A megbocsátásról írni a legkönnyebb, ám gyakorolni a legnehezebb, pedig a Mennyek országába, az örök Szamádhiba nem vezet út nélküle. Vizsgáljuk meg először is magát a szót, mert igen beszédes. Meg-bocsát avagy el-bocsájt: a bocsátás és a bocsájtás ugyanazon gyök, melynek lényege a kötődés, a kötelék, a közösség, az együtt valóság, együtt létezés, ragaszkodás végleges megszakítása valamivel vagy valakivel. Maga a megbocsátás tehát az elszenvedett, vélt vagy valós lelki és/vagy fizikai sértés, sérelem, bántalom, bántalmazás által okozott érzelmi sérülés, érzelmi mintázat, rögzültség felszámolása, elengedése, elbocsátása pszichikai síkon, azaz értelmi és érzelmi értelemben.
Mivel az elszenvedett sérelmek elsősorban érzelmi síkon okoznak megkötözöttséget, fontos meglátni, hogy a megbocsátás – elsődleges és legfontosabb értelme – a szabadságunk visszaszerzése, mely a lelki egyensúly visszaállítását is jelenti egyben. Azonban a valódi megbocsátás több, mint valamiféle száraz pszichológia, dacára annak, hogy sérelem, csakis az emberi egónkon keresztül érhet bennünket, minden értelemben. Egy, a saját egóját meghaladott, megvalósult tudatot, valójában akkor sem lehet megsérteni, ha azt felszegezik a keresztre. Ez hajmeresztő kijelentésnek tűnhet az egónkon keresztül tekintve, hiszen ez nem azt jelenti, hogy például Jézus nem szenvedett a fizikai bántalmazás következtében, avagy nem érzett borzalmas fájdalmat, kínokat a kivégzése közben. Ő azért állt felette mindennek, mert lélekben és szellemben, az Igaz VALÓjában sérthetetlen volt, mivel egóját teljesen alárendelte az Atyának, azaz Önvalónknak. Ugyanakkor tudta, hogy „ki vagyok én?” azaz Ő MAGa kicsoda, és önmagát ilyen módon nem azonosította mulandó testével, így a fizikai szenvedést egy merőben más tudati valóságban érzékelte, olyas valamiként, ami a halandó testhez kötődik, ám ami EGYetlÉN VALÓját, VALÓnkat nem pusztíthatja el.
A halhatatlanság töretlen tudatában szenvedte el a kereszt kínjait, és mivel ÖnMAGában megvalósult tudatként, az Atyával, az Önvalóval EGY VALÓságként létezett, még a kereszten is, így még az Őt kivégzőket sem látta önMAGától elkülönülteknek, és szeretetteljesen tudott hozzájuk is viszonyulni, imádkozni értük. Látta, hogy megkínzói, gyalázói és kivégzői a tudatlanság világának a foglyai, saját egójuk, tudatlanságuk által megtévesztetten, és ezért tud bennük a gonoszság és a kegyetlenség utat törni, amely fizikai teste elpusztítására szövetkezett. Jézus szavai a kereszten tehát a legMAGasztosabb VALÓságból lettek kinyilatkoztatva, és elsősorban nem a katonáknak, a bámészkodó, gyűlölködő, gyalázkodó tömegnek szólnak, hanem NEKÜNK, azon emberi lényeknek, akiknek a megbocsátás fontosságát szívünk és lelkünk legmélyebb, legfontosabb és legsürgetőbb valóságaként kell meglátnunk, amennyiben a szeretet, a béke és a boldogság útjára akarunk lépni, amint azt Jézus is tette. Valódi, igaz, őszinte megbocsátás nélkül ugyanis az egónk meghaladása nem lehetséges, mert a harag (akár jogos akár jogtalan formában), a sérelmek következtében keletkezett érzelmi töltetek, gondolatok, energiák olykor sokáig a tudattalanunkban bujkálhatnak, még olyan esetekben is, amikor névleg – azaz értelmi szinten a belátás által – már feldolgoztunk, el- és megbocsátottunk egy sérelmet, ellenünk elkövetett tettet.
De hogyan is juthatunk el valódi, mély, az elszenvedett traumákat is orvosolni képes megbocsátásra akkor, amikor még az egónk börtönében vagyunk foglyok, saját gondolataink (emlékeink) és érzelmeink által?
A megbocsátás fontosságát akkor láthatjuk meg igazán, ha előbb szemügyre vesszük, hogy az AMIT meg kell bocsátanunk, azaz a bántalmazás következtében elszenvedett trauma, traumák miként mérgezik, rombolják, pusztítják az embert mind mentális mind érzelmi értelemben. Pusztán az egó-elménk szintjén is belátható az a törvényszerűség, hogy a megbocsátásra való törekvés, elsősorban EGYÉNI ÉRDEK, mert az elszenvedett traumák minket pusztítanak, többnyire láthatatlan módon, pont az egónk miatt. Ugyanis sok esetben az elszenvedett traumáink negatív érzelmi viszonyulást, azaz dühöt, haragot, gyűlöletet és bosszúvágyat okoznak a lelkünkben, és kárpótlást, jóvátételt, kiegyenlítést követelnek a tudatos tudatunkban. Magyarán a „szemet szemért, fogat fogért” törvényét aktiválják az emberi pszichében, így akarván megszabadulni a traumától. De a „szemet szemért, fogat fogért” valóban és teljesen elbékítheti-e a lelket, vagy csak átmeneti enyhüléssel kecsegtethet?
Vegyünk egy szélsőséges példát: ha egy szerettünknek kioltják az életét – akár gondatlanságból, akár szándékosan – még ha az elkövetőnek elveszi is az igazságszolgáltatás az életét, attól a szerettünket visszakaphatjuk-e? Hisz a valódi kiegyenlítődés nem a bosszúban lenne, hanem a kártétel kiegyenlítésében, ami jelen példázatban lehetetlen, hisz a szerettünknek nem adhatja vissza az életét az, aki annak elvette. Láthatjuk tehát, hogy az elsődleges probléma a „szemet szemért, fogat fogért” megközelítéssel az, hogy csak a bosszúszomjat képes megelégíteni az igazán súlyos esetekben, amikor is a kár nem kiegyenlíthető az anyagi világ mércéjével. Így a „szemet szemért, fogat fogért” lelkületében a lélek, a továbbra is szenvedést generáló egó-elme foglya marad, azaz beleragad abba a lelki állapotba, ami csak tovább mélyíti a szenvedést. A jézusi tanításnak a megbocsátás nem véletlenül sarkalatos pontja, ugyanis rámutat arra, hogy az, aki a VALÓság megismerésére, az Atya, azaz önMAGa megismerésére törekszik, az nem maradhat saját, sérelmei elszenvedéséből fakadó traumáinak a foglya. Mert minden trauma egy börtöncella, egy bilincs, egy megkötözöttség a LÉLEK számára, amely által még tovább maradhatunk a tudatlanságunk sötétségében. Semmilyen „külső” elégtétel sem oldozhatja fel ezen megkötözöttségeket, azaz a saját egónk által rejtett érzelmi rabságot a lelkünkben, csak és kizárólag a MEGBOCSÁTÁS TUDATOS GYAKORLÁSA.
Mi a megbocsátás tudatos gyakorlása? Legelőször is az elszenvedett sérelmeink pártatlan felülvizsgálata, mert sokszor hajlamosak vagyunk olyan dolgokon sértődni meg, melyeket mások nem is szántak sértésnek, így ezek pusztán olyan reakciók, melyeket az egónkkal való azonosulásunk miatt sérelemként szenvedtünk el. Ezek a „jogtalan sérelmeink”. Ugyanakkor létezhetnek „jogos sérelmeink” is, azaz olyan traumák, amelyeket rossz, ártó, gonosz szándékkal követnek el ellenünk. Ezeket a legnehezebb megbocsátani, tiszta őszinte szívvel pedig lehetetlen is mindaddig, míg meg nem érik bennünk az együttérzés ama gyümölcse, amit csak az egó-világunk feltárulkozásában, és a LÉLEK általi meghaladásban láthatunk meg. Jézus a kereszten ennek a tökéletes példája. Ő ugyanis EGYüttÉRZÉSében imádkozott kivégzőiért, mert valójában nem az Istent akarta „rávenni” a bűnbocsánatra, (mert az Atya a tudatlanságban elkövetett vétkeket nem rója senkinek sem a lelkiismerete által fel) hanem feltárni az ellenség szeretetének és a megbocsátásnak az EGYüttesen üdvözítő titkát, az egó-világba, a tudatlanságba révült és részegült emberi tudatok számára. Mert az életösztön az, ami által az egónk a legjobban rá tud kapaszkodni a LÉLEKRE, így ha az életünk veszélybe kerül, többnyire nem hogy imádkozni sem tudunk veszélyeztetőinkért, de szélsőséges esetben azok elpusztításától (amit ma „jogos önvédelemnek” nevezünk) sem riadnánk meg a legtöbben.
Ezért Jézus kereszthalála – mely a LÉLEKNEK az egó felett aratott győzelmének abszolút szimbóluma is egyben – az együttérzésből fakadó megbocsátásnak is kitűnő példája. Mivel Jézus önMAGát nem azonosította a testtel, így az egója immár nem tudott fogást nyerni rajta, még életveszélyben sem. Megmaradt teljesen tisztán az Abszolút Tudatosságban, még a kivégzése, azaz földi teste elpusztítása alatt is. EGY maradt az ATYÁVAL a kereszten is! Megmutatta, hogy mindez nem csak lehetséges, DE az EGYetlen ÚT, amit az embernek az egója felett elnyerendő tökéletes uralom megszerzése érdekében, még a legszélsőségesebb esetben is járnia kell. Nem kényszerből, hanem mély belátásból, békében és szeretetben teljes lélekkel. Mély felismerés megélése ez, hogy az igazi ellenség nem az, aki az egót, a testet akarja elpusztítani, hanem maga az egónk, ami arra akarná rávenni a LELKET, hogy inkább válassza a test továbbélése érdekében a meghasonlást, a menekülést, az életösztönre hivatkozva. A kereszt misztériuma azonban nem a zsidó-kereszténység jézusi „áldozati-bárányságában” érthető meg, hanem csakis az egó „halálában”, a megbocsátásban, az együttérzésben és a szeretetben tárulkozhat fel. Mert Jézust nem az ATYA, a szerető, jóságos ATYA – EGYedül az ISTEN JÓ* – áldozta fel, azért, hogy kiengesztelődjön az emberiséggel, hanem Jézus az általa megismert, az Ő saját legbelső ÉN+MAGaként, önMAGában feltárulkozó VALÓságot, azaz Abszolút Igazságot, amit életében és tanításában megjelenített, semmilyen körülmények között sem tagadhatta meg, mert az nem csak meghasonlás lett volna, de a megismert IGAZSÁG, az üdvözítő VALÓság megtagadása is.
Jézus az emberiség iránt érzett mély és olthatatlan szeretetéből fakadóan, önként vállalta a kínszenvedést és a halált, mert az IGAZSÁG így maradhatott makulátlan őbenne, és így válhatott minden elszánt, őszinte, odaadó igazságkereső, lélek okítására, tanítására, bizonyosságára, még annak ellenére is, hogy az utókor mind életét mind tanítását a tudatlanság által igen súlyosan elferdítette. De Jézus Lelke, A LÉLEK, az ATYÁval EGY LÉLEK mindannyiunkban ugyanAZ, és minden őszinte keresőben képes korról-korra újjászülni, meg- és felismertetni MAGunkban az üdvözítő Igazságot, amit Jézus is élt és teste halálával is megerősített a kereszten. Mert a kereszten nem a Kresztosz függött, hanem csak a test, és a testbe kapaszkodó egó, így a kereszt elsődleges jelentése az, hogy ha valóban meg akarunk szabadulni a létörvény kozmikus törvényétől, akkor meg kell haladnunk az emberi egónkat, még akár a test pusztulása árán is. Jézus nem próbálta megmenteni a teste életét a mulandóságnak, mert tudta, ez lenne a bukás, hiszen Ő felismerte és élte azt, hogy Ő MAGa a HALHATATLAN LÉLEK, az ATYÁVAL EGY, az Abszolút Tudatosság, aki sohasem született és nem is pusztulhat el. Jézus feltámadása pedig ennek olyan egyedi bizonyossága, páratlan kinyilatkoztatása, melyet az ATYA szintén azért tett, hogy aki Jézus életére tekint az ne maradjon sötétségben, sőt, váljon a Világ Világosságává, amint Jézus is szerette volna, hogy az Ő hamisítatlan tanítását befogadók AZok legyenek.
A megbocsátás tehát nem más, mint élő, virágzó, életet adó szeretet, együttérzés, mely által a LÉLEK szabaddá válhat és az is maradhat, amennyiben az egót meghaladva megmarad a felszabadító igazság élésében. A megbocsátás igazi gyógyulás, nem pusztán gyógyszer. A megbocsátás az üdvösség előszobája, melyben megtisztulhat és újra fÉNylő VALÓsággá válhat, az egó börtönében sínylődő LÉLEK. Mert az egó a kereszt, és mindenki fel kell vegye a maga keresztjét, amint Jézus tanította ezt. Azért, hogy ez a kereszt végül feltárhassa és megdicsőíthesse az egyedül üdvözítő valóságát a LÉLEKNEK, a Szeretetnek. A megbocsátás együttérzés, együttérzés a sötétség, a tudatlanság és az ebből fakadó gonoszság hálójában vergődő embertársainkkal szemben is, hiszen tőlük mi LÉNYEGILEG NEM KÜLÖNBÖZÜNK. MindÉN+KI EGY az ATYÁBAN, azaz Önvalónkban, Istenben. Ami minket elválaszt az pontosan az az egó, az az egó-elme, ami a valódi, isteni EGY+ÉN+IS+ÉGünket eltakarja, sötétséggel borítja be. Ezért válik aztán ember embernek farkasává, ellenségévé, gyilkosává. Azonban a Királyság, a Mennyek országa mibennünk, igaz VALÓnkban a LÉLEKben VAN, és mindnyájan az ÉLŐ ATYA gyermekei vagyunk. Azonban hogy ez feltárulkozhasson szükséges, hogy önMAGunkban feltárulkozhasson az az Igazság, amit Jézus, és minden önMAGára ébredt, éber, üdvössÉGgel teljes isteni tudat bemutatott számunkra, itt az emberi létezésben.
Az ellenség szeretete is ezen a ponton érthető csak meg. Mivel mindnyájan az ATYA Gyermekei vagyunk, csak az egónk sötétsége, isteni VALÓnktól elszakító, elkülönítő hipnózisa, tudatlanságunk szakíthat minket egymástól el. Egónk által, egónkkal azonosulva lehetünk csak egymás ellenfelei, ellenségei végül pusztítói is. Azonban az „ellenségünk ellensége a barátunk”, ami szellemi értelemben annyit tesz, aki az egónk ellensége, az a barátunk, mert az egónk elpusztítására törekszik, öntudatlan ténykedésében is. Hogyan? Hát úgy, hogy pont azt támadja meg a mi ellenségünk, ami amúgy sem érdemes a védelemre, sokkal inkább annak meghaladására, és ez az emberi egónk. Mert a LÉLEK a LELKET SOHA SEM PUSZTÍTHATJA EL. Minden ember halhatatlan, Istentől és Istenben VALÓ lÉNyEGe: A LÉLEK. Így már akár szívből is imádkozhatunk ellenségeinkért, hisz ők az egónk „elpusztításán” fáradoznak. A mi valódi ellenségünk ugyanis nem kívül, az úgynevezett külső világban található, hanem az emberi pszichében. Ellenségeink csak ebbe tudnak belekapaszkodni, még ha a külső világ részeiként is jelennek meg. Ellenségeink mindig megmutatják nekünk, mi a legérzékenyebb pontunk, azaz mi az amin még fogást vehet a sötétség, a tudatlanság világa, mi az ami által még foglyai vagyunk saját egó világunknak. Mert a valódi megszabadulás ténylegesen és nem csak verbálisan is, teljes szabadságot jelent, minden külső és belső tényezőtől. Ezért VALÓdi SZABADSÁG csak és kizárólag a LÉLEKBEN, az ATYÁVAL VALÓ tudati és lelki EGYsÉGben nyerhető el. Ez a BOLDOGSÁG, a VALÓdi BOLDOGSÁG, minden létező elidegeníthetetlen, legbensőbb, elpusztíthatatlan lÉNyEGe.
A megbocsátás, az együttérzés és a feltétel nélküli szeretet, így az ellenség szeretete mind mind olyan isteni erények, melyek kimunkálása nélkül nem lehetséges eljutni a teljes és visszavonhatatlan EGYsÉGre az ATYÁVAL, azaz nem tudunk megállapodni VALÓdi, természeten túli természetünkben, a Boldog üdvösségben. Az egónk tehát az egyetlen igaz ellenség, amit csak saját belső valóságunk feltárulkozása által láthatunk magunkban meg. Ezért kell nem csak hétszer, de hetvenszer hétszer is megbocsátani, mindaddig míg csak az egónk miatt sértettnek érezzük magunkat a létezésben. Ez állandó figyelem, ez állandó tudatosság Istenben, és állandó kapcsolódás a legbenső MAGgal, EGYetlÉN igaz VALÓnkkal, az ATYÁVAL ahogy ezt Jézus nevezte, avagy az Abszolút Tudatossággal. Nem véletlenül a Jézusként megjelent Kresztosz még a Mi ATYÁNKba is beleszőtte a megbocsátás fontosságát, és nem Istentől tette azt függővé, amint azt az eltorzult vallások hirdetik, hanem egyes egyedül az emberi szívtől és szándéktól. „Bocsásd meg a mi vétkeinket, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK.” A Mennyei Atya sohasem „haragszik” ránk, megbocsátania tehát nem neki kell az embernek, hanem az emberré vált LÉLEK kell újra felismerje, hogy a megbocsátás, a kiengesztelődés csak akkor jöhet létre, ha MAGUNK gyakoroljuk azt, embertársainkkal szemben.
A megbocsátás tehát mindennemű neheztelés, harag, düh, indulat, elégtétel utáni vágy, bosszú elbocsátását jelenti, amit nem egy rajtunk kívülálló isten, hanem csak és kizárólag MI MAGunk érvényesíthetünk. A megbocsátás nem gyóntatószékek sötét homályában, egy isteni „közvetítő” által kieszközölhető engesztelés, hanem a Belső Szobánkban, Szívünk irgalmassággal, együttérzéssel, szeretettel és szabadsággal telt békés, mindent megvilágosító fényében végbemenő olyan felismerése, mely nélkül a LÉLEK A KI VAGYUNK nem térhet meg az ő örök, múlhatatlan békéjébe, boldogságába, az örökkéVALÓ üdvösségbe.
„Ekkor Péter lépett hozzá s megkérdezte: „Hányszor vétkezhet ellenem testvérem úgy, hogy meg kell bocsátanom neki? Hétszer is?” Jézus ezt felelte neki: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem akár hetvenhétszer.” Máté 18:21-22
„Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.” Lukács 23:34
„…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Máté 6:12
„* Jézus pedig monda néki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten.” Márk 10:18
