Boldogság

ÉN-VALÓnk természeten túli örök természete

Kérdező: Mondd el nekem, mi az amit boldogságnak nevezhetünk? Az emberek annyiféleképpen akarnak boldogok lenni, és olyan sokféleképpen képzelik el a boldogságot, hogy teljesen összezavarodtam. Azt látom, hogy minél jobban hajszoljuk a boldogságot, annál távolabbra kerül tőlünk. Miben található tartós boldogság, mert bármi amit elértem az életemben, és úgy éreztem boldoggá tesz, előbb utóbb megszokottá, hétköznapivá majd unalmassá vált, és azon kaptam magam, hogy újabb és újabb boldogságforrások keresésébe kezdtem. Valahogy sohasem értem el semmiben sem a tartós boldogságot amire vágytam, és igazából egyre inkább érzem azt, hogy ez nem is lehetséges.

MaGuru: A boldogságnak nincs neve. A boldogság MAGod vagy, minden toldaléktól és elképzeléstől mentesen. Megpróbáltad-e már azt, amit boldogságként keresel az Alanyként, és nem az elméd tárgyaiként önMAGad változatlan, minden viszonylagosságtól mentes, állandó és mindenütt jelenVALÓ szubsztrátumaként felfedezni?

Kérdező: Nem, és őszintén szólva nem teljesen értem, miről beszélsz. A boldogság az én megtapasztalásomban mulandó, és rajtam kívülinek tűnő megfoghatatlan valami, amiből mindig újabb és újabb adag szükséges. Teljesen elképzelhetetlen számomra hogy saját magam lehetne a tartós boldogság alanya, hiszen a boldogsághoz mindig elme-tárgyakra van szükségem, ráadásul ezek igen múlékonyak, hamar elhasználódnak, a bennük lévő öröm pedig hamar elenyészik, ezért van szükség újabb és újabb, még intenzívebb, még izgalmasabb örömforrásokra, mert a tartós boldogság valahogy elérhetetlennek tűnik ezek megszerzése által.

MaGuru: Álljunk meg egy pillanatra! Te azért nem találod a tartós boldogság valódi forrását, mert amint elmondtad, a boldogságot az örömforrásokban keresed, és az öröm következményeképpen tapasztalod, olyas valaminek, aminek előfeltétele az öröm-tárgyaknak a megszerzése, kiélvezése. Így a boldogság semmikép sem lehet tartós, végképp nem olyas valami, ami nem öröm-tárgyakat feltételez, legyenek ezek bármilyen jellegűek is. Az Alany számára a boldogság tárgyiasul a tudaton belül, tudati objektumok által válik megszerezhetővé, így áldozatává válik a cselekvésnek, a megszerzésre, a birtoklásra és az élvezetre irányuló törekvéseidnek. Ami pedig talán még ennél is fontosabb, hogy a boldogság az öröm által kondicionált tudati objektumként jelenik meg, vagyis tárgyiasul az elmédben, így semmiképp sem egy az Alannyal, aki MAGod vagy, s aki tiszta alanyiságában magad a tiszta, kezdet és vég nélkül VALÓ Boldogság. A valódi Boldogság nem egy állapot ami megcélozható, elérhető, megszerezhető és ideig óráig fenntartható az elmében, az elme által. A Boldogság azért láthatatlan az elme, a vágyvilágunk minden törekvése ellenére is, mivel egész egyszerűen bármi, ami tárgyiasulhat, és tárgyiasul is az elménkben, az pusztán legideálisabb esetben is a Boldogság, azaz önMAGunk, ÉN-VALÓnk örömforrásokként, tudati objektumokként megragadható tükröződése. Délibábok ezek, melyek azonmód elillannak előlünk, mihelyst úgy tűnik, hogy elértük őket.

Kérdező: Már hogy lehetnék én magam a tartós, örökkévaló Boldogság, mikor pont ennek a hiánya miatt szenvedek, és menekülök újabb és újabb örömök keresésébe? Nem ellentmondásos-e mindez? Hogyan ragadhatnám-e meg önMAGam Boldogságként, ha még sohasem éreztem ezt a boldogságot önMAGamként jelenvalónak, amikor nem volt jelen valamiféle öröm és öröm-tárgy, élvezet érzése? Egész egyszerűen a boldogság és a boldogság tárgyai, ezek élvezete nem szétválaszthatóak a számomra, leginkább teljességgel elképzelhetetlen ezek különálló értelmezése.

MaGuru: Vegyünk egy példát. Ha egy ízt élvezel, ami örömöt okoz neked, valójában az íz és az annak tulajdonított élvezet okoz-e örömet, vagy pusztán csak az eleve MAGodban lévő, MAGodként létező Boldogság az, ami megelevenít mindennemű örömöt és élvezetet, függetlenül annak a számodra „objektívként” megjelenő tudati aktusától? Még egyszerűbben fogalmazva, létezhet-e bárminemű öröm és/vagy élvezet, ha annak Forrása, azaz az örömre való képesség, nem létezik-e önMAGunkban, önMAGunkként eleve?

Kérdező: Hogyan létezhetne bárminemű öröm vagy élvezet a tudatban megjelenő öröm vagy élvezet-tárgyaktól függetlenül?

MaGuru: Volt-e már olyan megtapasztalásod, hogy amikor a gondolataid elcsillapodtak egyszerűen csak azt érezted, valamiféle „indokolatlan”, oktalan boldogság kerít a hatalmába téged?

Kérdező: Igen, tapasztaltam már ilyet, de nem volt tartós. Ahogy jött úgy ment.

MaGuru: Most ne a tapasztalásod tünékenységére koncentráljunk először ennek a vizsgálata során, hanem annak oktalanságára, mert a kulcsa a rejtélynek itt van elrejtve. Azt állítod tehát, saját tapasztalatodra alapozva, hogy létezik olyan boldogság-tapasztalás, amelynek nincs tárgya?

Kérdező: Így még nem gondoltam sohasem végig mindezt, de azt kell mondjam, hogy igen, magam is átéltem ilyet. Leginkább gyermekkoromban volt többször ilyen megtapasztalásom, amikor időnként minden látszólagos külső és belső októl függetlenül azt éreztem, hogy határtalan boldogság tölt el. Mintha csak a saját létezésemnek örültem volna. Olyan érzés volt ez, mintha feloldódnál a napfényben, egyfajta önmagától létező ragyogást tapasztaltam egész lényemben, mely rávetült mindenre, és minden létezőt felfényesített.

MaGuru: Remek, pont erre szerettem volna választ kapni tőled. Az általad elmondottak azt jelzik, hogy gyermekként spontán átélted önMAGad létezésének kondicionálatlan örömét. Az öröm és a boldogság ezen a ponton nem válik külön, mivel nincs Alany és tárgy jelen. Amikor még csak Alany sincs, csak Boldogság, de nem mint fogalom, hanem mint a saját létezésed, akkor a Lét, a Tudat és a Boldogság teljesen spontán módon van jelen, úgy mint saját MAGunk, a tiszta Lét, a tiszta tudat kondicionálatlan ragyogása. Ez a Boldogság, melynek nincs sem kezdete sem vége, nincs idő és tér által korlátozva, ezért „oktalan”, teljes és tökéletes. Múlhatatlan, örökkéVALÓ, és végső soron mindennemű képzettől mentesen VAN, ami az elménkben jelenhet meg. Ez vagy Te, a Születetlen VALÓ, az elképzelhetetlen teljesség. Azért nem vagy tudatos rá, mert ez nem egy állapot, hanem minden állapottól mentes üresség, teljes üresség, amit az elménk nem ragadhat meg. Ebben az áldott, szent ürességben nincs Alany sem tárgy, élvező sem élvezet, pusztán önMAGunk, az abszolút és megragadhatatlan JELEN. ÖnMAGától lévő, önMAGa által fÉNylő, önMAGában teljes és tökéletes. Ezt a Boldogságot nincs aki tapasztalja, ez a Boldogság VAGY önMAGod, aki önMAGad Boldogságaként VAGY. Ehhez teljesen és tökéletesen üresnek kell lenni, mindennemű elmeműködéstől és elképzeléstől. A Boldogság nem az elme által van, azonban mindennemű öröm és élvezet ami az elménk világában tárgyiasul, az nem más, mintsem saját ÉN-VALÓnk, azaz a Boldogság tükröződése, megnyilvánulása és megjelenése.

Az öröm és az élvezet tulajdonképpen a Boldogságra való emlékezés, azonban az emlékezés csak az elmében lehetséges, így természetszerűen mindez mulandó, és újra és újra „el kell érnie” azt, az elménk prizmája által, a májá világában Alannyá és tárggyá „szétbomló” ÉN-VALÓnknak. Azonban mivel az ÉN-VALÓnknak igazából semmit és senkit sem kell elérnie, mindezen boldogságkeresés az elménk birodalmában pusztán illúzió-játék, a lilá maga, a kozmikus játék része, s ezért van az, hogy önMAGunk Boldogság-voltáról elfeledkezve, a tükröződések világába bonyolódva hajszoljuk a tartós boldogságot az örömök és az élvezetek kertjében, melyben azonban ott leselkedik ránk a fájdalom és a szenvedés kígyója, amint ez a kettősségek világának a természete. Így azt tapasztaljuk, hogy tartós Boldogság nincs, és mindaz amit boldogságnak képzelünk valójában csupán örömök, mulandó, tünékeny élvezetek összessége, illékony párlata csupán a Boldogságnak, mely a vágyaink tüzétől hevítve jön létre, de amely párlat hamar elillan a fájdalmak és a szenvedések kelyhébe öntve.

Kérdező: Pontosan ezt tapasztalom magam is, és most már világos a számomra az is, hogy a Boldogság nem valahol, valami által létező valami, hanem saját lényünk alapvető „természete”. Ezért tapasztalhattam meg spontán módon, mindennemű erőfeszítésektől mentesen, ráadásul zsenge ifjú koromban, amikor az elmém még távol sem volt ezzel a tapasztalással és ezzel az identitással terhelve, mondhatjuk úgy is, hogy időnként szinte teljesen üres volt. Ez a megtapasztalás azért is égett úgy belém, mert tulajdonképpen – ha helyesen értelmezem az általad elmondottakat – saját ÉN-VALÓm tapasztalta meg saját ÉN-VALÓmat, az én az ÉNben volt feloldódva, tehát még helyesebben szólva: „nem volt senki sem otthon”, pusztán a VAGYOk teljesen üres, önMAGunkként ragyogó boldogsága.

MaGuru: Mindig az a legértékesebb felismerés amire MAGunkban MAGunk által juthatunk el, amikor a külső és belső gÚRuként MAG-JELENő ÉN-VALÓnk végül hazavezet minket, a saját elménk forrásához, mely végső soron örökké láthatatlan az elménknek. Minden lény a múlhatatlan boldogság megszerzésére törekszik, s minden cselekedete gyökerében, erre a boldogságra irányuló olthatatlan törekvés húzódik meg. De a Boldogság túl van minden láthatóságon, mert bár EZ AZ anyagtalan fÉNy, mely által minden tündökölhet, mégsem kell semmit sem tennünk ahhoz, hogy nyilvánvalóvá válhasson. Igazából csak mindennemű elmeműködésnek, mindennemű képzelgésnek kell leállnia ahhoz, hogy a Napnál világosabbá válhasson önMAGunk örök, természeten túli természete: a Boldogság.

A Boldogság a Nap, mely akkor is ragyog, ha sötét felhők borítják az eget.

A Nap az ÉN-VALÓ, a felhők pedig az elkülönültségünk forrásaként jelenlévő elménk, annak mindennemű tartalmával egyetemben. Van-e egyszerűbb eme igazságnál, amit tapasztalva feltárul önMAGunk igaz, örökkévaló boldogság-természete?