Van egy egyszerű kérdés, amelyből talán egy egészen másfajta lét elképzelése bontakozhat ki:
Mi lenne, ha egyedinek lenni nem azt jelentené, hogy különállónak kell lennünk?
Mindannyian különbözünk. Másként érzünk, más dolgok érdekelnek bennünket, más képességeink vannak, más irányok vonzanak. Mégis, a különbséget nagyon könnyen összekeverjük az elkülönüléssel.
Mintha ahhoz, hogy valaki önmaga lehessen, szükségképpen el kellene válnia másoktól.
Mintha az „én” csak akkor lehetne valóban én, ha van egy „nem én”, amellyel szemben meghatározhatom magamat.
De valóban szükséges ez?
Talán nem.
Egyediség és egység
Ha a VALÓSÁG valóban egység és teljesség, akkor az EGY–ÉN nem valami önmagában álló, elszigetelt létező.
Az EGY–ÉN az EGY-ben jelenlévő egyedi és megismételhetetlen létfókusz.
Ez két dolgot jelent egyszerre.
Az egyik: egyedi vagyok.
A másik: nem vagyok elszakítva a teljességtől.
A kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak.
Az egység nem szükségképpen azonosság.
Ahogyan egy dallam sem attól lesz egységes, hogy minden hangja ugyanaz, úgy a teljesség sem feltétlenül attól teljes, hogy minden benne lévő ugyanolyanná válik.
Lehet, hogy éppen a különbözőségek teszik lehetővé, hogy a teljesség sokféleképpen jelenjen meg.
Az EGY–ÉN így nem azért egyedi, mert elkülönült.
Azért egyedi, mert egyedi.
Ez apró különbségnek tűnik, de ha komolyan vesszük, sok minden megváltozik.
Az egyéniség és az ego
Itt válik fontossá egy másik különbségtétel.
Az egyéniség nem azonos az egóval.
Az egyéniség az EGY–ÉN sajátos megnyilvánulása: mindaz, ami miatt ez az EGY–ÉN éppen így van jelen.
Az ego ezzel szemben lehet ennek egy sajátos tapasztalási módja.
Az ego akkor válik különösen erőssé, amikor a különbség elkülönültségként kezd megjelenni.
„Én ilyen vagyok, te olyan.”
„Én itt vagyok, te ott.”
„Én több vagyok.”
„Én kevesebb vagyok.”
„Ha ő nyer, én vesztek.”
„Ha ő fontosabb, akkor én kevésbé vagyok fontos.”
Ilyenkor nem maga a különbség okozza a problémát.
Hanem az, amit a különbséggel teszünk.
Talán éppen ezért lehet fontos ez a felismerés:
a különbözőség és az elkülönültség nem ugyanaz.
Ha nem kell különállónak lennem
Képzeljünk el egy olyan embert, akinek nem kell bizonyítania, hogy értékes.
Nem kell másoknál jobbnak lennie.
Nem kell különlegesnek mutatkoznia.
Nem kell győznie ahhoz, hogy önmagát elégnek érezze.
Mit kezdene akkor azzal, hogy valamiben tehetséges?
Talán egyszerűen örülne neki.
És ha valaki más még nála is jobb lenne?
Talán örülhetne annak is.
Nem azért, mert ő feladta önmagát, hanem éppen azért, mert nem volt szüksége arra, hogy más kisebb legyen ahhoz, hogy ő nagy lehessen.
Minél kevésbé kell különállónak lennem ahhoz, hogy egyedi legyek, annál szabadabban bontakozhat ki az egyediségem.
Ez már nem pusztán egy társadalmi gondolat.
Az EGY–ÉN-ről alkotott képünk változik meg.
A másik ember
És talán ezzel együtt a másik emberről alkotott képünk is.
Ha nem kell védenem magamat a másiktól, mert az ő egyedisége nem fenyegeti az enyémet, akkor elkezdhetem valóban látni őt.
Nem azt, akinek szeretném látni.
Nem azt, akihez hasonlítani akarom magamat.
Nem azt, akitől valamit szeretnék.
Hanem őt.
Az ő sajátos világát.
Az ő képességeit.
Az ő érzékenységét.
Az ő gondolkodását.
Azokat a dolgokat, amelyekben egészen más, mint én.
És talán ekkor történik valami érdekes.
A másik különbözősége már nem fal lesz közöttünk, hanem ajtó.
Mert ha valóban más, akkor olyasmit hoz a világba, ami nélküle nem lenne ugyanilyen.
A másik ember ezért nem feltétlenül elvesz tőlem valamit.
Lehet, hogy éppen hozzáad valamit ahhoz, ami én lehetek.
Kapcsolódás hiány nélkül
Van egy másik mélyen rögzült elképzelésünk is:
hogy azért kapcsolódunk másokhoz, mert szükségünk van rájuk.
Biztonságra.
Elismerésre.
Szeretetre.
Arra, hogy valaki kiegészítsen bennünket.
Ezek nagyon is valós tapasztalatok lehetnek. De vajon a kapcsolat lényegét jelentik?
Ha az EGY–ÉN önmagában teljes, akkor elképzelhető egy másikfajta kapcsolat is.
Két ember nem azért találkozik, mert egyikükből hiányzik valami, amit a másiknak kellene pótolnia.
Hanem azért, mert van mit megosztaniuk egymással.
Két teljes világ találkozik.
És a találkozásból egy harmadik világ születhet.
Valami, ami egyikükben külön-külön nem létezett.
Egy közös gondolat.
Egy mű.
Egy játék.
Egy felfedezés.
Egy életforma.
Egy kapcsolat, amely nem elvesz az egyediségből, hanem új lehetőséget teremt számára.
Talán a mély kapcsolat nem az, amikor már nincs két ember.
Hanem az, amikor két ember úgy tud nagyon közel kerülni egymáshoz, hogy közben egyiküknek sem kell megszűnnie önmagának.
Kiválóság verseny nélkül
Van valami különös abban is, ahogyan a kiválóságot szemléljük.
Ha valaki gyorsabb, okosabb, ügyesebb vagy tehetségesebb nálam valamiben, miért kellene ebből az következzen, hogy én kevesebb vagyok?
Lehet, hogy egyszerűen csak jobb nálam abban az egy dologban.
Én pedig lehetek jobb nála valamiben másban.
És lehet, hogy vannak olyan dolgok, amelyekben egyikünk sem különösebben jó.
Miért kellene ebből rangsort készíteni?
A kiválóság és a versengés ugyanis nem ugyanaz.
Valaki azért is törekedhet a legjobbra, mert kíváncsi arra, mire képes.
Azért is gyakorolhat, mert örömét leli benne.
Azért is alkothat valami rendkívülit, mert egyszerűen belülről hajtja valami.
Nem kell minden kiválóságnak ellenfelet keresnie.
Talán ezért a versenynek sem kell eltűnnie.
Csak nem kell kötelezővé válnia.
Lehet játszani.
Lehet megmérkőzni.
Lehet megpróbálni legyőzni a másikat.
És lehet örülni annak is, hogy a másik legyőzött.
Mert a játékban nem az ember értéke forog kockán.
A verseny így visszakerülhet a játékba.
A játék
Talán ezért lehet a játék sokkal fontosabb, mint elsőre gondolnánk.
A játék nem feltétlenül a komolyság ellentéte.
Lehet olyan tér, ahol kipróbálhatjuk magunkat anélkül, hogy minden eredményből önértékelési kérdés lenne.
Lehetünk jobbak.
Lehetünk rosszabbak.
Nyelhetünk.
Veszíthetünk.
Újrakezdhetjük.
És közben továbbra is ugyanazok maradunk.
A játékban a különbség nem feltétlenül választ el.
Összehozhat.
A másik képessége kihívást jelenthet.
A kihívás pedig inspirálhat.
És az is megtörténhet, hogy egy közös játék közben valami olyat fedezünk fel magunkban, amiről korábban nem tudtunk.
Ezért a játék nem feltétlenül időpazarlás.
Lehet a kibontakozás egyik természetes formája.
Egy másik kultúra
Ha mindezt komolyan vesszük, akkor már nemcsak az egyénről beszélünk.
Egy egész közösség másként működhetne.
Nem az lenne a kérdés, hogy:
„Ki a legjobb?”
Hanem inkább:
„Miben tudsz igazán kibontakozni?”
Nem az lenne a legfontosabb, hogy mindenki ugyanazt akarja.
Hanem az, hogy mindenki megtalálhassa azt, ami valóban az övé.
Nem feltétlenül ugyanazokat a képességeket kellene fejlesztenünk.
Talán éppen azt kellene megtanulnunk, hogy felismerjük a különbözőségeinkben rejlő lehetőséget.
Az egyik ember valamiben kiváló.
A másik pedig egészen másban.
A harmadik talán olyasmiben tehetséges, amit még senki sem tudott igazán megnevezni.
És lehet, hogy éppen ebből születik a közösség ereje.
Nem abból, hogy mindenki ugyanolyanná válik.
Hanem abból, hogy különböző emberek képesek egymással kapcsolódva létrehozni valamit, amit külön-külön nem tudnának.
A nevelés kérdése
Ebben a világban az oktatás is más kérdésből indulhatna.
Nem feltétlenül azt kérdezné:
„Miben vagy jobb a többieknél?”
Hanem:
„Mi az, ami belőled akar kibontakozni?”
Mi az, amihez újra és újra visszatérsz?
Mi az, ami felkelti a figyelmedet?
Mi az, amit akkor is csinálnál, ha senki nem tapsolna érte?
Mi az, amiben egyszerűen csak szeretnél egyre jobb lenni?
Talán nem az a legfontosabb, hogy mindenki ugyanazt a tudást szerezze meg.
Hanem az, hogy mindenki megtanulja felismerni önmagát.
És közben azt is megtanulja felismerni, hogy a másik ember ugyanilyen különleges és megismételhetetlen világ.
A mécsesek
Egy ilyen kultúrában talán különös szerepük lehetne azoknak az embereknek, akikben valamilyen okból különösen tisztán van jelen az éberség.
Nevezzük őket mécses tudatoknak.
Nem feltétlenül bölcsek a hagyományos értelemben.
Nem feltétlenül tanítók.
Nem feltétlenül vallásosak vagy spirituálisak.
Lehetnek tudósok, művészek, kertészek, mérnökök, tanárok, sportolók vagy éppen teljesen hétköznapi emberek.
Ami összeköti őket, nem a foglalkozásuk.
Hanem az, ahogyan jelen vannak.
Jelenlétük háromféleképpen is megnyilvánulhat.
Először is a jelenlétükkel.
Nem kell mindig mondaniuk valamit.
Néha egyszerűen jó mellettük lenni.
Másodszor a kérdéseikkel.
Egy valódi kérdés néha többet ad, mint egy kész válasz.
Mert a jó kérdés nem feltétlenül információt ad.
Hanem látni tanít.
És végül a hétköznapi döntéseikkel.
Mert az éberség nem sokat ér, ha csak gondolat marad.
Akkor válik igazán valóságossá, amikor megjelenik abban, ahogyan valaki beszél, választ, cselekszik és bánik másokkal.
A mécses ezért nem azt mondja:
„Légy olyan, mint én.”
Hanem:
„Nézd meg, mi van benned.”
Nem akar mester lenni.
Nem akar követőket.
Nem akar hatalmat.
Tükröt tart.
És talán éppen ezért nem kerülhet a közösség fölé.
Mert abban a pillanatban, amikor a tükörből trón lesz, valami lényeges elveszik.
És ha létezhetne egy ilyen létforma?
Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra.
Mert eddig különböző dolgokat mondtunk.
Van, amit ontológiai állításként fogalmazunk meg a VAN-ról és az EGY–ÉN-ről.
Van, amit ebből következtetésként bontunk ki.
És van, amit már csak lehetőségként képzelünk el.
Nem tudjuk bizonyítani, hogy létezik olyan létforma, amelyben az egység közvetlenebbül tapasztalható.
Nem tudjuk bizonyítani azt sem, hogy egy EGY–ÉN választana magának egy bizonyos tapasztalási keretet.
Ezek metafizikai hipotézisek.
De talán éppen ezért érdekesek.
Mert nem azt mondják:
„Így van.”
Hanem azt kérdezik:
„Mi lenne, ha lehetséges volna?”
Mi lenne, ha egy EGY–ÉN valóban megtapasztalhatná az egységet anélkül, hogy fel kellene adnia az egyediségét?
Mi lenne, ha nem kellene különállónak lennie ahhoz, hogy önmaga legyen?
Mi lenne, ha a másik kiválósága nem fenyegetés, hanem öröm lenne?
Mi lenne, ha a kapcsolat nem hiányból, hanem teljességből születne?
Mi lenne, ha a verseny nem kötelezettség, hanem játék lenne?
Mi lenne, ha a közösség nem azt várná az embertől, hogy illeszkedjen, hanem azt segítené, hogy kibontakozzon?
És mi lenne, ha a legéberebb emberek nem azért lennének fontosak, mert fölöttünk állnak, hanem azért, mert mellettük könnyebb észrevennünk önmagunkat?
A teljesség játéka
Talán egy ilyen világ nem volna „magasabb rendű”.
Csak más.
Más módon lehetne benne tapasztalni.
Más módon lehetne kapcsolódni.
Más módon lehetne kiválónak lenni.
Más módon lehetne közösségben élni.
És talán ez a legfontosabb.
Nem biztos, hogy minden EGY–ÉN-nek ugyanazt kell keresnie.
Lehet, hogy a teljesség éppen attól teljesség, hogy nem egyetlen tapasztalási formára korlátozza önmagát.
Lehetnek sűrűbb világok.
Lehetnek játékosabbak.
Lehetnek fájdalmasabbak.
Lehetnek olyanok, amelyekben az elkülönültség erős.
És lehetnek olyanok, amelyekben az egység közvetlenebbül tapasztalható.
Nem feltétlenül kell választanunk közülük „jobbat” és „rosszabbat”.
Talán csak különböző játékokat látunk.
És a kérdés végül nem az, hogy:
„Melyik létforma a legmagasabb?”
Hanem:
„Mit szeretne megtapasztalni a teljesség ezen az egyedi EGY–ÉNen keresztül?”
Talán a teljesség játéka éppen ebből áll.
Nem abból, hogy mindenki ugyanazt a játékot játssza.
Hanem abból, hogy a teljességben végtelen sokféle játék lehetséges.
És talán az egyik legszebb játék éppen az lehet, amelyben rájössz:
nem kell különállónak lenned ahhoz, hogy egyedi legyél.
Nem kell legyőznöd másokat ahhoz, hogy kiváló legyél.
Nem kell szükséged legyen valakire ahhoz, hogy kapcsolódhass hozzá.
Nem kell követned senkit ahhoz, hogy éberré válj.
És talán nem kell komolyan venned a saját egódat ahhoz, hogy komolyan vedd a saját létezésedet.
Különbözőség elkülönültség nélkül.
Kiválóság versengés nélkül.
Kapcsolódás szükség nélkül.
Közösség uniformizálás nélkül.
Tudatosság hierarchia nélkül.
Játékosság komolytalanság nélkül.
Talán nem is egy másik világot kell először elképzelnünk.
Talán csak egy másik módot arra, ahogyan ugyanazt a teljességet látjuk.
És innen már valóban megnyílik a kérdés:
Mi minden válhatna lehetővé, ha egyszer nem azért akarnánk egyediek lenni, hogy elkülönüljünk, hanem azért, hogy valami egészen sajátosat adhassunk a teljesség játékához?
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
