(spirituális groteszk)

Amikor megérted, hogy a Föld nem más, mint egy kozmikus elmegyógyintézet, minden valóságmagyarázó elmélet értelmet nyer. Ezután már nem egymásnak ellentmondó, egymással versengő, egymással harcoló valóságokat fogsz látni, hanem egymással együttlétezőket. Hisz mindénki valósága egyformán valós, igaz, és valótlan, hamis: egyszerre.

Mi, az intézet lakói egymást győzködjük arról, hogy a saját valóságunk az egyedül helyénvaló, az egyedül valós, igaz, és egyébként is, mindenki más őrült, idióta és méltatlan az életre, aki nem látja, érti, helyesli és igeneli mindezt. Tesszük ezt szelíden, fondorlattal, csellel, megvezetéssel, mézes-mázas szavakkal, s ha ezek nem hatásosak, hát eréllyel, erővel, erőszakkal, hatalommal s őrülettel. Hiába, hisz a hangok megmondták az egyedüli, kizárólagos, mindenek felett álló IGAzságot…

Valójában csak az ápolók s az orvosok ismerik a valóságot, vagy talán már ők sem? A VALÓ szabatlan tapasztalása a falakon túl van, mormolja valaki egy sarokban állva, az ablakot bámulva.

– A VALÓság odaát vagy ideát van? – kérdezem magamban, magamtól.

– Engedj el minden ideát, és akkor AZ VAGY ide-át!

Csak „kívülről” olvasható el az intézet neve: Szeméjes Elme. Keveseknek sikerül a szökés a falain kívülre. Testünk és elménk a kerítés őre. Pedig a titok, csak ott, csak itt, s csak az ott és itt, a kint és bent képzeteinek meghaladása után tárulhat fel. A valódi szabadulást jelentő Csendben.