Az egység nem feltétlenül jelenti a különbség megszüntetését. Egy filozófiai párbeszéd a valódi másságról, a nem-elkülönülésről és arról, hogy miért lehet a szeretet a lét egyik legmélyebb valósága.
— Régebben azt hittem, hogy én egy másik te vagyok.
— És ma már nem így gondolod?
— Nem. Ma már úgy érzem, hogy ez ebben a formában nem igaz. Vagy legalábbis félrevezető. Az egóm ugyanis ezt úgy képzeli el, mintha mindannyian ugyanannak a fájlnak lennénk a másolatai. Mintha sokan lennénk, de végső soron ugyanazok.
— És mi a baj ezzel?
— Az, hogy közben eltűnik a másik.
— Eltűnik?
— Igen. Ha azt mondom, hogy te valójában én vagy, csak más formában, akkor a különbséged végül puszta látszat lesz. Te pedig megszűnsz valódi másik lenni.
— De hát nem éppen ezt mondja a nondualizmus? Hogy nincs valódi elkülönültség?
— Lehet. Csakhogy szerintem itt nagyon fontos különbséget tenni az elkülönültség és a különbözőség között.
— Mi a különbség?
— Az, hogy te nem én vagy. De ebből még egyáltalán nem következik, hogy idegen vagy tőlem.
— Vagyis lehetünk különbözők anélkül, hogy elszigeteltek lennénk?
— Sőt, talán éppen ezt kellene felismernünk.
— Akkor nem az a végső felismerés, hogy „te is én vagy”?
— Nem. Talán inkább az, hogy te nem én vagy, és mégsem vagy tőlem elszakítva.
— Ez elsőre paradoxonnak tűnik.
— Mert megszoktuk, hogy két lehetőség között választunk. Vagy minden egy, vagy minden különálló. Vagy nincs valódi másik, vagy nincs valódi egység.
— És szerinted van egy harmadik lehetőség?
— Igen. Egy olyan valóság, amelyben valódi különbségek vannak, de nincs végső elszigeteltség.
— De ha valóban más vagy, akkor mi kapcsol össze bennünket?
— Talán éppen a kapcsolat az, ami eredendő. Nem két teljesen elszigetelt létező van előbb, akik aztán valamilyen hidat építenek egymás közé. Lehet, hogy a létezés eleve kapcsolati természetű.
— Vagyis a kapcsolat nem valami, ami később történik velünk?
— Hanem valami, amihez a létezésünk kezdettől fogva hozzátartozik.
— És itt lép be a szeretet?
— Itt válik igazán érdekessé.
— Miért?
— Mert ha a másik nem valódi, akkor kit szeretek?
— Önmagadat benne?
— Pontosan ez az, ami zavar. Ha a másik végső soron csak én vagyok, akkor a szeretet könnyen önmagamra visszaforduló mozdulattá válik. Felismerem magamat benned, szeretem magamat benned — és máris elveszett valami abból, amit valódi szeretetnek érzek.
— Mintha kozmikus önimádat lenne?
— Igen. Bármilyen fennkölt formában is.
— De mi történik akkor, ha a másik valóban más?
— Akkor hirtelen megjelenik a szeretet igazi tere.
— Hogyan?
— Úgy, hogy már nem kell azt mondanom: „Szeretlek, mert valójában te is én vagy.” Mondhatom egyszerűen azt: „Szeretlek, mert te vagy.”
— Ez tényleg más.
— Nagyon más. Sőt, talán éppen az ellenkezője.
— Miért?
— Mert ha szeretlek, miközben te valóban más vagy, akkor a szeretet kilép önmagamból. Nem magamat ismerem fel benned, hanem téged látlak. Nem azt szeretem benned, hogy hasonlítasz hozzám, hanem azt, hogy te vagy te.
— Vagyis a különbséged nem akadálya a szeretetnek.
— Hanem talán éppen a lehetősége.
— Ez nagyon erős állítás.
— Gondolj bele. Ha teljesen azonosak lennénk, akkor kit szeretnék? Mit jelentene az, hogy adok neked valamit? Mit jelentene, hogy te adsz nekem valamit? Hogyan tudnál meglepni? Hogyan hordozhatnál valamit, amit én nem hordozok?
— Akkor az ajándékhoz is szükséges a másik valódisága.
— Igen. Az ajándék éppen azért ajándék, mert nem én hoztam létre magamból.
— És a másik ember ilyen értelemben ajándék?
— Talán igen. Egy egyszeri, megismételhetetlen létező, aki nem én vagyok, és mégis beléphet az életembe, megszólíthat, megváltoztathat.
— De akkor hogyan lehetünk mégis egyek?
— Talán nem úgy, hogy ugyanazok vagyunk.
— Hanem?
— Úgy, hogy ugyanabban a VAN-ban vagyunk.
— Ez fontos különbség.
— Nagyon. Az egység nem feltétlenül azonosság.
— Akkor lehet, hogy az „EGY” szóval is baj van, ha úgy értjük, hogy az egyetlen létező mindent magába olvaszt?
— Szerintem igen. Mert az olyan egység, amelyben minden különbség végül eltűnik, nem biztos, hogy elég gazdag ahhoz, hogy a szeretetet is megmagyarázza.
— Miért?
— Mert a szeretetben van én és van te. Van közeledés. Van önátadás. Van öröm a másik létezésében.
— Tehát a szeretethez nem kettősség kell, hanem kapcsolat?
— Pontosan. Nem elkülönültség, hanem valódi másság és valódi kapcsolat.
— Akkor a nem-dualitás is értelmezhető másképpen?
— Talán. Nem feltétlenül úgy, hogy „nincs kettő”, hanem úgy, hogy a kettő nem jelent kettészakadást.
— Ez gyönyörű.
— És szerintem fontos. Mert így nem kell felszámolnunk a másikat ahhoz, hogy felismerjük az egységet.
— Hanem?
— Meg kell haladnunk azt a képzetet, hogy ami különbözik, annak feltétlenül elszigeteltnek is kell lennie.
— Tehát lehet különbség egységben.
— Igen.
— És egység különbségben.
— Igen.
— És ebből születhet a szeretet?
— Talán nem is „születik” belőle. Talán a szeretet mutatja meg nekünk, hogy az egységet helyesen értettük-e.
— Ezt hogy érted?
— Ha az egység felismerése után már nincs szükségem a másikra, mert szerintem ő végső soron nem is valódi, akkor valami talán elveszett. De ha az egység felismerése után még mélyebben tudlak szeretni, mert már nem félek a különbségedtől, akkor lehet, hogy valami valóban megnyílt.
— Mintha az egység nem megszüntetné a kapcsolatot, hanem megtisztítaná.
— Igen. Nem azt mondja: „Nincs másik.”
— Hanem?
— „Nincs idegen.”
— Ez már egészen más.
— Szerintem is.
— És talán ezért olyan különös Krisztus képe is.
— Igen. Mert Krisztusban az egység és a különbség egyszerre jelenik meg. Nem kell azt mondanunk, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz a személy ahhoz, hogy egységükről beszéljünk.
— Vagyis az egység nem igényli a személyek eltűnését.
— Sőt, talán éppen a személyek valódiságában válik láthatóvá.
— És ez mit jelenthet ránk nézve?
— Talán azt, hogy nem az a spirituális cél, hogy végül megszűnjünk önmagunk lenni.
— Hanem?
— Hogy megszabaduljunk attól, ami megakadályozza, hogy valóban azok legyünk, akik vagyunk.
— Tehát nem kevésbé egyedivé válni.
— Hanem még inkább.
— Nem kevésbé személyessé.
— Hanem még inkább.
— És közben felismerni, hogy a másik ugyanilyen valódi.
— Igen. Talán az igazi felismerés nem az, hogy „én vagyok mindenki”, hanem hogy én én vagyok, te te vagy, és egyikünk sincs egyedül a VAN-ban.
— Akkor mi a szeretet ebben a képben?
— Talán ez: örülni annak, hogy a másik van.
— Nem birtokolni?
— Nem.
— Nem magunkhoz hasonlóvá tenni?
— Nem.
— Nem feloldani önmagunkban?
— Nem.
— Hanem egyszerűen örülni annak, hogy ő van?
— Igen. És talán még ennél is több: akarni, hogy legyen. Azt mondani neki: „Nem kell olyanná válnod, mint én. Nem kell eltűnnöd bennem. Légy az, aki vagy.”
— Ez valóban egészen más szeretetfogalom.
— És talán éppen ezért érzem úgy, hogy valami nem stimmel azokkal a nonduális értelmezésekkel, amelyekben a másik végül puszta látszattá válik.
— Nem magával az egységgel van bajod.
— Egyáltalán nem. Az egységet nem akarom elveszíteni. Csak nem akarom olyan áron, hogy elveszítsük egymást.
— Akkor mit szeretnél megőrizni?
— Mindkettőt.
— Az Egyet és a sokat?
— Igen.
— A kapcsolatot és a különbséget?
— Igen.
— A transzcendenst és a személyességet?
— Igen.
— És mi tartja őket össze?
— Talán éppen a szeretet.
— És mi a szeretet ontológiai titka?
— Talán az, hogy a szeretet nem eltörli a másikat, hanem örül a másik létének.
— Akkor az Egy nem azáltal Egy, hogy nincs benne más.
— Hanem?
— Hogy a másik is lehet benne anélkül, hogy megszűnne más lenni.
— Igen.
— És a másik nem azáltal valódi, hogy elszakad az Egytől.
— Hanem?
— Hogy az Egyben lehet valóban önmaga.
— Talán itt kezdődik az a szeretet, amelyről beszélünk.
— Talán.
— És ha ez igaz, akkor az egység felismerése nem a szeretet végét jelenti.
— Hanem a kezdetét.
— Mert többé nem kell szeretnem magamat a másikban.
— Hanem végre szerethetlek téged.
— Éppen azért, mert nem vagyok te.
— Éppen azért.
— És te sem vagy én.
— Nem.
— És ez nem baj.
— Nem.
— Talán éppen ez a csoda.
— Mi?
— Hogy nem vagyunk ugyanazok, és mégis szerethetjük egymást.
— És talán a végső egység nem az, hogy megszűnik a „te” és az „én”.
— Hanem hogy többé nincs szükségünk arra, hogy egyikünket megszüntessük a másik kedvéért.
— Akkor talán az igazán nem-duális mondat nem az, hogy „te is én vagy”.
— Hanem?
— „Te nem én vagy. Én nem te vagyok. És mégsem vagyunk egymástól elszakítva.”
— És ennek a neve?
— Talán kapcsolat.
— És a legmélyebb formája?
— Szeretet.
— És ha a szeretet valóban a lét legmélyén van?
— Akkor talán a szeretet nem valami, amit hozzá kell adnunk a valósághoz.
— Hanem?
— Maga a valóság egyik legmélyebb neve.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
