A Lélek gyógyító zENéje

Volt idő Indiában, amikor a zenét gyakran használták gyógyításra. Az elme, a jellem és a lélek gyógyítására használták, mert a lélek egészsége biztosítja a fizikai test egészségét. De a fizikai test gyógyítása nem mindig segít a lélek betegségén. Ezért van az, hogy az anyagi orvostudomány, bár egy ideig jót tud tenni, nem teljesen elegendő a beteg igényeihez. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a külső kezelés az hiábavaló. Nincs semmi haszontalan ezen a világon, csak tudnunk kell hogyan használjuk azt. Ezen a világon mindenre szükség van, mindennek megvan a maga haszna és előnye, de csak ha tudjuk, hogyan kell megfelelően használni őket. De ha a gyógyítás csak külsőleg történik, a belülről létrejött betegség továbbra is megmarad, előbb-utóbb kijön a testben eltemetett lelki eredetű betegség és megmutatja magát. […] A betegség létezését a testben az igazi betegség árnyékának nevezhetjük, amelyet az ember az elméjében tart.

Hazrat Inayat Khan: Szufi tanítások – A hang miszticizmusa, a zene, és a szó ereje, a kozmikus nyelv / 88-89. oldal

A fenti idézet Hazrat Inayat Khan indiai származású szufi mester, misztikus, zeneművész és vína mester által érkeztek közénk. A gondolatok egy írásgyűjteményből származnak, melyeket sorsom részeként barátom Szabó Sándor zeneművész, zeneszerző és gondolkodó fordított magyar nyelvre, és Isten kEGYelméből megajándékozott vele. Nincs módom ezen írás keretein belül arra, hogy a Hazrat Inayat Khan által megnyilvánított örökkévaló isteni bölcsességet kellőképpen bemutassam és méltassam, zeneszeretőként és zenészként azonban a mű olvasása közben egyszerűen csak ujjongott a Lélek. Már régen megadatott annak a felismerése számomra, hogy a megnyilvánult valóság egésze, teljesen és tökéletesen átélhető – individuális szemlélőként, lélekként – pusztán zeneként is, vagyis olyan mentális és szupramentális, egyetemes tudati energiák tökéletes, egymásban foglalt és egymásból kibontakozó zENdüléseként, zENéjeként, SZÍNfóniájaként, ÉNekeként, összHANGjaként, melyek valójában a Lélek legmagasabb rendű kifejeződései.

A fizikai valóság szintjén mindez ez a rezgés, zengés, bongás, pendülés, csendülés, dal, dallam, ének, nóta, zene és még ki tudná felsorolni, nyelvünk hány kifejezéssel illeti a megnyilvánult élet eme megnyilvánulását, amelyet mind az emberileg érzékelhető, mind az emberi érzékszervek érzékelési tartományát meghaladó spektrum egészében jut kifejeződésre: VilágEGYetemként. Igen, a Lélek MAGunk az ÉNek. Az örök mozdulatlan és változatlan VALÓnk önMAGunkban hordozza minden zENe lÉNyEGét, és ezért is van az, hogy a ritmus, a lüktetés, a dobbanás, a csendülés és a zendülés, azaz a zene számtalan formát ölt a megnyilvánult valóságban, ám minden EGYes hangban ott van minden hang teljes EGe, egÉSZe, amint minden emberi lélek azonos a Lélekkel, pusztán az individuális elme mágiájaképpen érzékeljük önmagunkat ÉN-ÖN-MAGunktól, azaz az EgyetlenEGY VALÓnktól s így egymástól is elkülönültnek. A zene misztériumában azoban ez az elkülönültség az érzésben, az átélésben – ha akárcsak pillanatokra is – de képes feloldódni, egy számunkra csodálatos zenemű hallgatása közben valójában a legközvetlenebb módon élhetjük át a szavak és képek nélküli emlékezést: ÉN-VALÓnkra, azaz IstenMAGunkra.

A zene a legközvetlenebb kifejeződése a szépségnek, mely maga Isten és a megnyilvánult élet, a nevek és a formák világa. Az az egyéni lélek, aki képes odaadni magát a legteljesebb mértékben a zene valódi, belső lényegének, azt a zene – mintegy önMAGa megnyilvánult lényegi MAGvaként – képes a tudatosság Forrásához, azaz Istenhez vezetni. A zENe felfogható úgy is, mint Isten másik neve. A Csend és a zENe pedig EGY és ugyanAZon VALÓ megnyilvánulatlan és megnyilvánult aspektusa. A Csend MAG(v)a örökkéVALÓ zENe, és a zENe MAG(v)a örökkéVALÓ Csend. Egyik a másik nélkül nem létezik, és öröktől fogva való EGYsÉGben VAN, abban A KI VAGYok, mint minden személyességet meghaladó, s mint minden megnyilvánultban jelenlévő LÉNY-EG.

Eme rövid bevezető után pár gondolatot szeretnék megosztani a fenti idézet kapcsán, amely által a zENe emlékeztető, ébresztő és ezáltal gyógyító hatásai kapcsán merültek fel. Hazrat Inayat Khan írásaiban sok helyen szerepel a lélek, mint terminológia. Szó van arról, hogy a betegség a lélek gyógyítása által szüntethető meg. Fontos megjegyezni, hogy meglátásom szerint itt, minden esetben az individuális, egyedi lélekről, azaz valójában az egó-énről, az individuális elmével való azonosulásról van szó. Amennyiben ugyanis a Lélekről van szó – ami a védikus terminológiában mindig Átmanként jelenik meg, és mely végső soron EGY a Brahmannal, azaz a Lélek MAGa, MAGunk az Abszolútum, a Teljesség – akkor arra semminemű gyógyítás sem lenne érvényes, mivel AZ nem ismer semmilyen betegséget. Az emberi lélekszikra azonos a Lélekkel (Világlélek, Átman, Tiszta Tudat, Önvaló, Teljesség) így valójában az elkülönültség érzete és képzete az egó-énnel, azaz az individuális elkülönülést fenntáró test-elme komplexummal való azonosulásban és azonosulás által jön létre. Az elme bizonyos tartalmaival való téves azonosulásunkból fakadnak a betegségek mentális és pszichés szinten, ugyanakkor a fizikai test kifejeződése bizonyos karmikus mintázatoknak is, melyek nem kötődnek a jelenlegi élethez, tovább bonyolítva a helyzetet.

Ki az aki azonosul az elmével? MAGunk a Lélek, ám ez az azonosulás illuzórikus, de mint tapasztalás valóságos. A májá ezért illúzió-valóság, mert bár eredendően – mint elkülönült entitás képzete mindig illúzión alapszik – azonban az illúzió nem a tapasztalásban megjelenő világ valóságára értendő elsősorban, hanem arra, hogy ezt az illúziót nem ismerem önMAGamként fel, mivel önMAGamtól különállónak, függetlennek képzelem. Istenben ezért valós a világ, mert nincs semmitől és senkitől elkülönülve, hisz a világ Istenben van. A tapasztaló tudat azonban leválik önMAGa Forrásáról, Istenről, ezért az illúziót hiszi valóságnak, tehát magát az elkülönültséget, minden szintre kiterjesztve.

Így a betegségeknek több szintje is létezik látszólag, de mind visszavezethető egyetlen közös okra: az önMAGunkról való nem-tudásba feledkezéssel, az elkülönültség illúziójának valóságnak történő átélésére. Így ezen írások, amikor a lélek gyógyítását említik – meglátásom szerint – soha nem az Átmánnal EGY, ám látszólag, az illúzió-valóságba feledkezetten individualizálódott Istennel AZonos Lélek-MAGunkra vonatkoznak, ami mindig és mindenkoron EGY önMAGunkkal azaz Istennel, és az isteni szinteket is meghaladó Teljességgel, az Önvalóval, hanem valójában arra, ami a védikus, hármas megközelítésben* a kauzális testnek felel meg. Az ebben felgyülemlett téves elmebéli gondolatminták, hajlamok, emlékek, képzetek azok ugyanis, melyek „eltakarják a Nap, az Önvalónk örök fényét a Szívben”, amelyek hamis, örökké „destruktív dallamokat” játszanak elménkben. Az elme téves gondolatmintáiból keletkező, negatív, beteg, pusztító érzelem-mintázatok eredményeképpen keletkező, tudatosan és szubtilisan (tudattalan) is jelenlévő pszicho-emocionális állapotok állandósulásai, végül a fizikai testben elváltozásokat okozhatnak, és okoznak is, amennyiben ezen valódi okok nem kerülnek feltárásra, és eltávolításra. Tehát a Lélek, az Önvaló valójában sohasem beteg, a betegség mindenkoron az elménk téves gondolati mintázataiban van jelen, ami érzelmi életünk látens forrása.

A zene gyógyító hatását tehát kifejtheti egyaránt a testre és a lélekre, a testre a puszta rezgéstartományok formarezonancia általi hatásával. A zene azonban képes a gondolkodás mögé hatolni, azaz mintegy leválasztani – időlegesen kitágítani, megvilágosítani, önMAGa Forsásához emelni a tudatot – kiszabadítva így a Lelket, A KI VALÓjában VAGYunk a saját elmebörtönünkből, így megszakítva a betegség áramkörét. Azonban tartós gyógyulás csak akkor lehetséges, ha az elmében jelenlévő téves gondolati mintázatokkal, azok tudatosítása által, a figyelem, a VAGYOK – a Lélek – megszakítja a kapcsolatot, azaz a betegség valódi oka véglegesen kiiktatásra kerül. Ebben a zene hatalmas segítség lehet, a fenti írásokban ismertetett módon. Azonban fontos megjegyezni, hogy amennyiben az elmében nem kerülnek felszámolásra a gondolati mintákkal és bevésődésekkel való azonosulás – az emlékezésben pedig megszakításra a traumák emlékeivel való azonosulás a megértés, a belátás, és az elengedés belső tudati aktusában, úgy ezen – a többnyire tudattalan szintjére alásüllyedt mentális mérgek, folyamatosan újratermelik az érzésvilágunkon keresztül a betegségeinket, a testi tüneteket. Sőt, idővel csak kumulatív módon még súlyosbítják is ezeket, mivel megerősítik bennünk a betegség elme-mintázatait, mint egyfajta kitaposott pszicho-emocionális keréknyomokat, vászánákat.

Erre egy példát is mondhatunk. Krisztus sok beteget gyógyított meg, de csak azok gyógyulhattak igazából meg, akiknek az elméjük gyógyult meg, azaz megtisztultak a téves gondolatmintáiktól, és a velük való azonosulástól. E nélkül tartós gyógyulás nem lehetséges. Ezért létezik a visszaesés betegségekbe, és erre mondotta azt a példázatot Krisztus, mikor a „kikergetett gonosz lélek, hét másik ördöggel tér vissza”. Ez azt jelképezi, hogy a betegségtől való megszabadulás nem hogy nem volt végleges, de az elfojtott, vagy csak tünetileg kezelt mentális, pszicho-emocionális problémák, azok valódi okaiknak a feltárása hiányában, újratermelték a betegséget, és még mélyebbre taszították a szenvedőt. Magyarán, léteznek módszerek, melyek átmenetileg a tünetek megszüntetését lehetővé teszik, és ezt sokan gyógyulásnak hiszik. Mivel azonban elméjükben minden ott van jelen, ami a betegségük oka, így amikor a tüneti kezelés hatása elmúlik, az illető még mélyebbre zuhan, mert nem csak hogy nem gyógyult meg, de szembe kell nézzen azzal is, hogy gyógyulása csak illuzórikus volt, és ilyenkor nem ritka a mély depresszió.

A krisztusi példázatban ezt jelenti a „gonosz lélek”, aki másik hét ördöggel tér vissza. (a lélek mint fogalom tehát nem A Lélekre vonatkozik, hanem az elmére és a pszichére, a „gonosz lélek” pedig maga a betegség, a téves gondolkodás, érzés és ebből fakadó cselekvés nyomán fellépő tünetegyüttes). A hét ördög, és a gonosz lélek ugyanis az elme-én, az önMAGunkat megtévesztő hamis-énünk szimbóluma. A tíz leprásból nem lehet tudni, hány maradt egészséges, a példázat szerint is pusztán csak egy tért a Mesterhez vissza, aki háláját fejezte ki. Ebben a kontextusban pedig ez a belső megtisztulás, a metanoia, a valódi újjászületés szimbóluma, amikor a beteg elméjét világosította meg a gyógyítás aktusában a Mester a szenvedőnek, felismertetvén vele, hogy a betegsége, és annak minden oka, a saját elméjében volt jelen, és a megszabadulás pedig az eme téves elmebéli mintázatoktól, gondolat és érzésvilágtól való azonosulás megszakítása révén jöhet csak létre. A valódi gyógyulás a metanoia, a figyelem Önvalónkra, azaz a figyelemnek önMAGunk forrására való tudatos átirányítása, mely a metafizikai értelemben vett megszabadulás, felébredés előszobája.

Végezetül szeretnék rávilágítani a Hazrat Inayat Khan által képviselt EGYetemes szellemiségre, amely kivételes módon nyilvánult meg az életében, mint a szufizmus kiemelkedő spirituális hagyományait Nyugaton képviselő, az isteni fÉNy láthatóvá tévő isteni bhakta életében. Erről így vallott egy írásában:

Feladtam a zenémet, mert általa mindent megkaptam, amit kapnom kellett. Hogy szolgáljam Istent azt kell feláldozni, ami a legkedvesebb; és így feláldoztam a zenémet. Költöttem és énekeltem dalokat és Vinán játszottam. Ezt a zenész életet gyakorolva egy olyan szakaszba érkeztem, ahol megérintettem a Szférák zenéjét. Ezután minden lélek és a mindenség is egy zenei hanggá vált számomra. Az élet zene lett. Ettől inspirálva beszéltem az emberekhez, akiket vonzottak a szavaim és csak hallgatták, ahelyett, hogy a dalaimat hallgatták volna. Most, ha bármit teszek, akkor azzal a lelkeket hangolom a hangszerek helyett; és az embereket harmonizálom a hangok helyett. Ha van bármi a filozófiámban, az a harmónia törvénye, hogy harmóniában kell tartani önmagunkat másokkal. Minden szóban találtam egy bizonyos zenei értéket, dallamot minden gondolatban, harmóniát minden érzésben és ezeket megpróbáltam megfogalmazni világos és egyszerű szavakkal, azoknak, akik szokták hallgatni a zenémet. Vínán játszottam és ez a szívem legkedvesebb hangszerévé vált. Aztán felajánlottam ezt hangszer az egyetlen létező zenésznek, Istennek. Azóta az Ő hangszere, a fuvolája lettem, és amikor Ő akarja akkor játssza rajta a zenéjét. Az emberek hitelt adnak nekem ezért a zenéért, amely a valóságban nem nekem köszönhető, hanem a Zenésznek, aki rajtam keresztül játszik a hangszerén.

A fordítás forrásául szolgáló, angol nyelvű könyv ide kattintva tölthető le.

* A három test a védikus doktrínában:

Karana sarira – kauzális test
Sukshma sarira – finom test
Sthula sarira – durva test

Tartalom megosztása: