” az helytelen, idejétmúlt, nem „akadémikus” de főleg nem irodalmi. Így gyermekként én is azt gondoltam Nagyapámról, hogy helytelenül beszél, e tekintetben. Ám amint az utóbbi évtizedekben feltárultak a számomra a magyar nyelv bizonyos ősi, gyöki rétegei, és nem csak a fizikai valóság, hanem a lélek és a szellem szintjén is, így lassan megértettem, az akadémikus „irodalmi nyelv” elfogadásával rengeteg árnyalata, érthetősége és értelmezhetősége megsemmisült a mai korra a szavainknak. (legalábbis a köznyelvi használatot illetőleg)
Vegyük tovább az „Ű” mint az „Ő”-vel egyenértékű, azonos jelentéstartalommal rendelkező személyes névmás esetét. A többes szám harmadik személyben már a mai „irodalmi nyelven” is érthetőbbé válik az „Ű” jogossága: ŰK, ŐK. Az „ŰK” szavunk ott hordoz magában még egy réteget, gyököt, és ez akkor bukkan elő, amikor játszadozunk az „Ű” magánhangzónkkal, és lecseréljük azt rövid formájára: „ÜK”. Például: Ük nagyapám, az én üköm, ami egy ősiséget jelölő rokoni fokozat megjelölése. Tovább vihetjük ezt a szójátékot: „ŰS – ŐS”. Bár elsőre idegenül hat a XXI. század „irodalmi magyarjára” kondicionált fül számára, őseink valószínűleg használták ezt a változatot is, hogy ŰS, ami annyit jelentett, hogy ŐS. (Valakinek az Űse, Őse, ugyanazt jelenti.) Ez azonban érthetetlen, ha nem tudjuk, hogy az „Ű” és az „Ő” a nyelvünkben nem csupán két, értelmetlen magánhangzó, hanem önmagukban értelmes szavak, nevezetesen személyes névmások is.
Az akadémikus nyelvészkedés a nyelvi formák egyszerűsítésére törekszik, persze ezt nem így nevezi, hanem szabványosításnak, nyelvi, irodalmi konvenciók halmazának, amit azonban egy szűk kis elit, a nyelvészek ebben avatott csoportja alakít, bizonyos önkényesen meghatározott szabályok, rendek, trendek szerint. Itt most nem szándékszom ítélkezni semmilyen értelemben sem eme tevékenység felett, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a nyelv eredendően SZERves (organikus) fejlődésébe, alakulásába, az utóbbi századokban beavatkozott egy olyan mesterséges, tudományos szempontrendszerek mentén működő, sokszor önkényes hatalmat gyakorló erő, ami bizonyos szempontok szerint „modernné”, a modernség követelményei szerint pedig korszerűen és praktikusan használhatóvá igyekezett tenni a nyelvet, ám ezen tevékenység árnyoldalaként sajnos a nyelvünk bizonyos finomságai, tájjelegű, népies árnyalatai is le lettek metszve, az „irodalmi nyelv” fájáról.
Ma már azért is kigúnyolható egy ember, ha nem az irodalmi magyart, nem a hivatalos akcentust beszéli, ha pedig írásban használ más szavakat, mintsem amelyek az elfogadott, akadémiailag meghatározott „irodalmi magyar” keretein kívül találhatóak, azok egyenesen hibának vannak bélyegezve, így száműzve lettek a közbeszédből, az irodalomból és egyéb területekről, vagy sokszor csak pejoratív ábrázolást, szándékosan régies hatás keltését szolgálhatják csak, bizonyos irodalmi szövegekben, kontextusokban. Nem tisztem meghatározni tehát, hogy a szabványosító akadémikus törekvések mennyi hasznot és mennyi kárt okoztak a nyelvünkben, mert szerencsére a nyelv élő SZERvezet (organizmus) és igyekszik lerúgni magáról azon próbálkozásokat, melyek nem életképesek, például az úgynevezett nyelvújítók által kitalált szavak közül, ma már nem egy nincs használatban, annyira műviek, szervetlenek, életidegenek voltak, hogy egyszerűen sem az irodalomban, sem a közbeszédben nem tudtak tartós gyökeret verni.
Tehát kétségtelen, hogy a nyelvnek megvan a maga sajátos, belső fejlődése, kibontakozása, amit semmilyen külső erő nem tud megakadályozni mindaddig, míg a nyelvet olyan emberek is beszélik, akik képesek megérteni azok mélyebb jelentésrétegeit, és képesek akár új szavak megalkotására. Hogy ezekből mi marad fenn és mi nem, azt a nyelvet beszélők közössége határozza minden korban meg. Nem szeretnék akadémia ellenesnek tűnni eme rövid elemzésben, de egyértelműen meg szeretném fogalmazni, hogy az akadémikus gondolkodás sokszor életidegen, szervetlen gondolkodást is jelent, és amikor ez szab utat, vagy próbál meg változtatásokat eszközölni a nyelvben, akkor annak nem kívánt következményei is lehetnek. Jelen esetben az, hogy bizonyos gyökeink, szavaink egyszerűen érthetetlenné válnak a standardizálási folyamatok következtében, de még ennél is súlyosabb jelenség az, amikor egy magyarul beszélő, a nyelvet akár magas szinten is elsajátító ember, egyszerűen nem ismeri fel, nem érti a szavakban az azokat alkotó gyököket, a szerves gyökrendszeri összefüggéseket.
Az 1800-as évek közepén az általam leírtak még nem képezték volna botrány tárgyát, mert akkor nyelvünkre még nem telepedett rá az az akadémikus törekvés, szellemidegen nyelvészeti irányzat, ami a mai korban teljes uralmat szerzett felette bizonyos tekintetben, és így a nyelvünk gyökrendszeriségének evidenciája, a gyöki szemlélet volt a hivatalos, még tudományos berkekben is. A legutolsó hivatalos, nagy értékű akadémikus felvillanása ennek a Czuczor-Fogarasi szótár elkészítése volt, (Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára) amit a Magyar Tudományos Akadémia adott ki, és amelyben teljesen más, ősi szemlélet szerint voltak rendszerezve a szavaink, mint az ezt követő korban. Itt nem mennék mélyebbre, és indulatokat sem szándékszom kelteni, de eme kitérőre szükség volt, a fentebb vázolt jelenségkör jobb vizsgálhatósága, érthetősége és értelmezhetősége végett.
Most térjünk vissza az egyszerűség kedvéért az EGY-SZER-ŰS-ÉG szavunkhoz. Vizsgáljuk meg az azt alkotó gyököket, a lehetséges jelentéstartományaik szerint:
E = (ez, ezen, pld. e az, ez az) közel tárgyat vagy személyt mutató névmás, mely ez helyett áll, valahányszor az utána következő névszó mássalhangzóval kezdődik, pl. E könyvet én írtam. E két várost (Budát és Pestet) lánczhíd köti öszve. Azonban, midőn egyedűl mutatóul szolgál, azaz utána nem név, hanem másnemű szó következik, vagy pedig az utána jövő névhez szorosan nem tartozik, egész alakjában is kitétetik, pl. Ez nem illik. Ez rút dolog. Ez volt ott nem én. V. ö. EZ. /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
EGY = (önMAGával önMAGában) egy, 1
SZER = rend (pld. SZERvezett = rendezett, SZERtelen = rendetlen), valamilyen szer, mint vegyszer, stb.
v. SZER, fn. tt. szer-t, tb., ~ek, harm. szr. ~e. Hangzója zárt e, s ez által különbözik azon szer gyöktől, melyből szeret és szerelem származnak. 1) Bizonyos irányu vonalban egymás után következő tárgyak sora, menete. Dunaszer, hídszer, töltésszer, azaz a Duna, híd, töltés mentében elnyuló út, hosztér, vagy ezen vonalon épült házak sora. Pajtaszer, kertszer, pinczeszer, egy vonalban álló pajták, kertek, pinczék sora. Alsó szer, felső szer, házak, épületek sora valamely helység alsó és felső részén. Se szeri se száma, v. szere száma nincs am. minden rend és vég nélküli. Átv. középszer, két szélsőség közötti állapot vagy tulajdonság. 2) Elvont ért. vett sor vagy sorozat, illetőleg rend, vagyis rokonnemű cselekvények, állapotok, tünemények, ismereteknek egymás után folyó, vagy egymással bizonyos viszonyban álló egyezményes sorozata. Őseink Árpád alatt az első alkotmányi rendeleteket, vagyis szervezést és a helyet, hol ezeket hozták vala, szer-nek nevezték. (Anonymus. Xl. „Et locum illum, ubi haec omnia fuerunt ordinata, hungari secundum suum idioma, nominaverunt scerii, eo quod ibi ordinatum fuit totum negotium regni”).
„És hírben áll a puszta tér,
Hol szerződés leve,
S a szerződés emlékeül,
Ma is Szer a neve.”
Nagy Imre.
Ezen érteménynyel függenek öszve a rendszer, szerkeszt, szerkezik, szerződik, szerez (ordinat), szerzet (ordo religiosus*) /egyházi rend* szerk./ 3) Egymást felváltva követő cselekvények, állapotok, tünemények, különösen tiszti eljárások, kötelességek sora, s megfelel neki a latin vix, vicis. A bojtárok szerben őrzik a nyájat, egymást fölváltva. Papszerb., menni, mondják túl a Dunán, midőn a hivek illető papjokat egymással váltakozva hordják ingyenfuvarba. „Mikor Zakariás a papsággal szolgálna Isten előtt ő szerének szerzete szerént” (in ordine vicis suae. Münch, cod. Luk. I.) Káldinál: „Midőn papságának tisztében eljárna az ő szerinek rendiben.” „Az üdő kedég szerével elmulván” (evoluto autem tempore per ordinem. Bécsi cod. Heszter. II.). Ide tartoznak: szerep (de nyílt e-vel), a szinpadi személyek közt váltakozva működő rend, és a menynyiségi képzőrag ~szer, mely régen mély szókhoz is változatlan járult, mint járul némely mai tájszólásban, különösen a göcsejiben is, pl. háromszer, százszer, utolszer, hányszer, számtalanszer stb., később az alapszó hangzójához alkalmazkodva lett ~ször, ~szor, pl. ötször, százszor, (quinque, centum vicibus). Ez érteményben hasonló jelentésű az íz, pl. egy ízben = egyszer; három ízben = háromszor; iziben = egyszeriben. 4) Átv. azon mód vagy mérték, vagy szabály, vagy szokás, melyhez képest végrehajtatik, vagy történik valami. Szép szerrel, jó szerrel eszközleni valamit. Könnyü szerrel átesni a dolgon. Jobb szép szerrel elmenni, mint kénytelenségből. (Km.). Szert tenni valamire. Szerét tenni v. ejteni valaminek. „Vadnak szerét nem tehetjük”. Levél 1560-ból (Szalay Ág. 400 m. 1. 387. lapon) „Én nem szoktam sem tanultam az nagy szer szót.” Levél 1560-ból (Szalay Ág. 400 m. 1. 361. lap.). Szer fölött gazdag, nagy mértékben, rendkivül, mód nélkül. Alapfogalomban egyezik vele, vagyis ennek származéka szerént am. bizonyos példa módjára, hasonló módon, pl. azon szerént, azon módra; igazság, törvény szerént, úgy mint az igazság, a törvény hozza magával; rend szerént, úgy mint szokott vagy kell lenni; volta szerént, úgy amint van. Ide tartoznak némely összetételek és származékok is. Szertartás, a szokott vagy bevett mód követése. Azon szerű, módu, nemű, hasonlatos. Kisszerü, nagyszerü, szabályszerü. Szertelen, mód nélküli, mértéken túli, kicsapongó, pl. szertelen vígság, szertelen adósság, szertelen magaviselet, illetlen.
A fentebbekből kitünik, hogy ezen szer szó alapfogalomban bizonyos egymásután vagy egymás mellett létező többséget, illetőleg folytonosságot jelent. Legközeb., rokona sor, s egyezik vele az ujgur szüre (sorrend), oszmanli-török szďra, jakut szerge (Vámbéry); továbbá a persa zara, latin series. V. ö. SOR, REND. /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
EGYSZER = (egy-szer) ösz. ih. 1) Egy izben, nem többször. Egyszer házasult, azt is bánja. Egyszer él az ember. (Km.) Egyszer egy, egy. Egyszer sem. 2) Valaha, egykor, néhai időben. Volt egyszer egy király, kinek három leánya volt. (Népmonda). Ő is volt egyszer legény. 3) Jövendőre. Egyszer csak eljösz hozzám. Bár csak egyszer rám is mosolyogna a szerencse. Majd majd egyszer az is meglesz. /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
EGYSZERŰ, EGYSZERÜ = (egy-szer-ű; vétethetik öszvetételnek is: egy-szerű) mn. tt. egyszerű-t, tb. ~k v. ~ek. 1) Ami nincs sok és különféle részekből öszveállítva. Egyszerű számok, pl. 1, 2, 3, 4. Egyszerü mondat, körmondat, mely egy főmondatból áll. Egyszerü gép. Egyszerü szerkezet. Egyszerü mozgás. Egyszerü erő. 2) Átv. ért. nem mesterkélt, természeti állapotban levő, egyenes, őszinte indulatú, kedélyű. Egyszerü életmód. Egyszerű eledelek, bútorok. Egyszerü fia a természetnek. Egyszerü erkölcsök, szokások. /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
Ű = régiesen és tájdivatosan pl. Göcsejben = ő személynévmás. “Ül vala ű tizenkét tanejtványival.” „Es tahát ű felelvén monda.” „Ű vacsorájok levén.” „Es tanejtványok tőnek miként Jézus szerzé (rendelé) ű nekik.” „Es ű vele nagy sereg.” „Ű az. tartsátok (fogjátok) űtet.” „Miként írván vagyon ű róla” stb. Régi Magyar Passio (Toldy Ferencz kiadása 5, 6, 9. 11.). Így Erdősinél is. Bátori László Bibliájában szellettel vagyis fuvallattal: hű, hűket, hűtet stb. /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
S = ‘S vagy S kötszó, mely nem egyéb, mint a csonkított es (a régieknél gyakorta rövid e-vel) v. és, meg is, pl. ide s tova (= ide és tova), ki s be (= ki és be), egyszersmind (= egyszer és mind), no’s v. nos (= no és), t’es (Katalin verses legendájában = te is). A már közönségessé vált legújabb szokás a kihagyó (‘) jelet elhagyja. Már a régieknél is gyakran eléjön, pl. a Debreczeni Legendáskönyvben, azon egy lapon: „S mikoron ezök lennének.” „S azonnal megfojtá az ördög.” „S monda szent Annosnak.” „S az ölé meg.” „S imádkozván a szent Annos, ottan feltámada az ifju s kezdé uronk Jézust bizony Istennek vallania.” „S a bálványimádó papok.” (145. l. a nyomtatottban 108, 109.). Eredetére s értelmezésére nézve l. ÉS. Ezzel öszveköttetésben állanak ezen rövidítések sat. = és a többi, st. stb. = s többi, st. eff. = és több efféle (etcetera, und so weiter). /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
ŐS, (ŰS – Ő IS-TEN) = mn. tt. ős-t, tb. ~ök, (nem: ősek, mert nincs őset tárgyeset, hanem csak őst, ennek pedig a többesben általános szabály szerént csak ,ősök’ alak felel meg); személyragozva is: ős-öm, ~öd, ~e, ~ünk, ~ötök, v. ~tök, ~ük. 1) Hajdani korból való, hajdan élt, létezett. Ős monda. Ős világ. 2) Régi korra vonatkozó. Ős történetek. 3) Örökség gyanánt az eldődöktől maradt, hagyott. Ős birtok, ős jószág, ős kincs, melyeket öntve is írhatunk. 4) Mint főnév, a) széles ért. az apának és anyának elődei visszafelé a törzsatyáig, miért Molnár A. értelmezése szerént a nagyatya már ős (avus), honnan: ősömnek őse am. harmadik nagyatyám (tritavus), azaz nagyatyámnak nagyatyja. E hazát őseink szerzették, és tartották meg. Őseink példáját, erényeit követni. Ősökről maradt jószág, kincs. “Azért ha jó bizonyságok alatt megbizonyíthatja, hogy az előtt is őseitől maradt nemes öröksége, adasson róla új levelet kegyelmed.” Báthori István levele 1565-ből. b) Szükebb értelemben a nagyszülék atyja, vagy anyja. Honnan Ősanya, ősapa, ősbátya (nagy apám, vagy anyám fivére) stb.
Az ős, és ősz kétségen kivül egy eredetüek. Ős pedig vastaghangon am. ós, (szokottabban: avas), melyhez értelemre csakugyan rokon, mert az ős nem egyéb, mint ó, régi, pl. apa, eldőd. Közel áll hozzá az apát jelentő finn isi, issa; szintén rokonok hozzá a lithván: isz, uz, régi porosz: is-, orosz: woz-, ot-, iz-, gäl: as; a régi Halotti beszédben is alakban fordúl elé: is-emukut (= is-emüküt, is-ünket, ős-ünket). ,Isten’ szóban is valószinűen ,ős‘ az első tag. V. ö. ŐSZ, (1). /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
ÉG (EG, EGY, EGÉSZ) = fn. tt. eget. Az ékvesztők közé tartozik. Innen: egem, eged, ege, egünk, egetek, egök; egek, eges, egűl. 1) Azon tér, melyben a föld, s többi világtestek lebegnek, s mely tiszta időben messzeterjedő kék bolt gyanánt terjed ki fölöttünk, s köröskörűl a földre nehezkedni látszik. Ég boltozata. Szabad, nyílt ég alatt lenni. Égbe vagy égre nézni. Az ég alatt a föld szinén, nincsen olyan árva, mint én. (Népd.) Ég és föld köztük a különbség. Csillagos ég. Megmérhetlen ég. 2) Szorosabb ért. a földet környékező, s fölötte elterjedő levegő vagy gőzkör. Derűlt, tiszta, fényes, kék ég. Borúlt, sötét, homályos, felhős ég. Dörög, villámlik, zeng az ég. Húll az eső az égből. Égben szárnyaló sas. 3) Vétetik menny, mennyország értelemben. Égben lakó Isten, angyalok, üdvözűltek. Égbe v. égre kiáltó bűnök. Égre, földre eskünni. Égből aláhullott angyalok. Az égre kérlek. Sokat rendelnek Bécsben, de nem úgy rendelik égben. (Km.) Többes számban jelenti néha magát az Istent, vagy a mennyei lakosokat. Kérni az egeket. Bár adnák az egek. Szent ég vagy szent egek! Oh egek, mit miveltem!
„A harczi hőst, a nép apát
Meghallgatá az ég,
Virúl a hon, ragyogva él
A hősi nemzedék.”
Nagy Imre.
Néha ellenébe tétetik a föld.
„Hírre vágy; bár ég föld légyen akadálya
Nem pihen, hegyeket mozdít, hogy csudálja
Fél világ munkáját.”
Kis János.
Máskor a pokol.
„Égnek-e ostora ez, mely így csapdossa hazánkat,
Vagy mireánk magyarokra esett gonosz átka pokolnak.”
Czuczor
/Forrás: Czuczor-Fogarasi/
EGYSZERŰSÉG
Czuczor-Fogarasi szótárban az értelmezése: EGYSZERŰSÉG, EGYSZERÜSÉG*
(egy-szer-ű-ség) fn. tt. egyszerűség-et. 1) Tulajdonság, melynél fogva valami nem mesterkélt, nem bonyolodott. Beszéd, erkölcsök, életmód egyszerüsége. 2) Egyszerü állapot. Egyszerüségben élni. Természeti egyszerüség. V. ö. EGYSZERŰ. /Forrás: Czuczor-Fogarasi/
(Megjegyzés: itt még helyes a rövid „ü” használata is, és ez teljesen természetes. Névmásként is használták hosszú és rövid alakban is régen. Ez csak az utóbbi időkben lett „helytelennek” deklarálva, bizonyos akadémikus szempontok szerint.)
A fentieken elelmélkedve most feltárulkozhat előttünk, a magyar nyelv egyik legmélyebb, metafizikai jelentésrétegét illetőleg a lét egyetemességének az üzenetét hordozó szimbóluma:
EGY – SZER – Ű vagy Ő jelentése = EGY REND Ű, EGY REND Ő (ahol az Ű, az Ő = Isten, Abszolútum, Teljesség) Ebből tovább képezve:
EGY – SZER – ŐS – ÉG
Belső szimbolikus tartalmát illetőleg a jelentése: EGY SZER(REND) ŐS EGész(e). Leegyszerűsítve, az EGYSZERŰSÉG maga az EGYetlen EGY (Abszolútum, TeljessÉG) egyetlen SZERe, RENDje, ŐSi, ISTENI EGésze. Önkényesnek tűnhet, hogy az „Ő”-t „Ű”-re változtattuk, de belső jelentéstartalmát illetőleg, ez a szó ekként képes a mai nyelv használói számára még inkább érthetően átadni, a benne rejtett módon ott lapuló, belső, metafizikai jelentéstartalmat.
EGY – SZER – ŰS – ÉG = EGY – SZER – ŐS – ÉG
Az EGY-ben van a SZER, a REND, ami Ősi (ISteni, ŐSteni, IS-ŐS-TE-ÉNi) EGész és EGY. Felfedezni ezt mindenben és mindenkiben, meglátni a létezésben és minden létezőben az egyszerűséget, maga a „hazajutás”, maga az üdvösség, a visszajutás önMAGunkhoz az ŐS Egészbe, az ŐS EGYbe.
MAGjegyzés:
MAGismeret
Ha meg akarod ismerni (szem-ÉJeden túli) VALÓ önMAGod, törekedj a teljes EGY-SZER-ŰS-ÉGre.
