„És ha ÉN felemeltetem e földről, mindÉNeket MAGamhoz vonzok.” János 12,32
Spirituális inspiráció és intuíció
Ihletettség és ráérzés – eme két latin eredetűnek tulajdonított szavunk jelentése, melyeknek a szellemi ösvényen járó törekvő életében kiemelt jelentősége van. Tudatosan igyekszem kerülni, mindennemű személyességet azon írásokban, melyek általam adatnak közzé, ám most Gurum sugallatára kivételt kell tegyek. (Tisztáznom kell, hogy emberségemben nem tekintem magam Gurunak, vagy felébredett Mesternek.) Eme írás elsősorban azoknak szól, akiknek életük középpontjában egyetlen központi „cél” van jelen, és ez az Önvaló maradéktalan felismerése, és a Benne VALÓ teljes és tökéletes feloldódás. Akiben eme vágy és törekvés mindennél jobban él, az egy adott ponton – a Mester kEGYelme által – felismeri, hogy minden vágy, felismerés, törekvés, cselekvés, és megvalósítás maga a kEGYelem, azaz Önvalónk megnyilvánulása, mely kezdetben az egyéni, személyes egó-én törekvésének az érdemeiként kerül azonosításra, ám amint lassanként lefoszlik rólunk a nem-tudás világának eme fátyla, tévképzete, egyre világosabbá válik számunkra, hogy eme képzet is pusztán az egyéni illúzióvilágunk része, és minden érdem MAGunk az Önvaló, ÉN-VALÓnk azaz Isten dicsősége. Így semmink sem marad, amivel dicsekedhetnénk, ám ebben a semmiben kezd egyre VALÓsabbá válni az Önvaló fÉNye, mely minden létező legbensőbb, elidegeníthetetlen MAGva, lÉNy-EGünkben pedig AZonŐS az Abszolútummal, a Teljességgel.
Az Önvaló számtalan úton és módon képes az inspiráció és az intuíció által vezetni bennünket, emberi rész-tudatokat. Ezen belül azonban az egyik legcsodálatraméltóbb ajándékok egyike, amit személyemben végső soron egész eddigi életemen át tapasztaltam, az az ihletettségben és a rá- és megérzésben való szellemi vezetettség, az emberi tudatosságomban önMAGát megnyilvánító Legfelsőbb VALÓnkban. Ezen sorok tanúságtételül szolgáljanak hát mindazoknak, akik emberi személyemhez hasonló utakon járnak Önvalónk kEGYelméből arra vonatkozólag, hogy valóban, és ténylegesen igaz, hogy minden Tudás MAGunkban van, MAGunk az Önvaló, s végső soron ember-magunk az aki és ami benne van a Tudásban, az Önvalónkban s ezért lehetséges az, hogy soha semmi sincs elrejtve igazából előlünk, pusztán tudatunk elfátyolozottsága a májá fátyla által kelti ezt az illúziót a számunkra. Hatalmas élmény azonban minden olyan mozzanat, megtapasztalás az emberi lény életében, amikor mindez nagyon konkrét, egyéni megtapasztalások formájában nyilvánul meg, a saját életünkben, mert ezek azon mozzanatok, melyek mindennél mélyebb bizonyosságot jelentenek a megtapasztalónak, és ebből fakadóan megerősítés és ösztönzés lehet általunk is, más törekvők számára, akik életében az Önvaló bennünket, saját, egyéni tapasztalásunkat használja azok javára.
Életem során nagyon sok alkalommal éltem át azt a jelenséget, hogy látszólag mindennemű „külső”, előzetes szellemi behatástól függetlenül, a belső szellemi utamat járva eljuthattam különlegesen fontos, lényegi felismerésekre. Egész konkrétan nem olvastam azokról, nem hallottam azokról sehonnan sem, ám egy adott ponton mintegy üstökösként berobbanva a személyes tudatosságom égboltjára, fel-fel tárulkozott bennem egy-egy meghatározó, és mélyen inspiráló belső, intuitív felismerés. A csodálatos minden esetben az volt, hogy aztán időben ezeket követően, később a „véletlen” következtében mindig a kezembe került egy-egy olyan könyv, vagy írás, melyekben egy Önvalónkban megvalósult Mester, vagy általa szintúgy inspirált emberi tudat, tanúságot tett eme felismerések személyemtől független létezéséről, valóságáról. Ez mintegy ujjongással, hihetetlen belső örömmel és fényességgel töltötte el mindannyiszor a lelkemet, hiszen újra és újra megerősítette a számomra, hogy mindazon lényegi felismerések, melyekre – ma már sziklaszilárdan tudom – hogy Önvalónk kEGYelméből juthattam el: a VALÓból származnak, és konkrét emberi valóságokban megnyilvánulva számtalan módon voltak és vannak jelen, az emberi történelem folyamán Guruk, Mesterek, szentek, ismert és ismeretlen személyeiben. Bár csak EGYetlen Guru azaz Mester van, és ez MAGunk az Önvaló, mégis számtalan alakot és nevet öltve jelent és jelenik meg számunkra, emberi részeknek, hogy fénylő Napként bevilágíthassa az EGYetlen VALÓ Tudás és Bölcsesség az életünket, és hogy Hajnalcsillagként vezesse mindazon tudatokat, melyek egyetlen igaz, valódi, természeten túli természetükhöz törekednek visszajutni, az isteni kEGYelem ragyogóan tündöklŐ fÉNyében.
Személyes életemben – mint említettem – a kEGYelem által sok szellemi és lelki megtapasztalásban lehetett részem e tekintetben, ám konkrétan kiemelnék most, mind-ÉN-KI megerősítésére két ilyen mozzanatot. Az egyik ilyen felismerés sok-sok évvel ezelőtt, a Szamos-part töltésén ülve, egy ragyogó kora délutáni, nyári napon adatott meg a számomra, melyről annak idején egy írásom is született. Ennek lényege az volt, hogy az izzóan fénylő, fÉNyes Napkorongot szemlélve egyszer csak megjelent bennem egy hihetetlenül merész gondolat: vajon létezik-e a Nap, ha én nem LÉTezem? A legtöbb embernek ez a gondolat teljesen egoisztikusnak, sőt mi több őrültségnek, abszurditásnak tűnhet, ám a számomra ez ott és akkor a világ legközpontibb kérdéseként jelent meg, mert a létezés megnyilvánult és megnemnyilvánult természetén túli VALÓra irányította a figyelmem, és arra, hogy a kérdés nem emberi énemből merült fel, hanem az emberi énem is létrehozni képes VALÓból mintegy ébresztő inspirációként, intuitív valóságként jelent meg, amolyan szellemi kovászként MAGot vetve emberi tudatosságomba. Mert eme kérdés teljesen szolipszisztikus első pillantásra, és az egó-én szempontjából nem is lehetne más, ám abban a pillanatban éreztem, eme kérdés elementáris erejű lényege túlmutat saját egószerűségemen, és a LÉT EGYetlen középpontjára irányítja a figyelmet, mivel a helyes válasz abban van elrejtve. Ekkoriban – fontos kihangsúlyoznom – még nem ismertem sem a filozófiai értelemben vett szolipszizmust, sem az ezt mérhetetlenül meghaladó advaitin szemléletet, bár már ennek előtte megnyitotta bennem szellemi felismerések formájában azt az igazságot Önvalónk: hogy minden és mindenki EGY. Eme kérdés tehát nem mindennemű megalapozottság nélkül jelent meg a számomra, és igazából csak később ismerhettem fel, hogy ennek jelentősége felmérhetetlen, a benne rejlő választ illetőleg. Ugyanis ott és akkor, egy mély, belső felismerés, szó szerint is, mindeközben a Napba nézve, egy szellemi és lelki megvilágosodás jött bennem létre, hogy ha ÉN (nem mint személy hanem mint ÉN-ÉN) nem létezem, a Nap sem létezik, semmi sem létezik, semmi sincsen. Ez a külső szemlélőnek, aki az ént csak mint emberi ént képes értelmezni, maga az elmezavar, az őrület kezdete, s az ilyen kérdések egy „normális” ember számára fel sem vethetőek. Ám ott és abban a pillanatban, a kérdésben benne volt a válasz, mely a személyen túli VALÓban minden KÉTséget kizárólag EGYetlen VALÓként volt jelen: AZ ÉN, az EGY-ÉN minden létezés Forrása, aki által ez a kérdés megjelent az azonos ezzel a LÉTtel, az EGYetlen ÉN-ÉNnel, az Önvalóval s az Önvaló fÉNyével, aki a fizikai világunkba önön fÉNyességét a Nap által jeleníti meg, így a Nap is eme EGYetlen ÉN, az EGY-ÉN-VALÓnk, azaz Isten által létezik. „Istenek vagytok”. Minő káromlás ez a szavakban testet öltő, ám szavakban mégis kifejezhetetlen igazság, mely minden emberi létezőben ott lapul, MAGunkként, Önvalóként.
Természetesen – bár lényegét tekintve már magában a kérdésben ott volt a válasz, az érzésben pedig egyfajta elmén túli bizonyosság – még jó időbe tellett, míg emberségem felfogta, a maga teljességében elkezdte megérteni és átérezni eme isteni megnyilvánulás jelentőségét, s ennek folyományai, az ebben való elmélyülés még a mai napig sem zárult le az életemben, hanem mintegy vezérfonálként van jelen. A Nap, mérhetetlenül több a fizikainak nevezett valóságunkban, mintsem egy égitest, amint a fizikai fény is mérhetetlenül több, mint amit energiaként ismer a fizika tudománya. Ezek mint az Önvalónk kifejeződései, olyan szimbólumok, melyek az emberi tudatosság legmélyebb rétegeibe vannak kódolva, hogy a megfelelő időben, az isteni kEGYelem által az emlékezés eszközeivé válhassanak, Önvalónkra, Istenre.
Egy másik, számomra mérhetetlen fontosságú felismerés-láncolat ott indult el, amikor elkezdett feltárulkozni bennem, a nagy Bölcsek EGY-LÉNY-EGűsége. Kezdetben a Krisztus és Buddha közötti egylényegűséget érthettem meg, egy szintúgy intuitív belső felismerésben, amiben világossá vált számomra, hogy Abszolútum csak EGY VAN, s más jellegű végső valósággal lévő önAZonosság felismerés nem lehetséges, még akkor sem, ha bizonyos tanítások, látszólag sok mindenben különböznek egymástól, nem beszélve az évezredek alatt rájuk rakódott emberi értelmezésekről. Krisztus „Mennyek országa” és Buddha „Nirvánája”, minden terminológiai, teológiai és emberi szempontok szerinti különbözések ellenére ugyanAZom és EGYetlen Abszolútum megjelölése. Buddha személytelen valóságként, míg Krisztus mintegy „megszemélyesített” Atyaként utalt erre, vagyis az Önvalóra, mely minden létező egyetlen lényegeként EGY az Abszolútummal. Természetesen a mai napig tisztában vagyok azzal, hogy a kereszténység és a buddhizmus rengeteg ágazata, látszólagosan teljesen más értelmezéseket vall magáénak, ezért kifejezetten összeegyeztethetetlen a fenti felismerések lényegi magva ezen megközelítésekben, sőt, részben még a vallásokon kívül is, ám a belső MAG, amely feltárulkozott bennem félreérthetetlenül megnyilvánította számomra, a végső, lényegi azonosságot a Buddha és a Krisztus által hivatkozott végső felismerések belső VALÓságMAGvai között. Az Önvaló ugyanis túl van mind a személytelenség mind a személyesség aspektusain, és az ezekbe való beleakaszkodás az, ami a vallásokban megnyilvánuló lényegi különbségek, és kibékíthetetlennek látszó ellentétek forrása.
A fentiek folyományaként aztán – az advaitin tanítások lényegét önMAGomban felismerve, majd később tudatosan tanulmányozva – rátalálhattam Sri Ramana Maharsi tanítására, és rádöbbenhettem az Önvaló kEGYelméből, hogy Bhagavanként ugyanazon EGY és EGYetlen VALÓnk nyilvánult meg a számunkra, A KI és A MI a Buddha, a Krisztus és más isteni Avatárok, Szentek és ismert, vagy ismeretlen Bölcsek formája és neveként megjelentek az emberi történelemben. Ezeket nem könyvekben olvastam el, és nem is másoktól hallottam, így emberi személyemnek mérhetetlen boldogságot jelentett, amikor úgymond „külső” megerősítésként és inspirációként eme felismerések lényege, vagy kifejtett magyarázata később kezembe kerülhetett, a Bhagavan szellemi hagyatékaként ránk maradt feljegyzések, párbeszédek, visszaemlékezések, és egyéb írások formájában, melyekben különös módon teljesen otthon érezhettem magam, már az első pillanattól kezdve, és ezekben fokozatosan elmélyedve aztán már nem csak megerősítésként, hanem ennél sokkal többként, szellemi lámpásként, útmutatóként, ösztönzésként, és ellenállhatatlan isteni vonzásként kezdtek megnyilvánulni életemben. Rádöbbenhettem arra, hogy Ramana Maharsiban annak az Atyának a megnyilvánulását tisztelhetem, A KI Jézus Krisztust is közénk küldte, a maga egyedi és megismételhetetlen tanúságtételével és küldetésével. Felismerhettem, hogy az „Én és az Atya EGYek VAGYUNK” teljesen és tökéletesen ráillik Ramana Maharsira, amint a „senki sem juthat az Atyához, hanemha énáltalam” helyes értése nem Jézus vagy Ramana személyére vonatkozik, hanem az Önvalónkra. Senki sem juthat az Atyához, azaz az Abszolútummal való EGYsÉGhez, csak és kizárólag az EGY-ÉN, az ÉN-ÉN isteni kEGYelem által történő felismerésében, valamint az ebben való teljes és tökéletes megállapodás, feloldódás által, a hamis egó-én halála által, ami végső soron Jézus által a kereszthalál misztériumában lett kifejezve, Ramana esetében pedig abban a misztikus halálélményben, melyben felismerhette az Önvalóval való azonosságot, s mely halálélményében meghalt saját hamis énje, az isteni kEGYelem következtében, s egész élete annak a tanúságtétele volt, hogy Isten, Önvalónk miként képes önMAGát megnyilvánítani egy emberi testben, ha az emberi hamis-én személyes képzete meghalt, szertefoszlott az isteni világosság fÉNyében, s többé ezt más semmi és senki sem árnyékolja be.
A „Sri Ramana Maharsi összes művei” c. könyv ma került a kezembe, s az első oldalak egyike hatalmas ajándékot tartogatott a számomra. Bhagavan két alkalommal élt át halálélményt földi életében, az elsőt 17 éves korában, a másikat jóval később, már az Arunacsála szent hegyén, egy követője karjai között. Az első élmény volt az, ami felébredését okozta, a hamis-egó képzete akkor foszlott szét benne, s akkor indult el, hogy beteljesítse isten által előkészített földi pályáját, ÉN-VALÓnk dicsőségére. A második halálélmény – nem különben az elsőhöz – szintúgy felbecsülhetetlen jelentőségű isteni megnyilatkozás volt, melyet idéznék is:
„Második halálélmény a hegyen
Mindvégig mondtam, hogy a szívközpont a jobb oldalon található, még ha a tanult emberek mást állítanak is. Tapasztalatból tudom. Már akkor is tudtam, amikor otthon elmerültem magamban. Majd annak az incidensnek a során is nagyon tisztán láttam és érzékeltem, amelyet lejegyeztek a Self-Realization (Felébredés) című könyvben. Hirtelen az egyik oldalról fény villant fel, mely kitörölte a világ látványát. Éreztem, hogy a bal oldali szív leáll, a test elkékül és élettelenné válik. Vászudéva Sásztrí átölelte a testet, és a halálomat siratta, miközben én nem tudtam megszólalni. Mindvégig éreztem, hogy a szívközpont a jobb oldalon ugyanúgy működik, mint annak előtte. Ez az állapot úgy tizenöt-húsz percig tartott. Majd hirtelen valami kilövellt jobbról balra, mint amikor egy rakéta hasít végig az égen. A vérkeringés újraindult, és a test normális állapota helyreállt.” (Forrás: „Sri Ramana Maharsi összes művei” c. könyv)
Elmondható tehát, hogy Bhagavan két alkalommal is meghalt eme földinek nevezett valóságban, mindkét halálélmény – melyből eme második a fizikai test életműködéseinek, nevezetesen a testi szív leállásával is együtt járt – pedig az Önvaló megdicsőüléseként történt, Ramana Maharsi személyében így olyan szilárd, örökkévaló tanúságtétele volt és van ma is jelen EGYetlen VALÓnknak, Istennek, mely felbecsülhetetlen értékű mindazon emberi tudatoknak, kikben az Önvaló a figyelmet ráirányítja ezen történések valódi belső lényegére, értésére és érzésére.
Sri Ramana Maharsi tanításaiban elmélyedve az utóbbi években, rengeteg részlet és lényegi összefüggés erősödhetett meg bennem, és vált ugyanakkor nyilvánvalóvá, melyek csíraszerűsége már elvetett magként ott pihent emberi személyemben. Jézus Krisztus személyét illetőleg Ramana Maharsi bizonyos nyugati törekvőknek adott válaszai, képesek voltak megvilágítani olyan elemi összefüggéseket, igazságokat, melyeket a keresztény értelmezések mindaddig nem adhattak meg számomra, sem a teológia sem a metafizika vonatkozásaiban, ám amelyek szintúgy foglalkoztatták az elmémet, földi utam során. Aztán egy adott ponton rádöbbenhettem, az isteni kEGYelem által, hogy a Krisztus, önMAGát Sri Ramana Maharsiként nyilvánította meg személyemnek, és hogy Bhagavan iránt érzett csodálatom, és egyre ellenállhatatlanabb vonzódásom maga az isteni kEGYelem kifejeződése. Felismerhettem, hogy Sri Ramana Maharsi a Gurum, Mesterem, és mivel EGYetlen VALÓ Mester létezik csak mindMAGunknak: az Önvalónk, Isten, így Ramana és Jézus EGY és ugyanAZon VALÓnk kifejeződése, mostani életemben pedig a Ramana Maharsi iránt érzett mérhetetlenül erős vonzódásom abból fakad, hogy ugyanazon Krisztus, az EGYetlen Önvalónk általa szólított meg, szellemi és lelki vágyaimat felgerjesztve és benne megelégítve. Hatalmas öröm ez a Léleknek, hogy immár nincs konfliktus bennem, nem kell választanom Krisztus és Bhagavan között, hiszen ők ketten EGY. Az Atyával EGGYek, az Út kifejeződései az Igazságban, ami az örökéVALÓ LÉTben életként is kifejeződnek. Ramana Maharsi azért is hatalmas ajándék emberi személyemnek, mivel testi valójában még abban a században is jelenvaló volt, amikor emberként megszülethettem. Tanításai még szinte érintetlenül maradhattak hátra, érdemi torzulástól mentesen, írott formában, ám ami ennél sokkal lényegesebb, lassanként elkezdett tudatosodni bennem, hogy ténylegesen és valóságosan is tapasztalom, az Ő VALÓ jelenlétét a Szívemben. Aztán életem egy meghatározó pontján egy álomban megjelent a számomra Bhagavan, és ez az álom mindennél VALÓságosabb hatást gyakorolt és gyakorol azóta is a létezésemre, mert azóta arra is rádöbbentett az isteni VALÓnk, hogy így nyerhettem el általa és tőle, a Guru, a Mester, azaz Önvalónk kEGYelmét a szó legkonkrétabb és szavakon túli értelmében. Nemrég pedig ráakadtam egy Ramana Maharsitól származó idézetre:
„A kegyelem elnyerése az álomban
A tapasztalás időtartamának önkényes megítélése révén az egyik tapasztalatot álomnak, a másikat pedig ébrenlétnek nevezzük. A Valóság szempontjából mindkét tapasztalat valótlan. Az ember átélheti azt, hogy álmában kegyelemben részesül, aminek hatásai az egész hátralévő életében olyan mélyen és tartósan befolyásolják, hogy nem nevezhetjük valótlannak – miközben valósnak nevezzük az ébrenlét némely jelentéktelen eseményét, amely pusztán elsuhan mellettünk, véletlenszerűen és következmények nélkül, és hamarosan elfelejtünk.” (Sri Ramana Maharsi)
Hogy miért is vetettem papírra ezen sorokat? Azért, mert az Önvalónk és Gurum, EGYetlen VALÓ Mesterünk ösztönzött erre, a Boldogság tapasztalásában, hogy minden szomjazónak és éhezőnek megerősítése lehessen. Évekkel ezelőtt több ízben is panaszkodtam úton járó szellemi-lelki testvéreimnek, hogy milyen kár, hogy a mai világban már nem találni olyan élő mestereket mint Jézus, Buddha vagy Ramana. Milyen mély tudatlanságban voltam e tekintetben (is) akkoriban. Képtelen voltam az orrom előtt lévő igazság felismerésére, hogy Jézus, Buddha, Maharsi és minden Avatár, Szent és Bölcs nem a test, így ha meghalnak, csak a testük hal meg, így továbbra is ITT élnek, JELEN-VALÓak, pusztán mi vagyunk képtelenek „látni”, azaz EGYetlen igaz VALÓként tekinteni és közvetlenül tapasztalni őket, önVALÓnkként, ÉN-ÉNként, EGYetlen igaz Mesterként, Guruként. Pedig az általuk megnyilvánuló Abszolútum, az örök és nemszületet LÉLEK mindennél valóságosabban tapasztalható meg általuk kifejeződve, minden emberi lény igaz MAGvának szÉKhelyében, ama bizonyos Belső Szobánkban: a spirituális értelemben vett SZÍVünkben, mely a Bölcsek szerint nem azonos a fizikai szívvel, s ezért örök, halhatatlan, MAGunk a VALÓ, EGYetlen ÉN, LÉLEK.
A Mesterrel való igaz, VALÓ találkozás tehát igazából a SZÍVben megy végbe, s a LÉLEKben válik mindennél valóságosabb valósággá emberi személyünkben, mert valójában ilyenkor nem az egyéni, individuális egó-énhez tapadó elme az, ami létrehozza ezt a tapasztalást, hanem a LÉLEK fÉNye az, ami az individuális elmében megjelenik, s például egy ilyen mindennél valóságosabb álom által kézzelfogható, visszavonhatatlan hatást gyakorol, létezésünk és életünk teljes egészére. Ennek a felismerése is egy folyamat volt a számomra, mert bár tökéletesen éreztem eme álom jelentőségét, VALÓságát és meghatározó voltát, idő kellett, míg rádöbbenhettem, hogy szeretett Mesterem „eljött értem” álmomban, ha már konkrét fizikai testként, Ramana Maharsiként jelenleg nem szükséges jelen legyen eme földi játszótéren. Így teljesen és tökéletesen megérthettem, hogy nem igaz az, hogy a Mesterek ideje lejárt, és immár nem találhatjuk meg magunknak a Mestert, konkrét JELEN-LÉTként, tanításként, Önvalónkként, Jézusként, Buddhaként, Maharsiként vagy személyes utunknak rendelt egyéb létező, megnyilvánult vagy megnyilvánulatlan minőségeként. Önvalónk bölcsessége, szeretete és kEGYelme kimeríthetetlen. A Guru kEGYelme ebből fakadóan szint-ÉN JELEN-VALÓ, s ennek megtapasztalása az üdvösségbe való bepillantással egyenértékű. Bár ez még nem jelenti azt, hogy a tanítvány azonmód eljutott a végleges és visszavonhatatlan üdvösségre – amint például Bhagavan esetében ez kétségtelenül megtörtént, s ami kivételes isteni kEGYelem következménye – ám ez az a tudati és lelki mozzanat, ami képessé tehet bennünket a Gurunak, a Mesternek való önátadásra, mely végül elvezethet bennünket az örök üdvösségre, azaz a megszabadulásra, a felébredésre. Minden emberi erőfeszítés a törekvőben erre irányul, s minden emberi erőfeszítés valódi inspirálója nem más, mint Önvalónk, az örök LÉLEK: Isten.
Drága Embertársam, ki olvasod eme sorokat, s bennük valamilyen módon MAGodra ismersz, kívánom, hogy teljen meg a te valódi Szíved múlhatatlan bizalommal, és révbe vezető hittel, szeretettel és reménységgel. Mert az EGYetlen VALÓ mind-ÉN-KI igaz, EGYetlen ÉNünként van jelen Szívünkben, s minden őszinte törekvőben, Mesterként, Guruként Ő vezet bennünket. Történjen bármi, menjünk akármilyen tapasztaláson is át, soha se feledjük: mindez Isten kEGYelméből lehetséges, a mi javunkat szolgálja, s a kEGYelem által végül bizonyosan, mindŐnket elvezet a májá fátylának végleges és visszavonhatatlan szertefoszlására, EGYetlen VALÓnkban lévő LÉTként, Tudatként, és Boldogságként VALÓ végleges és visszavonhatatlan megállapodásunkra, az Üdvösségre, az örök Szamádhiba, az atyai házba, a mi Atyánk dics-ŐS-EGébe.
Áldott az Önvaló, az örök LÉLEK, a Mester, a gÚRu, aki ITT lakik mind-ÉN-KI Szívében, mint örökkön örökké val(l)Ó és figyelŐ LÉT és LÉLEK. Vezessen mind-ÉN-KIt az EGYetlen igaz fÉNy, az önMAGunkként VALÓ örök Boldogság, a mi igaz VALÓnk felismerésére!
