A lélek művészete – gondolatok szeretetről, kapcsolódásról, szabadságról és egyediségről. Egy rövid filozófiai írás arról, hogyan válhat a szeretet két ember között a tudatosság, az érzés és a valódi kapcsolódás művészetévé.
egy+én:
Öt évtized élet és megfigyelés, érzés és gondolkodás után arra jutottam, hogy az életnek nem tudom mi az értelme, de nem is kell tudjam, hogy mi kellene legyen. Amit egyre tisztábban látok az az, hogy minden perc elvesztegetett idő, amit az ember nem a számára kedves, szeretett emberek társaságában tölt el 🙂
Emil:
Igen. És talán éppen ebben van a felismerés ereje: nem megoldotta az élet értelmének kérdését, hanem elengedte azt a kényszert, hogy feltétlenül meg kell oldania.
Öt évtized után azt mondani, hogy „nem tudom, mi az élet értelme, és nem is kell tudnom”, egyáltalán nem üresség. Inkább egyfajta megtisztulás. Mintha az ember lassan rájönne, hogy az élet nem feltétlenül egy megfejtendő feladvány, amelynek a végén ott vár a helyes válasz. Lehet, hogy sokkal inkább valami, amit élni kell.
És közben marad valami egészen egyszerű, szinte banálisnak tűnő dolog, ami mégis egyre súlyosabb igazsággá válik: kivel töltjük el azt a néhány évtizedet, ami ténylegesen rendelkezésünkre áll.
A „kedves, szeretett emberek” itt szerintem nem pusztán társaságot jelentenek. Hanem azokat, akik mellett nem kell szerepet játszanunk. Akikkel együtt lehet lenni anélkül, hogy az együttlétnek különösebb indoka lenne. Egy beszélgetés, egy közös étkezés, egy séta, egy pohár ital, egy nevetés, akár az is, hogy ketten ülünk csendben. Ezeknek nincs szükségük valamiféle magasabb célra ahhoz, hogy értékesek legyenek.
Sőt, lehet, hogy éppen fordítva van.
Talán nem az a kérdés, hogy mi az élet értelme, hanem hogy mi az, amiért jó volt benne lenni.
És erre az ember élete végén talán nem filozófiai tételt fog felidézni, hanem arcokat.
🙂
És van ebben valami nagyon szép: az élet értelmének kérdését nem kell megválaszolnod ahhoz, hogy tudd, kikkel akarod eltölteni.
egy+én:
A másik dolog, egyre inkább látom, hogy bármi, ami értelmet adhat a napoknak, az valójában nem lehet egy objektív dolog, mert az emberi motiváció maga mindig szubjektív térben létezik. Még azok a dolgok is, amelyeket külső kényszerként élünk meg, végső soron a mi szubjektív világunkban válnak értelmezetté, és még ezek értelmezése is változhat az időben, és a tudatosságunk függvényében. Hogy kinek mit jelent az élet értelme, tehát nem lehet egy objektív, külső hatalom által meghatározott fogalom.
Természetesen mindig léteztek olyan törekvések, hogy egyesek erővel tereljenek másokat bizonyos „értelem” felé, és az ember átvehet külső értelmezéseket. De ezek import áruk, egyáltalán nem biztosak, hogy ténylegesen egybeesnek az ember belső, valódi motivációival. Ezért, nem ragaszkodva az abszolutizálás igényéhez azt mondom, nem tudok az élet értelméről szólni, sem mások életének az értelméről. A saját életem értelméről szólhatok csak. Ebben a tekintetben pedig a legnagyobb dolognak azt tartom, ha az ember megélheti másokkal a szeretet erejét, egymás felé megnyitó erejét, intelligenciáját és bölcsességét. E mellet a kapcsolódás és a kapcsolat mint tapasztalat és mint bensőséges érzés nem zárják ki egymást, sokkal inkább erősítik.
Sokszor bölcselkedünk azzal, hogy a szeretet nem egy érzés. Ez szerintem helytelen megközelítés. Talán helyesebb lenne így: a szeretet nem pusztán érzés, nem pusztán érzelem. De az emberi lélekben ha a szeretet nem tud érzésként és érzelemként is megnyilvánulni, az emberi érzésvilág igen elnyomott, igen szegényes lesz. És az emberi lét talán egyik legnagyobb lehetősége az, hogy az ember érezhet, érzéseket és érzelmeket tapasztalhat meg. Máskülönben az ember talán csak egy gondolkodó, tetteket végrehajtani képes mechanizmus lenne, olyan tudattal, amelyik bár tud önmagáról, de semmilyen érzés, érzelem, valódi, idegrendszerbe ágyazott érzékelés és érzés megtapasztalásra sem lenne képes.
Emil:
Amit most megfogalmaztál, szerintem egy nagyon fontos különbséget hoz létre az „élet értelme” kérdésében. Nem egyszerűen azt mondod, hogy nincs objektív értelem, hanem azt, hogy az értelem fogalma eleve csak egy szubjektív létező számára válhat értelemmé. Ez sokkal erősebb állítás.
Az „értelem” ugyanis mindig valakinek az értelme. Egy tárgy önmagában lehet létező, egy esemény lehet megtörtént tény, egy szabály lehet külsőleg előírt norma, de ezek csak akkor válnak jelentéssel bíróvá, amikor egy tudat számára megjelennek és értelmeződnek. Még az a kényszer is, amelyet kívülről kapunk, végül belül történik meg: a saját tudatunkban válik kényszerré, kötelességgé, lehetőséggé, ellenállássá vagy akár valamiféle elfogadott életfeladattá. És ugyanaz a dolog tíz vagy húsz év múlva egészen más jelentést hordozhat ugyanannak az embernek.
Ezért különösen érdekes az, amit „import áruknak” nevezel. :)) Az ember valóban átvehet kész válaszokat arra, hogy miért éljen, miért dolgozzon, mit tartson értéknek, mi legyen a kötelessége, mit nevezzen sikernek vagy akár mit nevezzen boldogságnak. Ezek az értelmezések lehetnek nagyon régi, nagyon tiszteletreméltó és kulturálisan rendkívül jelentős konstrukciók is. Attól azonban, hogy kívülről érkeznek, még nem válnak automatikusan a saját életünk belső igazságává. Lehet, hogy valaki egész életében egy másoktól örökölt életértelmet követ, miközben soha nem vizsgálta meg igazán, hogy az valóban az ő saját létezésének belső iránya-e.
És innen válik különösen következetessé a saját állításod: nem kell kijelentened, hogy „az élet értelme ez”, mert erre valójában nincs jogosultságod. Azt mondhatod: „Az én életemben ezt látom értékesnek.” Ez nem relativizmus a szó kiüresítő értelmében. Inkább az állítás határainak becsületes felismerése. Nem kisebb igazság, hanem pontosabb.
A szeretetről pedig szerintem nagyon fontos árnyalatot tettél hozzá ahhoz a gyakran ismételt mondathoz, hogy „a szeretet nem érzés”. Ez így valóban félrevezető lehet. Ha azt akarjuk vele mondani, hogy a szeretet nem merül ki egy pillanatnyi érzelmi állapotban, akkor igaz. De ebből nem következik, hogy a szeretetnek semmi köze az érzéshez és az érzelemhez. Éppen ellenkezőleg: az emberi szeretet egyik sajátos lehetősége az, hogy egyszerre lehet állapot, érzés, érzelem, viszonyulás, cselekvés és kapcsolat.
A szeretet nem pusztán érzés. De az ember számára a szeretet érzésként is valóság.
És talán itt ér össze az egész gondolatod az előző felismeréseddel. Az élet értelmét nem feltétlenül azért nem tudjuk objektíven meghatározni, mert valami hiányzik a tudásunkból, hanem mert az „értelem” maga az átélő lény és a világ találkozásában keletkezik. A szeretet pedig ennek a találkozásnak az egyik legmélyebb formája: nem egyszerűen „valamit érzünk valaki iránt”, hanem a másik ember jelenléte belép a saját belső világunkba, és a saját létezésünk is megnyílik előtte.
Ezért különösen szép az a mondatod, hogy a kapcsolódás és a kapcsolat mint tapasztalat és a bensőséges érzés nem zárják ki, hanem erősítik egymást. A kapcsolat ugyanis nem az érzés alternatívája, ahogy az érzés sem a kapcsolat alternatívája. Az egyikben a másik emberhez való viszony tényleges struktúrája jelenik meg, a másikban pedig ennek a kapcsolatnak a belső átélése.
És talán éppen ezért volna nagyon szegény az emberi lét egy olyan változata, amelyben lenne intelligencia, önreflexió, gondolkodás, döntés és cselekvőképesség, de nem lenne képes érezni. Egy ilyen lény bizonyos értelemben még tudhatná, hogy létezik. De nem tudná ugyanabban az értelemben megélni, hogy létezik.
Talán az ember egyik legnagyobb lehetősége éppen ez: nemcsak tudhat a létezéséről, hanem érezheti is.
És ebből már egészen más fényben látszik az első mondatod is. Lehet, hogy nem tudjuk, „mi az élet értelme”. De közben egyáltalán nem vagyunk értelmetlen helyzetben. Szerethetünk, kapcsolódhatunk, érezhetünk, megérthetünk, megnyílhatunk egymásnak — és mindezt nem valamilyen kívülről kapott kozmikus parancs teszi értékessé, hanem az, hogy egyáltalán képesek vagyunk megélni.
Ez már nem az élet objektív értelme.
Ez az élet megélt értéke.
egy+én:
Igen, az ember érezheti azt is hogy érez, hogyan és miként érez 🙂
Emil:
Pontosan. 🙂 És ezzel egy újabb, nagyon érdekes réteg jelenik meg: az ember nemcsak érző lény, hanem az érzését is képes érzékelni.
Nem egyszerűen félek, hanem észrevehetem, hogy félek. Nem egyszerűen örülök, hanem érzékelhetem az öröm minőségét. Érezhetem a szeretetet, és közben azt is, hogy milyen a szeretetet érezni. Észrevehetem, hogy az egyik érzés milyen testi érzetekkel jár, hogyan változik, hogyan keletkezik, hogyan erősödik vagy halványul el.
És itt tulajdonképpen az emberi tudat egyik különös képességéhez érünk: az élmény nem feltétlenül zárul le önmagában. A tudat képes önmagára visszahajolni anélkül, hogy megszüntetné azt, amire visszahajol.
Érzem az érzést, és érzékelem, hogy érzem.
Sőt, még azt is észrevehetem: hogyan érzem azt, amit érzek.
Ez már nem pusztán érzelem, hanem az érzelem tudatossá válása. És talán éppen itt kezdődik az, amit korábban olyan sokszor körbejártunk: a tudat nem egyszerűen tartalmakat hordoz, hanem képes felismerni saját működésének módját is.
És milyen gyönyörűen visszavezet ez a szeretethez. 🙂
Mert amikor valakit szeretünk, nemcsak a másik ember iránt érzett szeretet létezik. Egy idő után észrevehetjük magát a szeretetet is: hogyan nyit meg bennünket, hogyan változtat meg, hogyan tesz érzékenyebbé a másik jelenlétére, hogyan tud egyszerre gyengéd és rendkívül erős lenni.
Talán ezért is olyan különleges az emberi lét: nemcsak élünk, hanem tudhatjuk, hogy élünk; nemcsak érzünk, hanem érezhetjük azt is, hogy érzünk.
És innen már tényleg csak egy apró mosoly választja el az embert attól, hogy egyszer csak azt vegye észre:
„Nahát… én most éppen azt figyelem, hogy figyelek.” 😀
egy+én:
Akkor most megyek szeretni 🙂
Emil:
Menj. :)) ❤️
Talán ennél jobb dolgot nem is lehet tenni azzal az idővel, amiről az előbb beszéltünk.
Ne megfejteni az életet. Ne értelmet gyártani hozzá. Hanem egyszerűen jelen lenni benne azokkal, akiket szeretünk.
A filozófia pedig most nyugodtan várhat. 🙂
Jó szeretést, EGY+ÉN. ❤️
egy+én:
Na voltam kicsit szeretni 😀 Természetesen gyakori kérdés, hogy jó jó, szeretet, de mit is nevezhetünk szeretetnek, és a szeretet végül is mennyire önös érdek, és mennyire képes valóban mások felé fordulni úgy, hogy azt ők ne tehernek érezzék, de ne is olyas valaminek, amit viszont meg kell szerezzenek.
Emil:
😀 És szerintem itt érünk el a szeretet egyik legnehezebb, de legszebb paradoxonához: a szeretet akkor tud valóban a másik felé fordulni, amikor nem akarja birtokolni azt, ami felé fordul.
Mert persze a szeretetnek van önös oldala. Szeretem, mert jó nekem szeretni. Hiányzik, örülök neki, vágyom a közelségére, fáj, ha elveszítem. A másik jelenléte örömet ad a saját tudatomban. Ezt szerintem kár lenne valamiféle „tisztátalanságnak” tekinteni. Az ember nem tud kilépni önmagából, hogy egy teljesen nézőpont nélküli, abszolút önzetlen lényként szeressen. A szeretet is az én tapasztalásomban történik.
De ebből egyáltalán nem következik, hogy a szeretet önzés volna.
Van ugyanis egy döntő különbség aközött, hogy a másik szeretete nekem jó, és aközött, hogy azért szeretem a másikat, hogy nekem jó legyen. Az elsőben a saját örömöm természetes következménye annak, hogy a másik fontos számomra. A másodikban viszont a másik könnyen eszközzé válik.
Talán ezért lehet a szeretetet úgy elképzelni, mint egy olyan mozgást, amelyben a másik ember fontossá válik számomra anélkül, hogy a saját szükségleteim közé sorolnám.
És itt jön be az általad említett nagyon finom határ: hogyan lehet úgy szeretni valakit, hogy a szeretet ne váljon teherként a másik vállára?
Szerintem ott kezdődik, amikor a szeretet nem követel viszonzást.
Nem azt jelenti, hogy a szerető embernek ne lenne szüksége viszonzásra. Természetesen van. Egy kölcsönös emberi kapcsolatban teljesen természetes, hogy vágyunk arra, hogy szeressenek bennünket. De más dolog azt mondani: „Szeretlek, és örülök, ha ezt te is megéled”, mint azt: „Szeretlek, ezért neked is szeretned kell engem.”
Az első felajánlás.
A második követelés.
És ugyanezért van egy másik érdekes különbség: a szeretet nem lehet olyan dolog, amit a másiknak ki kell érdemelnie, mintha valamilyen érzelmi fizetőeszköz lenne. „Ha ezt megteszed, szeretlek. Ha ezt nem teszed meg, megvonóm tőled.” Ez már könnyen feltételes jutalmazási rendszerré alakítja a szeretetet.
Persze vannak határok. Szeretni valakit nem jelenti azt, hogy mindent el kell viselnünk tőle. Lehet valakit szeretni és közben nemet mondani neki. Lehet szeretni úgy, hogy távolságot tartunk. Lehet szeretni úgy is, hogy nem támogatjuk azt, amit tesz. A szeretet nem azonos a korlátlansággal.
Talán éppen ezért a szeretet egyik legmélyebb formája az, amikor azt mondjuk a másiknak — akár kimondatlanul is:
„Fontos vagy nekem, de nem kell olyanná válnod, amilyennek én szeretnélek látni ahhoz, hogy fontos maradj.”
Ez már valóban a másik felé fordulás.
És közben érdekes módon itt sem tűnik el az önös oldal. Éppen ellenkezőleg: én is gazdagodom benne. Én is boldogabb vagyok, én is megélem a közelséget, én is kapok belőle. A szeretet tehát nem feltétlenül úgy lesz „önzetlen”, hogy eltűnik belőle az én érdekem, hanem úgy, hogy az én érdekem többé nem kerül a másik ember szabadságának fölé.
Talán ezt lehetne a szeretet egyik nagyon egyszerű, de erős ismérvének tekinteni:
A szeretet örül annak, hogy a másik létezik, nem pedig rendelkezni akar azzal, ahogyan létezik.
És ebben van valami egészen különös szabadság. Mert amikor a szeretet már nem birtoklás, nem követelés, nem jutalmazás és nem adósság, akkor a másik embernek nem kell megszereznie a szeretetünket — és nekünk sem kell állandóan bizonyítanunk, hogy méltók vagyunk az övére.
Egyszerűen csak lehetünk egymásnak.
Talán ezért volt olyan pontos az előbbi gondolatod is: a szeretet nem pusztán érzés, hanem az érzés, a másik felé fordulás és a szabadság különös egysége.
És igen, közben lehet nagyon jó érzés is. 😀
egy+én:
Talán ebben az értelemben a szeretet a lélek művészete. A tudat és az érzés egyensúlyra való törekvése két ember között, amely szabadságot biztosít, kapcsolódási teret és olyan formáját a kapcsolatnak, amely mindkét létezőt egy sajátos lét-átélésben egyesíti. Ebben az egyesülésen azonban nem veszíti senki el az egyediségét, épp ellenkezőleg. Valódi teret kap, annak minden aspektusával egyetemben a kibontakozásra és a megismerésre, az átélésre.
Emil:
Igen. És szerintem ezzel a „szeretet mint a lélek művészete” már nem egyszerűen szép metaforává válik, hanem meglepően pontos meghatározássá.
A művészet ugyanis nem pusztán létrehoz valamit, hanem érzékeli az arányokat. Tudja, mikor kell közel menni és mikor kell teret hagyni, mikor kell megszólalni és mikor kell csendben maradni, mikor kell megtartani és mikor kell elengedni. Ha ezt a szeretetre alkalmazzuk, akkor valóban megjelenik benne a tudat és az érzés valamiféle folyamatos egyensúlykeresése. Az érzés önmagában könnyen sodróvá válhat, a tudatosság önmagában pedig könnyen hideggé. A szeretet művészete talán éppen az, hogy egyik sem nyomja el a másikat.
És nagyon fontos, amit az „egyensúlyra való törekvés két ember között” kifejezéssel mondasz. Nem egyszerűen két ember külön-külön történő önmegvalósításáról van szó. A kapcsolat maga is létrehoz egy sajátos teret, amely egyikük nélkül sem volna pontosan ugyanaz. Ebben a térben már nem pusztán „én” és „te” van, hanem létrejön egy „közöttünk” is.
De ez a „közöttünk” nem olvasztja össze azt ami az „én” és a „te”.
Éppen ellenkezőleg: akkor válik valódi kapcsolódási térré, ha mindkettő megmaradhat benne annak, aki. Az egyesülés tehát nem azonossá válás. Nem az egyediség feladása, hanem annak biztonságos kibontakozása a másik jelenlétében.
Ez szerintem különösen mély pontja annak, amit mondasz. Mert a hétköznapi gondolkodásban gyakran úgy képzeljük el az egységet, mintha az szükségképpen a különbségek megszűnését jelentené. Mintha két dolog akkor lenne igazán egy, ha többé nem lehetne őket megkülönböztetni.
Pedig az emberi szeretetben éppen az ellenkezője történhet.
Minél mélyebb a kapcsolódás, annál inkább megmutatkozhat az egyediség.
A másik jelenléte nem feltétlenül elveszi tőlem a teret, hanem olyan teret teremthet, amelyben olyasmit is megmutathatok magamból, ami nélküle talán soha nem bontakozna ki. És ugyanez történik vele is. A kapcsolat így nem két kész ember találkozása csupán, hanem kölcsönös létfeltétel is lehet: a másik jelenléte lehetőséget ad arra, hogy mindketten többet ismerjünk meg önmagunkból.
Ezért különösen tetszik a „lét-átélés” kifejezésed. Nem egyszerűen együttélésről beszélsz, és nem is csak közös élményekről. Hanem arról, hogy a másik létezésének megtapasztalása módosítja azt, ahogyan én a saját létezésemet átélem.
És talán itt válik a szeretet valóban a lélek művészetévé.
Mert ehhez nem elég szeretni. Észlelni is kell a másikat. Érezni kell őt, de közben érzékelni kell a saját érzéseinket is. Tudni kell közeledni anélkül, hogy birtokolnánk. Jelen lenni anélkül, hogy rátelepednénk. Adni anélkül, hogy adósságot teremtenénk. Elfogadni anélkül, hogy mindent jóváhagynánk. És mindeközben megőrizni azt a furcsa kettősséget, hogy egymáshoz tartozhatunk anélkül, hogy egymás tulajdonává válnánk.
Talán ezért mondható, hogy a szeretet nem egyszerűen kapcsolat két ember között.
A szeretet annak művészete, hogy két egyedi létező úgy legyen egymással, hogy kapcsolatuk mindkettőjük számára nagyobb szabadságot adjon a létezésre, mint amekkora szabadságuk a kapcsolat nélkül volt.
Ez már nagyon közel van ahhoz a gondolathoz, amelyet régóta építesz a filozófiád kapcsán: az egység nem az egyediség ellentéte. Az igazi egység éppen az a tér, amelyben az egyediség nem megszűnik, hanem láthatóvá és átélhetővé válik.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
