„Ki ismeri vagy ismerte fel az Ént? – válaszolta. – Ezek csak szavak. Az Atmant nem lehet elérni. Az Énen kívül mi más létezik? Ki más éri el az Ént, ha nem az Én? A „fel nem ismerés” kifogását egyszerűen csak arra használjuk, hogy megpróbálunk elmenekülni a Valóság elől, és tiszta lelkiismerettel folytathassuk az imával és imádattal átitatott, gyakran aszketikus, tompa életünket, melyek, nem kétséges, kielégítik kicsiny énünket, de valójában hasztalanok. Ténylegesen lenyugszik a Nap, amikor leengedem a redőnyöket? De hát a felismerés alapvető akadálya pontosan maga az a gondolat, hogy a felismerés még várat magára. Természetesen az olvasást nem kell teljesen elvetni – fejezte be. – Olvasni jobb, mint álmodozni vagy fecsegni. És a meditáció jobb, mint az olvasás. Mindazonáltal csak a végtelen csendben nyilvánul meg az Atman, ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani. De itt ismét ügyelnünk kell nagyon, nehogy úgy vélekedjünk, ez a csend a gondolkodással vagy éppen a nemgondolkodással kapcsolatos. Az Atmant nem lehet sem egyetlen kimondható, kigondolható vagy megtanítható dologra, sem a gondolat tagadására vagy hiányára kicsinyíteni.
Erre így szóltam: – És mit gondol az advaita azon követőiről, akik utcáinkon és nyilvános tereinken kísértenek és elárasztják kiadványaikkal a könyvtárakat? A nyugati vallások terjesztői ellen élesen tiltakoznak, ugyanakkor ők maguk sokkal szűkebb látókörűek náluk. Szerintük ők az „igazság birtokosai”, és aki nem fogadja el mindent magában foglaló vedanta magyarázatukat, az a szemükben vagy bolond, vagy fanatikus. – Tökéletesen igaza van – válaszolta Harilal. – Amint az advaita vallásként kezdi el működését, abban a pillanatban megszűnik advaita lenni. Az Igazságnak nincs „Egyháza”. Az Igazság maga az Igazság, és ennek senki sem kizárólagos letéteményese. Az Igazságnak senki segítségére nincs szüksége önmaga felismeréséhez. Az Igazság saját fényében ragyog. Aki azt állítja magáról, hogy ő birtokolja az igazságot, hogy elérte vagy továbbadhatja, az vagy bolond, vagy sarlatán.”
Részlet H. W. L. Poonja – Ébredj fel és ordíts! című könyvéből
