A halál valódi jelentése

Kérdés: Bölcs dolog-e megtölteni egy iskolatermet vagy kápolnát szentek és mesterek halálának jeleneteivel?

Válasz: Ez több mint oktalanság. Használhatnék más szót is – különösen, a soha meg nem halt szentekkel és mesterekkel kapcsolatban.”

Hazrat Inayat Khan: Szufi tanítások – A hang miszticizmusa, a zene, és a szó ereje, a kozmikus nyelv / 136. oldal

A fent említett könyvben olvasott gondolatok ihlették az alábbi írást, melyet most megosztanék minden erre nyitott lélekkel. A keresztény kultúrkörben a legtöbb templomban feszület található, rajta többnyire vagy szenvedő, vagy már halott Jézus-test ábrázolással. Szándékosan írom ezt: Jézus-test ábrázolással. Ugyanis a Krisztus soha sem volt halott, Jézus azonban az egót szimbolizálja, melynek meg kell halnia ahhoz, hogy a Krisztus szabadon élhessen. Jézus, az emberi egó-én, azaz az egó-elme, a téves azonosulás szimbóluma, melynek a halála által juthatunk el a teljesen tiszta, krisztus-tudathoz, azaz az EGYetemes tudatossághoz.

Te vagy Jézus, aki VALÓjában MAGunk a Krisztus!*

A vallásban – értelemszerűen – pedig istenkáromlás mindez. A történet ugyanis az EGYetlenEGY VALÓról szól, aki MAGam VAGYok, aki MAGod VAGY. A szent iratok nekünk és rólunk szólnak, MAGunkra emlékeztetnek. (* AZ EGYetemes ÉN-VALÓ, Önvaló)

Amíg ezen igazság belső magva nem tárulkozik fel magunkban az értésben majd az érzésben, később pedig a minden bizonyosságot elhozó átélésben, addig az avatatlan tudat, mivel csak mint egó-én tekint mind önmagára, mind embertársaira mind a Mesterre is egyaránt, így csak véres, taszító történetet lát az egészben, mely kerülendő, sőt, leginkább elutasítandó. Ugyanis mindez az egó-ént saját hamisságára emlékezteti, arra, hogy nem ő az igazi Úr, hanem az ÉN-VALÓ, A KI VALÓjában VAGYOK, s hogy az Önvalónk a MAGunk fÉNyessÉGében feltárulkozhasson a Szívünkben önMAGunk legbensŐbb lÉNy-EGeként: ahhoz a hamis árnyéknak, az egó-énnek, azaz a téves azonosulás képzetének mennie kell, pontosabban szólva meg kell halnunk a számára. Így a kereszténység középpontjában a legmagasabb rendű misztérium van szimbólumokba csomagolva közölve, azonban ezzel a vallás nem tud mit kezdeni és értelemszerűen a vallásos tudatforma sem.

A VALÓ igazságot tükröző vallás alapítója ugyanis, legyen az bármilyen megVALÓsult Mester, soha nem képes átadni a belső megtapasztalást, a lényeget másként, pusztán a Csenddel, ami az egó-éntől való teljes kiüresedés állapota, valamint az elme számára szimbólumok segítségével, melyek azonban csak a belső Mester, a belső Guru által lesznek érthetőek, mindenki egyéni útjának megfelelően. Ez a belső feltárulkozás egyéni, egyedi katarzis nélkül nem mehet végbe, és ezen katarzis szimbóluma a keresztény misztikában a kereszthalál. Tehát a vallásban tükröződő legfelsőbb Igazság, ami szavakkal nem átadható, szimbólumokban tükröződve fejeződik ki az elménkben, a Szív „emlékeztetésére”.

A haláltól való iszonyodás az emberi természet része, de ez az ösztönvilágból ered, mely a test-elme komplexummal való azonosulása az örök Létezőnek, A KI VAGYOK, aki végső soron mindÉNki, szemÉJességen túli VALÓja, mely önMAGaként önMAGával AZonŐS. Így tehát furcsa, paradox helyzet áll fenn: a keresztény vallásban (is) kifejeződik a megszabadító igazság, ám az egó-én számára ez iszonyatos, a vallás interpretációi pedig többnyire pontatlanok, vagy egyenesen tévesek. A vallási elöljárók ugyanis – tisztelet a kivételeknek akikből általában neves vagy névtelen szentek lettek – maguk is avatatlanok, így tudatosan nem képesek mást sem eme belső gÚRuhoz elvezetni, ami az Önvalónk MAGunk. Tudattalanul természetesen eszközei lehetnek eme legmagasabb rendű erőnek, értelemnek, kEGYelemnek, mint ahogyan bárki lehet mester Isten kezében, önön tudatán kívül, egy-egy élethelyzetben mások számára.

A kettősségek világában – mint minden – a halál is csak az élettel együtt tárgyalható, spirituális értelemben azonban pontosan a halál misztériumának a megértése vezethet csak és kizárólag bennünket el, minden vallás valódi belső MAGvához: az üdvözüléshez, sőt azon is túl a végső, visszavonhatatlan megszabaduláshoz: a Szabadsághoz. A vallás tehát, a legjobb esetben is csak előszoba lehet, melybe sok tudat, sorsánál fogva mintegy beleragad, az eszközt célnak vélve.

A halál szellemi és lelki értelemben VALÓ MAGunk saját egó-képzeteinek, így az elkülönültség és az objektivitás hipnózisának való meghalását jelenti, itt és most, egy konkrét fizikai test formáját MAGunkra öltve. A vallások által hirdetett üdvösség, nem a legfelsőbb állapot. A legfelsőbb állapot valójában nem állapot, túl van mindenen, és ez a tiszta LÉT MAGunk, mely semmihez és senkihez sem kötődik hozzá, mert VALÓdi természetünknél fogva: örökké SZABAD. Így a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan létezésen is túl van AZ, amire VAGYokként, avagy Tiszta Tudatként, Ürességként utalhatunk a fogalmak szintjén.

Ám AZ, pontosabban EZ nem ragadható meg fogalmakkal, sem képzelettel, semmivel sem. Mert eltűnik az a személyes nézőpont, aki és ami megragadhatná mindezt, ABBAn (ABBA héberül ATYA) aki VALÓjában VAGYOK, minden személyességet meghaladó Teljességként, ForrásakÉNt mindezeknek, de mégis túl minden kötöttségen. Ezért a VAGYOK teljes, tiszta, makulátlan és tökéletes. EZ mindMAGunk EGYetlenEGY lÉNy-EGe, az EGY-ÉN, melyre a kettősségek világában a vallások Istenként hivatkoznak, ám eme VALÓ aki VAGYok túl van Istenen is, mely még mindig a kettősségek világának a része.

A kezdő gondolathoz visszatérve, a kereszténység mint vallás, igazából a mai napig nem tud mit kezdeni a feltámadással, ami a halál valódi jelentése. A valódi, metafizikai értelemben vett halál ugyanis nem egy test pusztulása, hanem elsősorban és mindenek előtt megszabadulás minden tévképzettől, mellyel addig önmagamként azonosultam a kettősségek világába révedt tudatként. Ez a spirituális törekvő számára az igazi cél, a végsŐ ÉNfelismerés, hogy Ő, azaz Isten, személy feletti valóságként ÉN MAGom VAGYOK.

Így a szenvedés világa lesz illúzió, és nem fordítva, VALÓ igaz lÉNyEGünk illúzió, önMAGunkat egy egó-énnel azonosulva élve az életet. Erre mondja Krisztus, hogy mindenki halott, amíg Lélek és Igazság által újjá nem születik. Ez a keleti tradícióban a felébredés, a megszabadulás. Önmagam önMAGamként VALÓ újrafelismerése. Feltámadás az örök életnek, aki és ami mindig is VAGYok, személy feletti VALÓként. A valódi halál megszabadulás, itt és most egy emberi testben. Mert csak az ITT és csak a MOST VAN, amiben a VAGYOK teljes EGe ÉN-MAGunk makulátlan tisztaságaként létezhet.