Az egoicitás mint a kibontakozás akadálya
1. A fejlődés vagy a kibontakozás kérdése
Az emberiség történelmét szemlélve hajlamosak vagyunk a fejlődést elsősorban a megszerzett ismeretek, a technológiai vívmányok és a külvilág feletti rendelkezési képesség növekedése alapján értelmezni. E megközelítésben az emberi civilizáció története többnyire egy fokozatos előrehaladás képét mutatja: egyre többet tudunk a világról, egyre összetettebb eszközöket alkotunk, egyre nagyobb hatást vagyunk képesek gyakorolni környezetünkre.
Van azonban ennek a fejlődésképnek egy kevésbé vizsgált oldala. Miközben a külvilág megismerésében és alakításában rendkívüli eredményeket értünk el, saját belső természetünk megértése korántsem mutat hasonló előrehaladást. Az ember ma is képes ugyanazokra az önáltatásokra, hatalmi játszmákra, félelmekből fakadó reakciókra, kirekesztésekre és önigazoló mechanizmusokra, amelyek a történelem korábbi korszakait is jellemezték.
Ez felvet egy alapvető kérdést: vajon valóban újabb képességekre van szüksége az embernek, vagy inkább a már meglévő lehetőségeinek kibontakozását kellene lehetővé tennie?
A két megközelítés között lényeges különbség van. Az evolúció hagyományos értelmezése új tulajdonságok, képességek és működési formák kialakulására irányítja a figyelmet. A kibontakozás fogalma viszont arra a lehetőségre mutat, hogy az emberben már jelen lévő képességek nem tudnak megfelelően érvényesülni, mert valamilyen belső működés korlátozza vagy eltéríti őket.
Ebben az értelmezésben az emberi fejlődés következő jelentős lépése talán nem újabb képességek megszerzése, hanem a meglévők felszabadulása lehetne.
2. A történelmi túlélő
Az emberiség történelme tele van kataklizmákkal. Birodalmak omlottak össze, társadalmak pusztultak el, háborúk és járványok alakították át az emberi élet feltételeit. A pusztulást gyakran követte újjáépítés, az összeomlást új társadalmi rendek kialakulása.
Mégis, a történelem egyik különös sajátossága, hogy az emberi működés bizonyos alapvető mintázatai újra és újra megjelentek. A külső világ megváltozott, a társadalmi berendezkedések átalakultak, de az önközpontúság, a hatalomvágy, az önigazolás és a másik ember fölötti uralkodás késztetése tovább élt.
A bibliai özönvíz története ennek különösen szemléletes szimbóluma lehet. Az özönvíz elpusztította a korábbi emberi világot, Noé azonban megmenekült, és újrakezdhette az életet. Csakhogy egy dolgot nem hagyott a vízben: az emberi természetet.
A külső világ megtisztítása nem eredményezte automatikusan a belső természet átalakulását. Az ember ugyanazzal a pszichés örökséggel lépett ki a bárkából, amellyel korábban belépett oda.
Az özönvíz tehát ebben az értelmezésben nem az emberi természet megtisztításának története, hanem annak példája, hogy a külső kataklizma önmagában nem képes felszámolni a belső működési módokat.
A történelem során számtalanszor újrarendeztük az életterünket. A kérdés azonban az, hogy mikor kezdjük el végre saját belső világunkat is megérteni.
3. Az egoicitás mint működési mód
Az egoicitás fogalmát ebben az összefüggésben nem valamiféle elvont filozófiai hibaként vagy egyszerűen negatív emberi tulajdonságként érdemes vizsgálnunk. Sokkal inkább olyan emberi működési módként, amelyben az egó aránytalanul meghatározó szerepet kap a tudatosság, az értelmezés és a cselekvés irányításában.
Az egoicitás nem azonos az emberi énnel, az önfenntartással vagy az egészséges önérvényesítéssel. Nem az egyéniség felszámolásáról van szó. A probléma ott kezdődik, amikor az egó saját érdekeit, önképét és fennmaradását teszi az emberi működés elsődleges rendezőelvévé.
Ebben az állapotban az ember képességei nem feltétlenül hiányoznak, hanem másodlagos célok szolgálatába kerülnek.
Az empátia működik, de saját érdekeink szerint értelmezzük a másik ember érzéseit. Az értelem működik, de elsősorban saját meggyőződéseink igazolására használjuk. A kreativitás működik, de a státusz és az elismerés megszerzését szolgálhatja. Az önismeret is működik, de akár újabb önigazolási eszközzé válhat.
A képesség tehát jelen van, de a működés iránya eltérül.
Ez különösen megtévesztővé teszi az egoicitást, hiszen az ember közben úgy érezheti, hogy teljes képességeivel működik. Nem feltétlenül érzékeli, hogy saját lehetőségeinek egy részét egy szűkebb, önközpontú működés rendeli maga alá.
4. A tudatosság informatikai analógiája
Próbáljuk meg mindezt egy informatikai analógia segítségével értelmezni.
Képzeljünk el egy számítógépes rendszert, amely számos különböző program futtatására alkalmas. A rendszer rendelkezik minden szükséges erőforrással, a programok működőképesek, a hardver megfelelő. Mégis, valamilyen kártékony folyamat beavatkozik a működésükbe.
Nem feltétlenül állítja le a rendszert. Nem okoz azonnali összeomlást. Sokkal kifinomultabb módon működik: erőforrásokat von el, módosítja a folyamatok végrehajtását, eltéríti azok eredeti rendeltetését, és közben fenntartja a látszatot, hogy minden a megszokott módon működik.
Mi van akkor, ha az egoicitás az emberi tudatosságban valami hasonló szerepet tölt be?
Ha az analógiát következetesen végigvisszük, akkor az egoicitás nem maga a teljes rendszer, és nem is az emberi képességek összessége. Hanem egy olyan működési mód, amely képes a rendelkezésre álló képességeket saját érdekei szerint eltéríteni.
A legkülönösebb az, hogy még az önismeret programja is érintett lehet.
Az ember felismerheti saját önközpontúságát, de ezt a felismerést felhasználhatja mások fölötti erkölcsi fölényének igazolására. Beszélhet a belső megtisztulásról, miközben a megtisztultak közé sorolja magát. Tanulmányozhatja az egó működését, miközben újabb identitást épít arra, hogy ő már érti az egót.
Mintha a vírus még a víruskereső működését is képes lenne befolyásolni.
A metafora természetesen nem szó szerinti pszichológiai vagy biológiai diagnózis. Arra a jelenségre irányítja a figyelmet, hogy egy önfenntartó működési mód a saját meghaladására irányuló képességeket is képes lehet a fennmaradása szolgálatába állítani.
5. Az önfenntartó kör
Az egoicitás egyik legjelentősebb sajátossága az önfenntartó jellege lehet.
Az ember önközpontú működése önigazolást eredményez. Az önigazolás megerősíti a korábbi értelmezési mintákat. Ezek a minták meghatározzák az ember kapcsolatait, döntéseit és közösségi viselkedését. A közösség pedig visszaigazolhatja és továbbörökítheti ugyanezeket a mintázatokat.
Így az egyéni működés társadalmi szerveződéssé válhat.
A közösségekben kialakulhatnak olyan normák, intézmények és hatalmi viszonyok, amelyek már nemcsak tükrözik az egyéni egoicitást, hanem visszahatva újratermelik azt. Az önigazolás kollektívvá válik, a csoportidentitás védekezési mechanizmussá, a tekintély pedig az önálló felismerés helyettesítőjévé.
Ebből olyan önfenntartó kör alakulhat ki, amelyben az egyén és a közösség kölcsönösen megerősíti egymás korlátozó működését.
Ez magyarázhatja azt is, miért nem elegendő a társadalmi rendszerek külső átalakítása. Ha a belső működés változatlan marad, az új struktúrákban is újratermelődhetnek a régi mintázatok.
6. A kamra, amely tele van
Az emberiség szellemi hagyatéka különös helyzetet teremt számunkra. Az ember belső természetére, az önközpontúságra, az önáltatásra, a belső szabadságra és a megtisztulásra vonatkozó felismerések már évezredek óta jelen vannak különböző filozófiai, vallási és spirituális hagyományokban.
Nem állíthatjuk, hogy minden lényeges kérdésre megszületett a válasz, de azt sem, hogy az emberiségnek a belső világ megértéséhez szükséges alapvető felismerések hiányoznának.
A történelmi korok technológiai fejlettségéből nem következik azok szellemi fejletlensége. Az emberiség régi gondolkodói sokszor olyan mélységgel vizsgálták az ember belső természetét, amely ma is érvényes kérdéseket vet fel.
Mégis, mintha folyamatosan újabb és újabb ismeretek megszerzésére törekednénk, miközben a már meglévő felismerések megvalósítása háttérbe szorul.
Olyan ez, mintha az ember kamrája tele lenne élelemmel, de ő folyamatosan újabb és újabb áruk beszerzésével foglalkozna, ahelyett hogy végre elfogyasztaná és megemésztené azt, amije már van.
A szellemi ismeret birtoklása nem azonos annak megértésével. A megértés nem azonos a belső felismeréssel, és a felismerés sem azonos annak mindennapi megvalósításával.
Az egoicitás még a bölcsességet is képes lehet birtokként kezelni. Újabb tudást halmoz fel, újabb tanításokat sajátít ki, újabb identitásokat épít, miközben a lényegi belső változás elmarad.
A tudás mennyisége így növekedhet anélkül, hogy a tudatosság mélysége arányosan változna.
7. A kibontakozás lehetősége
Ha az emberi képességek jelentős része már jelen van, és ezek működését az egoicitás korlátozhatja vagy eltérítheti, akkor a valódi változás nem feltétlenül új képességek megszerzését jelenti.
Talán inkább a hozzáférés felszabadítása lenne a feladat.
Az ember együttműködési képessége, empátiája, önreflexiója, kreativitása, megkülönböztető képessége és belső szabadsága már most is létező adottság. Kibontakozásuk azonban nagymértékben függ attól, hogy milyen belső működés irányítja őket.
Egy kevésbé egocentrikus emberi működés egészen más minőségű kapcsolatokat és közösségeket tehetne lehetővé. Nem az egyéniség felszámolásával, nem az egyéni érdekek eltörlésével, hanem azzal, hogy az egyén többé nem saját önközpontú működésének foglya.
Egy ilyen változás társadalmi méretben már nem pusztán erkölcsi javulást jelentene. A közösségek rendelkezésére álló figyelem, energia, kreativitás és együttműködési képesség felszabadulása az emberi működés egészének minőségi átalakulását eredményezhetné.
Ehhez azonban nem elegendő néhány kivételes egyén felismerése. A belső tudatosodásnak a közös kulturális térben is meg kellene jelennie. Olyan társadalmi környezetre lenne szükség, amelyben az önvizsgálat nem szégyen, a tévedés felismerése nem vereség, a kétely nem hűtlenség, és az önkorrekció nem tekintélyvesztés.
Nem újabb kötelező világnézetre, hanem a saját belső működés megismerésének és meghaladásának kultúrájára.
8. A kérdés, amelyet nem kerülhetünk meg
Talán az emberiség történelmének egyik legkülönösebb sajátossága, hogy miközben folyamatosan újabb és újabb világokat fedez fel, saját belső világának megismerésében még mindig jelentős korlátokkal küzd.
Képes volt eljutni a világűrbe, feltárni az anyag szerkezetét, megfejteni az élet számos titkát, és olyan technológiákat létrehozni, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. Mégis, az emberi önközpontúság, az önáltatás és a saját működésünk feletti tudatosság hiánya továbbra is meghatározó problémáink közé tartozik.
Lehetséges, hogy az emberiség következő nagy felismerése nem a külvilágban vár ránk, hanem saját belső természetünk megértésében.
Lehetséges, hogy nem újabb képességekre van szükségünk, hanem arra, hogy felszabadítsuk azokat, amelyek már most is bennünk vannak.
És lehetséges, hogy mindennek az első lépése annak felismerése, hogy az egoicitás csupán egy emberi működési mód, amely nem feltétlenül azonos magával az emberrel.
De van egy kérdés, amelyet talán érdemes mindenkinek önmagában továbbgondolnia:
Mi van, ha az egoicitás legnagyobb trükkje éppen az, hogy elhiteti az emberrel: ő maga az operációs rendszer?
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle