A kereszt szabadító kEGYelme

Jézus a kereszten, a két lator társaságában – az egyik legnagyobb tanítás, ami az üdvösség azonnali elérését, a felébredést, a megszabadulást és a dnyánát illeti. Elementáris erő lakozik abban az alaphelyzetben, melyben feltárul bennünk, hogy:

1. A kereszten függő test, a Jézus = az egó, a hamis én, a test-elme jelenség (az élvezet és a fájdalom teste), amivel a májá álmában álmodó individuális lélek (dzsívá) azonosul.

2. A Krisztus = az EGYetemes Tudat(osság), a dnyána, a teljesen és tökéletesen éber tudat, az Önvaló.

3. A két lator = a Krisztust, a dnyánit Önvalóként, azaz önMAGa egón túli, elpusztíthatatlan, örök, önMAGától VALÓ és fÉNylŐ LÉNY-EGeként felismerni képtelen és felismerni képes egyéni tudatosság.

Ha ezen kulcsokat a kezünkben tartva rátekintünk a történetre, a megszabadulás, az üdvösségre jutás egy csodálatos módja és örök, múlhatatlan lehetősége tárulkozhat fel előttünk. Még Pál által is kinyilatkoztatott, hogy az üdvösség nem olyas valami, ami tettek által elérhető lenne, hanem annak alapköve, isteni feltétele: a hit és a kegyelem. Természetesen minden törekvő szívébe a hit MAGvát az isteni kEGYelem „veti el”, ám mivel a kEGYelem MAGa, MAGunk elidegeníthetetlen LÉNY-EGE az Önvaló, azaz a KRISZTUS, ezért valójában a kEGYelem ott ragyog minden létező Szívében. A Szív tisztasága azonban döntő fontosságú ennek felismeréséhez. Mondhatjuk, hogy ez is már maga a kEGYelem.

Mit is szimbolizál tehát a tárgyi gondolkodás világán túljutott elme számára, e belső, intuitív megértés és átérzés által a fenti történet? Azt, hogy maga az üdvösség, a megszabadulás, a dnyána elérése akár EGYetlenEGY elementáris, minden tudati szennyeződést elsöprő felismerés által létrejöhet. A kereszten az egó-én, a hamis én megfeszített állapotba kerül, teljesen cselekvésképtelen, így ártalmatlan. Ebben az állapotban a test-elme – megfelelő tudati diszponáltság esetén – mintegy villámcsapásként (spontán megvilágosodás) bekerülhet a kEGYelem állandóan JELEN-VALÓ, meg- és felszabadító VALÓságának a megtapasztalásába, ami nem más, mint az Önvaló, a Krisztus, az örök, önmagától VALÓ ÉBERSÉG, az örök boldogság-üdvösség.

A Jézust szidalmazó lator, aki teljesen és tökéletesen a test-elme jelenségnek képzelte és élte át önmagát, mivel látta és érezte a test elkerülhetetlen pusztulását a kereszten, ezért teljes elkeseredésében cinikus megjegyzések kíséretében felszólítja Jézust, hogy szabadítsa meg magát és őt is a keresztről.

A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazta őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is!

Ez teljesen érthető, és igencsak emberies mozzanata a pusztulását érző egónak, a hamis énnek, amelyet egyetemes szimbólumként szükséges értelmeznünk a jelen esetben, megfosztva azt a lekorlátozó személyességtől. Mindnyájan, akik önmagunkat egy testtel és egy elmével azonosítjuk, önmagunkat egy névvel és egy formával képzeljük egynek, a halál gondolatától nem csak hogy elborzadunk, de amikor az realitássá válik számunkra, arra törekszünk minden erőnkkel, hogy elkerüljük azt. A haldokló test-elme jelenség – amely létezése során elfedi az EGYetlen igazságot, hogy mi valójában nem egy mulandó test és nem egy elme vagyunk, hanem az elpusztíthatatlan LÉLEK, a Tiszta Tudat, minden megnyilvánult és megnyilvánulatlan létezés Forrása – önmaga pusztulását érezve a Jézust szidalmazó lator esetében még jobban ragaszkodik a mulandóhoz, annak továbbélését vágyva, követelve Jézustól.

A Krisztus JELEN-LÉTében LÉNY-ÉGI felismerésre jutott másik lator azonban elsöprő erejű katarzist él meg a Mester, azaz a Tiszta Tudattal, az Atyával EGY Isten, a KRISZTUS-TUDAT, az Egyetemes Tudat ébresztő, az örök tudás fÉNyét árasztó gÚRu által.

Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.” (Lk. 23, 39–41)

Az elkerülhetetlen testi pusztulás felismerése, az intuitív felismerésre jutott latorban a kEGYelem belső, fel- és megszabadító fÉNye, tudati-lelki kataklizmát indukál, mely aztán elvezeti a Lelket, a katarzis MAGasztos pontján a „külső” Mester által a belső Mester, azaz az Önvaló felismeréséhez. Ő ugyanis, a kereszten függő Jézus testében felismerte a VALÓ Tökéletességet, a Tisztaságot, a Makulátlanságot, a romolhatatlan Bölcsességet, a Világ Világosságát, mely fÉNy a Krisztus Szívéből kiáradva megvilágosította az ő emberi elméjét is.

És mondta Jézusnak: Uram, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!

A kereszten függő Jézus-test ugyanis szimbolikusan tekintve a KRISZTUS, az Önvaló, az ÚR, az EGYetlenEGY, az Isten, az Abszolútum, testet öltött megjelenése, amely a tér-idő kontinuumában megnyilvánult VALÓnk örök fÉNye, amely az arra érzékeny lelket minden körülmények között képes spontán módon ráébreszteni, igaz ÖN-VALÓjára: a LÉLEKre. Arra az igazságra, hogy mi nem egy mulandó test és elme vagyunk. A belátásra jutott lator a Krisztusban ráismert VALÓ önMAGára. Ennek felismerése maga az üdvösség, maga a megszabadulás, maga a dnyána elérése, itt és most, egy földi testben.

És mondta néki Jézus: Bizony mondom néked ma, velem leszel a paradicsomban.”

Az üdvösség egyetlen feltétele tehát az Önvaló felismerése, a „külső” Mester fÉNylő, ragyogó, megvilágosító és megszabadító tökéletességében, tisztaságában, istenségében, amely már tulajdonképpen MAGa a kEGYelem. Ehhez segít hozzá az egó-én megfeszítésének a szimbolikus és katartikus, belső megtapasztalása és átélése. Szemben a hagyományos keresztény, teológiai értelmezésekkel, itt valójában nem az a fajta „bűnbánat” a központi kulcs, ami valamiféle etikai, morális mérce szerinti megbocsájtást jelent az Istenség részéről, hanem a tudati és lelki megtisztulás belső katarzisa, amely a belső fÉNy megjelenése által képes a VALÓ önMAGunkban, önMAGunk igaz állapotaként, természeten túli természeteként lévő intuitív megérzésére, meglátására és átérzésére.

A „külső” Mester mindig ezt a belső tökéletességet jeleníti meg, a kereszten függő Krisztus pedig ilyetén módon mintegy felébresztette a belátásra jutott latorban a belső gÚRut, a belsŐ Mestert, aki egy katartikus felismerésben, az intuitív látás megnyílásában az Önvaló, azaz a Krisztus spontán, önMAGunkkénti meglátásához juttatta el, a „bűnbánó latort”. Mert végső soron az ős-bűn eredeti, minden teológiai és filozófiai magyarázattól megtisztított metafizikai jelentése nem más, mint önMAGunknak, ÉN-ÖN-MAGunktól különböző, elkülönült entitásként való téves azonosítása, az egó-én, a hamis én képzetével való azonosulása az EGY és EGYetlen VALÓnak, a LÉLEKnek. Az ős-bűn tehát nem etikai és morális vétség valamiféle rajtunk kívülálló Istenséggel szemben, ami isteni büntetést és „örök” kárhozatot eredményez, hanem a hamisságnak, a nem-ÉNsÉG tudati állapotainak az egyedüli és kizárólagos valóságnak való tekintése, és az EGYetlenEGY Örökké-VALÓ ÉNsÉGünk hamisnak, nem létezőnek való képzelése.

Van még egy érdekes aspektusa az üdvösség ilyetén módon történő elnyerésének. Ez pedig mindennemű karma, és karmikus következmény azonnali feloldódása és eltörlődése, így az Önvaló felismerése spontán módon ragadja ki a Lelket, az individuális elme mindennemű képzeteinek a mentális és emocionális börtönéből. Ez a végleges és visszavonhatatlan megszabadulás. A LÉT üdvös boldogságának visszavonhatatlan elnyerése: „…velem leszel a paradicsomban.” Mert végső soron a sors, a karma, a reinkarnáció sőt maga a szanszára is mind-mind a jelenségvilág tudati májá-valósága, mentális konstrukció, ám a felébredésben és a megszabadulásban a hamis hamisnak, a valótlan valótlannak látszik, tudatállapotok végtelen soraként jelenik meg, az emberi egó-én hamis elme-világának képződményeiként.

A májá-valóság nem olyan értelemben illúzió, hogy nem megtapasztalható a lélek számára, hanem olyan értelemben valótlan, pontosabban illúzió-valóság, hogy nincs önmagától és önmagában lévő valósága, fénye, ragyogása pusztán megjelenés a Tiszta Tudat kozmikus mozijának makulátlan vetítővásznán. Sokan azt tartják, hogy Jézus Krisztus tanításából kivették a reinkarnáció tanait. Nem tisztem pálcát törni ez ügyben, azonban a reinkarnáció – melynek tudati valóságát illetőleg igen eltérőek a világban a nézetek – akárhogy is nézzük az illúzió-valóság, azaz a májá és a lílá világának a része. Ha csak erre az aspektusra koncentrálunk, akkor eme hit pusztán hátráltató tényező lehet, egyfajta elodázása az ITT és MOST megtehető örök, felszabadító és üdvözítő felismerésnek, hogy Lélekként csak az örök JELEN-VALÓság VAN, és ez a VAN azért létezik, mert Tiszta Tudatként, Tiszta Létként, LÉNY-EGként, Önvalóként öröktől fogva VAGYOK. Szat-csit-ánandá. Lét-Tudat-Boldogság.

A KRISZTUS tehát valóban MAGa, MAGunk a Szabadító, az EGYetlenEGY örökkéVALÓ ÉN, az Abszolútum, a Tiszta Tudatnak az EGYetemes Tudatként VALÓ megjelenése, mely ugyanakkor az Abszolútumot szimbolizáló Atyával EGY. (A KRISZTUS/ság/ az EGYetemes Tudat szimbóluma, amely más szellemi tradíciókban más-más terminológia által van megjelenítve)

ÉN VAGYOK – az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem juthat az Atyához hanemha ÉN (az „ÉN VAGYOK” tiszta létérzésének a személy feletti, abszolút, Tiszta LÉTként és TUDATként, EGY-ÉN-MAGamként VALÓ felismerése) által(am).

Az ÉN VAGYOK, azaz a tiszta, semmivel sem azonosított létérzés MAGunk az Önvaló, a Krisztus, az Abszolútummal EGY LÉT és TUDAT. Ennek az önMAGunk, igaz VALÓdi természeteként való felismerése, és az ebben való megállapodás és végleges, visszavonhatatlan feloldódás – ami a hamis-egó halála, a kereszt szimbolikájában – által juthatunk el, azaz vissza az Atyához, a Tiszta Tudathoz, a boldog üdvŐS-ÉGbe.

A belátásra tért lator mit is tett a kereszten? Felismerte az Istent. Krisztus mit is mondott? „Aki engem látott az látta az Atyát is.” Aki azonban meglátta, megláthatta saját tudatában és szívében Istent, annak a szíve már megtisztult, és akinek a Szíve tiszta annak a lelke is az. Így eme intuitív, mély, katartikus, belső látás megnyilvánulása következtében, a kEGYelem segítségével bekövetkezett az individuális egó-én hamisságának, illúziószerűségének a felismerése. Ebből fakadóan a LÉLEK, A KI VALÓjában VAGYok(unk) újra EGGYé válhat önMAGa, önMAGunk Forrásával: az Abszolútummal, az Önvalóval, a Teljességgel.

Tartalom megosztása: