A nonteizmus ontológiai lehetősége
I. Az istenfogalom emberi szükségessége
Az ember történetének egyik legmeghatározóbb szellemi törekvése a létezés értelmezése. A világ eredete, működése, egysége, a szenvedés, a halál, az erkölcsi értékek és az emberi lét jelentősége olyan kérdések, amelyekre az ember különböző korokban és kultúrákban válaszokat keresett. E válaszok egyik legjelentősebb formája az Isten-fogalom kialakulása. Az ember egy legfelsőbb létező feltételezésével nemcsak eredetet és magyarázatot rendel a világhoz, hanem egyúttal annak irányítottságát, értelmét és végső rendjét is reprezentálja.
A világ fölött álló, azt létrehozó, irányító és értelmező Isten gondolata azonban önmagában nem bizonyítja annak szükségszerű ontológiai létezését. Az embernek lehet szüksége egy legfelsőbb lényre ahhoz, hogy a létezést értelmezni tudja, de ebből nem következik, hogy magának a létezésnek is szüksége volna egy ilyen lényre ahhoz, hogy működhessen.
A létezés és annak emberi értelmezése két különböző kérdés. Az egyik a valóság ontológiai működésére, a másik az emberi megismerés és jelentésalkotás természetére vonatkozik. Az Isten-fogalom ezért nem feltétlenül a létezés működésének szükséges feltétele, hanem az emberi tudat egyik lehetséges eszköze annak értelmezésére.
Ez a megkülönböztetés azonban túlmutat a vallásokon. Isten nem kizárólag egy személyes, transzcendens létezőként jelenhet meg a tudatban. Az Isten-fogalom egy ateista vagy agnosztikus gondolkodásában is létezhet, anélkül, hogy az illető hinne egy Istenként reprezentált entitás ontológiai létezésében. Gondolhat Istenre mint emberi konstrukcióra, kulturális reprezentációra, metafizikai fogalomra vagy az Abszolútum egyik lehetséges értelmezésére.
Isten fogalmának mentális létezése tehát nem azonos az Istenként elképzelt entitás ontológiai létezésével.
II. Az istenképek dualisztikus eredete
Az emberi megismerés egyik alapvető sajátossága a különbségek képzése. Alanyt és tárgyat, belsőt és külsőt, okot és okozatot, jót és rosszat, teremtőt és teremtményt különítünk el. Ezek a különbségek a megismerés számára nélkülözhetetlenek, de nem következik belőlük, hogy a valóság végső ontológiai szerkezete is szükségképpen ilyen elkülönülésekből áll.
A dualizmus ezért nem kizárólag a világ egyik lehetséges tulajdonsága, hanem az emberi megismerés egyik szerveződési módja is.
Amikor ezt a gondolkodási struktúrát az Abszolútumra vetítjük, létrehozzuk a világon kívül álló Istent. Aki teremt, miközben a teremtettől különálló; aki irányít, miközben az irányított világ nem ő maga; aki jó, miközben a világban rossz is létezik; aki szeret, miközben a világban szeretetlenség tapasztalható.
Az emberi elme tehát saját dualisztikus szerkezetét ontológiai különbséggé alakítja, majd ezt a különbséget az Abszolútum tulajdonságaként értelmezi.
Az így létrejövő istenkép nem pusztán antropomorf, hanem dualizált Abszolútum. Nemcsak emberi tulajdonságokat tulajdonítunk Istennek, hanem az emberi megismerés által létrehozott elkülönüléseket is.
Az istenképek meghaladása ezért nem egyszerűen a vallási reprezentációk kritikája, hanem annak felismerése, hogy az Abszolútumot nem szükségképpen kell a megismerés dualisztikus struktúráinak megfelelően elképzelnünk.
III. Isten és az Abszolútum fogalmi különbsége
Az egyik legjelentősebb fogalmi zavar Isten és az Abszolútum azonosításából ered. Az ember hajlamos Istent az Abszolútum megfelelőjeként kezelni, mintha a két fogalom szükségképpen ugyanarra a valóságra vonatkozna. Ez azonban nem magától értetődő.
Az Isten fogalmával leírható valóság különböző ontológiai és metafizikai struktúrákat hordozhat. Megjelenhet benne a személyesség, az akarat, a teremtés, a jóság, a hatalom, a transzcendencia, az immanencia és a gondviselés sajátos viszonya. Ezek azonban már meghatározások, amelyek különbségeket, relációkat és polaritásokat feltételeznek.
Az Abszolútum, magyarul Teljesség, ezzel szemben a létezés abszolút ontológiai alapja. Nem egy létező a létezők között, nem a világon kívül álló entitás, és nem is a létezők egyszerű összessége. A Teljesség önmagában teljes, önalapú és ontológiailag kimeríthetetlen valóság, amelyen kívül semmilyen más létezés vagy ontológiai alap nem tételezhető.
A Teljesség ezért nem merülhet ki abban, amit az Isten fogalma képes reprezentálni. Az Abszolútum létéből számtalan istenkép, istenfogalom és metafizikai reprezentáció bontható ki. Ezek különbözhetnek egymástól tulajdonságaikban, struktúrájukban, személyességükben, transzcendenciájukban vagy akár egymással összeegyeztethetetlen állításaikban. Mégis mindegyik az Abszolútum valamely emberi értelmezési lehetőségét képviselheti.
Az Abszolútum azonban nem azonos sem valamelyik istenképpel, sem az összes lehetséges istenkép összességével. Az összesség fogalma sem oldja meg ezt a problémát, mert a Teljességet továbbra is az emberi reprezentációk halmazára redukálná.
Az istenképek pluralitása nem az Abszolútum pluralitását, hanem az Abszolútum emberi reprezentálhatóságának pluralitását mutatja.
Az Abszolútum nem az istenképek végösszege. Az istenképek lehetősége maga is a Teljességből következik.
IV. A Sátán és a gonoszság problémája a keresztény teológiában
A hagyományos keresztény teológiák a gonoszság problémáját nem egy Istennel egyenrangú, örök Gonosz-princípium feltételezésével, hanem egy teremtett, szabad akarattal rendelkező, majd bukott angyali lény, a Sátán alakjával értelmezik. Ez a megközelítés alapvetően különbözik a manicheizmus dualizmusától, hiszen a Sátán nem önálló ontológiai alap, nem Isten ellenpólusa, és nem rendelkezik Istentől független léttel.
A keresztény értelmezés ezzel megőrzi Isten ontológiai elsőbbségét és abszolút hatalmát. A gonoszság eredetét egy teremtmény szabad akaratának elfordulásához rendeli, amelynek következménye a bukás és az Istennel való szembenállás.
Ez azonban nem jelenti a gonoszság problémájának teljes megoldását.
Ha a Sátán teremtett lény, akkor létezésének lehetősége, szabadsága, bukása és működése végső soron a teremtés rendjéhez tartozik. Ha Isten mindentudó, akkor előre tudta a bukást. Ha mindenható, akkor képes lett volna megakadályozni vagy megszüntetni. Ha abszolút jó, akkor felmerül a kérdés, miként egyeztethető össze saját jóságával a gonoszság lehetőségének és tényleges működésének megengedése.
A szabad akarat teológiai magyarázata kétségtelenül fontos szerepet játszik a cselekvő felelősségének értelmezésében. A szabad akarat azonban önmagában nem magyarázza meg, miért létezik egyáltalán a gonoszság lehetősége egy mindentudó és mindenható Isten által teremtett valóságban. A szabadság magyarázhatja a választás lehetőségét, de nem feltétlenül magyarázza meg annak ontológiai feltételeit.
A Sátán személyes létezőként történő értelmezése további fogalmi problémát is felvet. Ha a gonoszságot egy személyes, akarattal és szándékkal rendelkező lényhez rendeljük, könnyen elfedhetjük azt, hogy a gonoszság valójában a létezők közötti viszonyokban, döntésekben, cselekvésekben és következményekben jelenik meg.
A Sátán így nem feltétlenül a gonoszság ontológiai magyarázata, hanem annak teológiai megszemélyesítése vagy egyik lehetséges reprezentációja.
A gonoszság azonban nem szükségképpen egy személyes Gonosz cselekvéséből származik. Megjelenhet az emberi szabadság, az önérdek, a hatalomvágy, a félelem, a másik létezésének félreértése és az erkölcsi felelőtlenség következményeként is.
A Sátán létezésének feltételezése ezért nem oldja meg önmagában a gonoszság ontológiai problémáját.
A keresztény teológia a Sátán Istennel való egyenrangúságát elutasítja, de ezzel még nem szünteti meg a gonoszság eredetének és fennmaradásának problémáját. A gonoszság továbbra is a teremtés rendjében, a szabadság lehetőségében és Isten megengedő viszonyában válik kérdésessé.
A probléma így nem egyszerűen a Sátán létezésének vagy nemlétezésének kérdése, hanem az, hogy szükséges-e egy különálló létezőt feltételeznünk ahhoz, hogy a gonoszság valóságosságát megértsük.
V. A manicheizmus és a Gonosz önálló princípiumának problémája
A manicheizmus a világban tapasztalható gonoszság problémáját egy örök, Istentől független Gonosz-princípium feltételezésével kívánja megoldani. Ezzel Isten abszolút jóságát úgy próbálja megőrizni, hogy a gonoszság eredetét egy másik ontológiai alaphoz rendeli.
A megoldás azonban sajátos ellentmondást eredményez. Ha a Gonosz örök, önálló és Istentől független princípium, akkor Isten nem az egyetlen abszolút valóság. Ha nem képes megszüntetni a Gonoszt, akkor korlátozott a hatalma. Ha képes volna rá, de nem teszi, akkor továbbra is felmerül a kérdés, miért engedi fennmaradni a gonoszságot.
A dualizmus tehát nem megszünteti a problémát, hanem ontológiai szintre emeli és a világ alapstruktúrájába építi.
A keresztény teológiával szemben a manicheizmus nem egy teremtett lényhez rendeli a gonoszságot, hanem egy önálló, örök princípiumot tételez. Ezzel azonban nem megoldja, hanem még radikálisabb formában rögzíti a jó és rossz ontológiai szembenállását.
A gonoszság létezéséből azonban nem következik szükségszerűen egy Gonosz nevű, önálló létező vagy princípium létezése.
A gonoszság megjelenhet emberi cselekvésekben, relációkban és következményekben anélkül, hogy egy különálló Gonosz létezne.
Ahogyan a sötétség nem szükségképpen egy önálló Sötétség-princípium megnyilvánulása, úgy a gonoszság sem igényel feltétlenül egy vele szemben álló ontológiai alapot.
A gonoszság valóságossága nem bizonyítja a Gonosz önálló létezését.
A keresztény Sátán-értelmezés és a manicheista Gonosz-princípium közötti különbség tehát jelentős, de egyik sem teszi szükségszerűvé egy különálló Gonosz ontológiai feltételezését.
VI. Az Abszolút Jó és a polaritás meghaladása
A gonoszság problémájának egyik legmélyebb kérdése, hogy miért kellene Istennek a gonoszság miatt felelősséget viselnie, ha az Abszolútumot nem egy világ fölött álló, személyes létezőként értelmezzük.
A hagyományos gondolkodás a jót és a rosszat gyakran egy közös polaritás két pólusaként kezeli. Ebben a struktúrában a jó a rossz ellentéteként, a rossz pedig a jó tagadásaként jelenik meg.
Az Abszolút Jó azonban nem szükségképpen ezen a tengelyen helyezkedik el.
Nem a rossz ellentéte, nem annak hiánya, és nem is a rossz kizárásával válik Jóvá. Az Abszolút Jó olyan minőségként gondolható el, amely meghaladja a jó és rossz polaritását.
Az Abszolút nem azért Jó, mert nincs benne gonoszság, hanem azért, mert jóságát semmilyen polaritás nem határozza meg.
Ez a gondolat lehetővé teszi annak elfogadását is, hogy a gonoszság a Teljesség része lehet, amennyiben a Teljességet a létezés egészének értelmezzük. A gonoszság megjelenhet a létezés kibontakozásában, az egyéni létezésben, a szabadságban és a relációkban anélkül, hogy az Abszolút Jó elveszítené abszolút jellegét.
A Teljesség azonban nem szünteti meg az erkölcsi különbségeket. Ami a Teljesség része, az nem feltétlenül erkölcsileg igazolható, és nem feltétlenül azonos az Abszolút Jóval.
A Teljesség ontológiai teljessége nem követeli meg a létezés erkölcsi homogenitását.
VII. A lét isteni jellege Isten nélkül
Szükséges-e Isten ahhoz, hogy maga a lét isteni legyen?
Ha az istenfogalom egy különálló, legfelsőbb létezőt jelöl, akkor a válasz nem szükségképpen igen. Az isteni létminőség nem feltétlenül egy külső entitás tulajdonsága, amelyet az általa teremtett világ kölcsönöz vagy örököl.
Lehetséges, hogy maga a lét hordozza azt, amit az ember isteninek nevez.
A szeretet, a jóság és az együttérzés létezéséhez sem szükséges egy személyes Isten feltételezése. Ezek az emberi és élőlényi létezés valóságos lehetőségei, megnyilvánulásai és relációi. Nem egy isteni parancs következményei, és nem is valamiféle isteni természetből származtatott erkölcsi kötelezettségek.
A szeretet nem azért létezik, mert Isten szeret. A jóság nem azért valóságos, mert Isten jó. Az együttérzés nem azért jelentős, mert egy isteni személy erkölcsi értékként határozza meg.
A szeretet nem igényel isteni eredetigazolást ahhoz, hogy valóságos legyen.
Az erkölcsi értékek autonómiája ezért a nonteizmus egyik alapvető következménye. Az ember úgy is lehet mélyen erkölcsi, szeretetteljes és együttérző létező, hogy ehhez semmilyen Istenre nincs szüksége.
Az ember erkölcsi minőségét nem az Istenhez való viszonya, hanem a létezőkhöz való viszonya mutatja meg.
VIII. A nonteizmus mint az istenfogalmak meghaladása
Az eddigiek alapján a nonteizmus nem egyszerűen Isten létezésének tagadása. Nem is a Teljesség tagadása, és nem valamely újabb Isten-fogalom létrehozása.
A nonteizmus ebben az értelmezésben az istenfogalmak ontológiai szükségességének meghaladása.
Nem állítja, hogy Isten nem létezik. Nem is követeli meg Isten létezésének elfogadását. Egyszerűen nem teszi Istent a valóság értelmezésének szükséges előfeltételévé.
Ezért a Teljesség felismerése nem követeli meg Isten létezésének sem állítását, sem tagadását.
Az istenfogalmak meghaladása nem a Teljesség meghaladása, hanem a Teljesség emberi fogalmi kisajátításának meghaladása.
A nonteizmus nem az Abszolútum ellenében, hanem az Isten-fogalom szükségességén túl helyezkedik el.
Ebben az értelemben a nonteizmus nem feltétlenül ateizmus a hagyományos jelentésében, hanem egy olyan filozófiai pozíció, amelyben az Istenként való fogalmi meghatározás már nem előfeltétele az ontológiai gondolkodásnak.
IX. A Teljesség és az EGY: alap és egység
Az Abszolútum, magyarul Teljesség, a létezés abszolút ontológiai alapja. Nem egy további létező a létezők mellett, nem egy személy, aki a világon kívül helyezkedik el, és nem valamely rajta kívül álló alapból származó valóság. A Teljesség önmagában teljes, önalapú és ontológiailag kimeríthetetlen valóság, amelyen kívül semmilyen más létezés vagy ontológiai alap nem tételezhető.
Az EGY ezzel szemben nem a Teljesség másik neve, hanem a Teljességben lévő valamennyi létező alapvető ontológiai egységének szimbóluma.
Az EGY nem a létezők különbözőségének megszüntetését, nem azok egyetlen létezőbe történő összeolvadását, és nem valamely önálló, a létezők fölött álló entitást jelöl. Annak kifejezése, hogy a Teljesség valamennyi létezője alapvető ontológiai egységben áll egymással, különbözőségük és individuális sajátosságaik ellenére.
A Teljesség és az EGY tehát két különböző, de elválaszthatatlan fogalmi szintet jelöl.
A Teljesség a lét abszolút alapja.
Az EGY a lét alapvető egysége.
Ez a különbség különösen fontos a létezők sokaságának és individuális sajátosságainak értelmezésében. Az ontológiai egység nem követeli meg a létezők azonosságát. A különbözőség nem cáfolja az egységet, ahogyan az egység sem szünteti meg a különbözőséget.
A létezők nem azért egységesek, mert megszűnnek különbözni, hanem azért különbözhetnek egymástól, mert alapvető ontológiai egységük nem igényli különálló létalapok feltételezését.
Az EGY ezért nem egyetlen létező, hanem a létezők alapvető egységének szimbóluma.
Az ember sem egy külső Isten által irányított világban élő, az ontológiai egységtől elszakított teremtmény, hanem maga is része annak a Teljességnek, amelyben valamennyi létező alapvető egységben áll.
Az ember egyénisége nem az ontológiai egység megszűnése, hanem annak sajátos kibontakozása.
Az EGY felismerése így nem a különbözőségek eltörlése, hanem annak felismerése, hogy a különböző létezők alapvető egysége nem választható el a Teljességtől.
X. A nonteizmus ontológiai tétele
Az istenfogalmak mindennemű meghaladása szükséges ahhoz, hogy a Teljességet ne az emberi megismerés dualisztikus struktúráinak megfelelően reprezentáljuk.
Az Abszolútum, vagyis a Teljesség, a létezés abszolút ontológiai alapja. Az EGY a Teljességben lévő valamennyi létező alapvető ontológiai egységének szimbóluma.
Az istenképek pluralitása nem a Teljesség pluralitását, hanem annak emberi reprezentálhatóságát mutatja. Az Abszolútum létéből számtalan istenkép és metafizikai reprezentáció bontakoztatható ki, de ezek sem egyedi megjelenésükben, sem összességükben nem merítik ki a Teljességet.
Az Isten fogalma a Teljesség egyik lehetséges emberi reprezentációja, nem pedig szükségképpen annak teljes vagy adekvát megfelelője.
A létezés működéséhez nem szükséges egy világ fölött álló Isten feltételezése. Az isteni létminőség, a szeretet, a jóság és az együttérzés nem követeli meg egy személyes Isten ontológiai létezését.
A nonteizmus ezért nem Isten tagadására, hanem az Isten-fogalom szükségességének meghaladására épül.
A Teljesség az abszolút ontológiai alap. Az EGY a Teljességben megvalósuló alapvető ontológiai egység szimbóluma.
Ez a nonteizmus ontológiai lehetősége.
Nem Isten ellenében, hanem az istenfogalmak meghaladása által.
Nem a létezés isteni eredetének bizonyításával, hanem annak felismerésével, hogy a létezésnek nem kell egy különálló Istenre szorulnia ahhoz, hogy önmagában teljes valóság legyen.
A Teljesség nem az istenképek végösszege, nem egy világ fölött álló személyes létező, és nem is a jó és rossz polaritásának valamelyik pólusa.
Az EGY pedig annak felismerése, hogy a Teljesség valamennyi létezője alapvető ontológiai egységben áll egymással.
A létezés nem attól válik istenivé, hogy Isten létrehozta, hanem attól, hogy ontológiai alapja nem választható el a Teljességtől.
Az ember pedig nem attól erkölcsös, hogy Istenben hisz, hanem attól, ahogyan a létezésben megnyilvánul.
A szeretetnek nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy szeretet legyen.
A jóságnak nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy jó legyen.
A létezésnek nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy létezzen.
A Teljesség felismeréséhez pedig talán éppen arra van szükségünk, hogy végre ne legyen szükségünk Istenre.
Záradék: A nonteizmus ontológiai jelentése és filozófiai sajátossága
A nonteizmus fogalma a filozófiatörténetben nem ismeretlen. Általános használatában a teizmustól eltérő, illetve a teista álláspontot nem elfogadó gondolkodásformák megjelölésére szolgál. Ebben az értelemben a nonteizmus nem feltétlenül jelent Isten-lét tagadást, hanem a teizmuson kívül helyezkedő filozófiai vagy vallási pozíciók tágabb kategóriáját jelöli.
A jelen gondolatmenet azonban a nonteizmus fogalmát ennél specifikusabb ontológiai jelentésben alkalmazza. Nem egyszerűen a teizmus hiányát, nem Isten létezésének tagadását, és nem is valamely vallási álláspont elutasítását jelenti. A nonteizmus itt az Isten-fogalom ontológiai szükségességének meghaladását fejezi ki.
Ez a különbség alapvető.
Az ateizmus Isten létezésének kérdésére adott negatív válaszként értelmezhető. A teizmus ezzel szemben Isten létezését állítja. A nonteizmus jelen értelmezése azonban nem kíván e két álláspont között választani, mert magát a kérdésfeltevést sem tekinti a Teljesség ontológiai megértésének szükséges előfeltételének.
A nonteizmus nem azt állítja, hogy Isten nem létezik, hanem azt, hogy a Teljesség létezésének és ontológiai önalapúságának megértéséhez nincs szükség Isten különálló entitásként való tételezésére.
Ebben az értelemben a nonteizmus nem Isten ellenében, hanem az Isten-fogalom ontológiai szükségességén túl helyezkedik el.
Nem az Abszolútum tagadása, hanem annak felismerése, hogy az Abszolútum, vagyis a Teljesség, nem igényel egy rajta kívül álló vagy benne különállóként tételezett isteni létezőt ahhoz, hogy abszolút ontológiai alap legyen.
A nonteizmus ezért nem valamely új Isten-fogalom megalkotására törekszik. Nem az istenképek sokaságának egyetlen végső istenképpé történő összevonása, és nem is az Abszolútum Istenként való újradefiniálása. Éppen ellenkezőleg: annak felismerése, hogy az Isten-fogalom az Abszolútum egyik lehetséges reprezentációja, de nem ontológiai előfeltétele.
A Teljesség nem azért teljes, mert egy Isten teljessé teszi. Nem azért létezik, mert egy Isten létrehozta. És nem is azért egységes, mert egy Isten összetartja.
A Teljesség abszolút alap, az EGY pedig a benne lévő valamennyi létező alapvető ontológiai egységének szimbóluma.
A nonteizmus ennek felismerésében válik önálló filozófiai pozícióvá.
Nem követeli meg Isten létezésének tagadását, de nem is teszi Isten létezésének elfogadását a valóság megértésének feltételévé. Nem az istenhit ellenében határozza meg önmagát, hanem az ontológiai gondolkodás szabadságát kívánja megőrizni az istenfogalom szükségességének kényszerétől.
Ebben a megközelítésben a nonteizmus nem egyszerűen vallástalan gondolkodás, nem az ateizmus új elnevezése, és nem is a panteizmus valamely változata. Sajátossága abban áll, hogy az ontológiai alapot nem egy isteni személyben vagy entitásban, hanem a Teljesség önalapú valóságában határozza meg.
A nonteizmus ezért a Teljesség ontológiai elsőbbségét, az EGY alapvető egységét és az Isten-fogalom reprezentációs jellegét egyetlen gondolati összefüggésben képes megőrizni.
A nonteizmus nem Isten tagadása, hanem az Isten-fogalom ontológiai szükségességének meghaladása.
Nem Isten nélkül maradt metafizika, hanem olyan metafizika, amelynek nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy a Teljességet Teljességként gondolja el.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
