A materialista, tárgyi tudatú embert már évszázadok óta hiteti, a magát „tudományosnak” mondó propaganda azzal a tényszerűségnek beállított hamis nézettel, hogy a Földön az ember minden áron a túlélésre kell törekedjen, mivel az életnek ez az egyedüli, és legmagasabb rendű célja. Ez felületesen vizsgálva ma már tömegek számára maga a színtiszta igazság, melyet sajnálatos módon sok, magát vallásosnak, „spirituálisnak”, vagy szelleminek mondó ember is elfogad, vagy legalábbis el nem vitat. A közbeszédben minduntalan hivatkozunk az úgynevezett „túlélési stratégiákra”, azonban csak igen kevés embert érdekel manapság az, amit ennek analógiájára a krisztusi, a szűk ösvényen Isten felé törekvő ember így nevezhetne: „üdvösségi stratégia”.

A túlélésre fókuszáló emberi tudat és lélek sajnos egy ordas hazugság csapdájába kerülve, nem veszi észre, hogy önellentmondásért küzd ezen a földi játszótéren, mivel valójában nincs túlélés, hiszen minden ami testből vétetett, a föld porába tér meg. Magyarán, a fizikai test halála elkerülhetetlen, így az, amit a materialista tudatformába zárult emberi tudat „túlélésnek” nevez, az egy hazugság, nem létező délibáb, mert az életet egyetlen élőlény sem élte túl akként, amiként a materialista tudat, önmagát képzeli. Mondjuk ki nyíltan, a materialista ember számára az élet valójában túlélhetetlen. Marad tehát a túlélési verseny illuzórikus hazugsága, ami a nyilvánvaló, elodázhatatlan pusztulását a fizikai létezésnek, a testnek, igyekszik minden erejével elodázni. Eme elodázás a folyamatos versengésben, az egymás letaposásában, az egymással folytatott kíméletlen harcban és küzdelemben, és az élet kíméletlen pusztításában csúcsosodik ki, amikor is az úgynevezett túlélésért való küzdelemben, már semmi sem szent, semmi sem érinthetetlen, vagy ha mégis, mindaz csak az emberi önzés szalagkorlátja mögé szorított egyéni, önző érdekek erőszakkal, fegyverrel, joggal, emberi törvénnyel védett kis, mesterséges rezervátuma a féktelen egoizmusnak a lélek haláltáborában: a földi nihilben és seolban.

Az ellélektelenedett, szcientifikus techno-materializmus embere, nem csak Istent tagadta már réges-régen meg, de önön életcéljául csak és kizárólag materialista vágyakat képes megjelölni, a túlélésért folytatott versenyt, pedig legelső helyre téve, annak mindent alárendelve, önmagát felhatalmazva érzi, minden és mindenki gátlástalan elpusztítására eme gyalázatos, istentelen törekvés nevében, melynek legfőbb, antikrisztusi léttörvényét „az erősebb kutya párosodik” elvben jelöli meg, többnyire a humanizmus emberpusztító gondolatisága mögé rejtve. Ennek az ideológiai alapját a tudomány oldaláról a mai napig a darwini evolúcióelmélet, a filozófia oldaláról pedig a dialektikus materializmus szolgáltatja, természetesen korról-kora, avagy kórról kórra, számtalan hangzatos lózungban újracsomagolva. Olyannyira agyonpropagáltak már ezen elvek, hogy gyakorlatilag lehetetlen nem megfertőződni ezekkel különböző módokon, utakon, a társadalommérnöki ténykedéseknek köszönhetően, amely az oktatás-kondicionálás, a kultúra, a tudomány, a filozófia és újabban már bizonyos magukat vallásosnak, vagy „spirituálisnak” mondó, antikrisztusi lelkületet hirdető utak is harsogva hirdetnek. De mi is a legfőbb probléma a túlélési ösztönből levezetett emberi magatartás materialista, technokrata, áltudományos és álfilozofikus szentesítésével?

Amikor embertömegek jutnak el oda, hogy önmagukat pusztán egy emberi testként és emberi agyként tekintik, és sokak kifejezetten tagadják nemcsak azt, hogy ők tulajdonképpen Istenből származó lelkek, hanem már annak a lehetőségét is, hogy legalább – önmagukat testként tekintve esetlegesen rendelkeznek egy úgynevezett emberi lélekkel – akkor a szellemi és lelki sötétség olyan fokozatát érjük el, ami már önmagában antikrisztusi, mivel ez az istentagadás társadalmilag tömegek számára elfogadott olyan konvenciója, amely felhatalmazza önmagát arra, hogy az élet Forrásától elszakadva, minden magasabb rendű szempontot kiiktasson, nevetségessé tegyen, ráadásul mindezt a „szent ráció”, ész-istennő nevében. Nem arról van szó, hogy például magukat ateistáknak mondó emberek, automatikusan erkölcstelenebbek lennének emiatt, magukat vallásosnak vagy spirituálisnak mondó embertársaiknál, mert sokszor ennek a fordítottja igaz, hanem arról, hogy amikor a túlélési ösztön válik legmagasabb rendű „szentséggé” az emberi létezésben, akkor az emberi lények tömegei zuhannak tudatilag és lelkileg az állati tudatosság alá, minderről persze mit sem sejtve, mert amíg egy civilizációról és kultúráról például egy kataklizma le nem rántja az istentelenség humanista álarcát, mindaddig még azt is képzelhetjük, hogy eme önpusztító világ embere, képes a másik tiszteletére, a békés együttélésre stb. A jóléti társadalmak létrehozták azt a szellemi és lelki kábítószert, ami elhitette emberek tömegével, hogy a túlélési ösztönt, Isten helyére tevő tömegek képesek a probléma mentes együttélésre, ám ez a látszat csak addig tarthat, amíg eme elképzelés erőforrásai ki nem merülnek, mert utána pont az emberekbe sulykolt túlélési eszme, ösztön és mánia lesz az, ami az embert embernek immár nem csak farkasává, de brutális, lelketlen elpusztítójává fogja tenni.

Mi emberek – tisztelet ama kevés kivételeknek – a huszonegyedik század elejére, mivel tömegesen megtagadtuk emberi önvalónkat, azaz az Istentől kapott lelkünket, a szó szoros és átvitt értelmében is immár elsősorban nem szellemi fogyatékkal élőkké váltunk, hanem lelki fogyatékosok lettünk. Az az emberi lény ugyanis, aki számára már legjobb esetben is az ember csak pszichével rendelkezik, mely a test halála után megsemmisül a testtel, de lélekkel nem rendelkezik, az mégis hogyan juthatna el arra a felismerésre, hogy még az a kijelentés is hamis, rossz megközelítés eredménye, hogy ő egy test, aki rendelkezik, és minden kétséget kizáróan rendelkezik egy lélekkel? Mert a legmagasabb rendű igazság ezzel kapcsolatban az, amit maga Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki, hogy „a test semmit sem használ, a Lélek az ami megelevenít”. Mekkora káromlás ez az istentelenség mocsarába süllyedt emberi tudatnak és léleknek, aki azt képzeli önmagáról, hogy a test az, ami megelevenít, és a lélek semmit sem használ… mert az vagy van, vagy nincs, de a hús, a csont az tapintható valóság, aminek a túlélése elsődleges, sőt mindenek felett való „szentség”… és itt most elnézést kérek az arra érzékeny lelkektől, hogy ebben a pejoratív kontextusban egyáltalán fel mertem használni a szent minőségjelzőt, aminek EGYetlen jogos tulajdonosa nem lehet más, mint Isten.

Az egyik legelterjedtebb kérdések egyike a mai korban: „van-e túlélési stratégiánk?” Az egyszerű embertől kezdve, az agyonképzett értelmiségiig, tudósig vagy vallásipari szakemberig, tömegesen használjuk eme lealacsonyító fogalmi rendet. Holott az igazán lényeges kérdés, ami minden emberi lény számára a legfontosabb, és mindennél előrébb való kellene legyen az így hangozhatna: „van-e üdvösségi stratégiánk?” Mert mit használ ha mindent megnyerünk magunknak a túlélés délibábos, vérgőzös versenyének érdekében – amibe minden test így is, úgy is belehal – ám a lelkünk akkor is kárt szenved, ha nem hiszünk abban, hogy nem csak hogy létezik az, hanem mi tulajdonképpen a lélek vagyunk, aki rendelkezik tudattal és testtel! Még egyszer, érdemes ízlelgetni ezt, az isteni perspektíváját az emberi létnek: én a lélek vagyok, Isten lelkéből származom, és én, az isteni eredetű lélek vagyok az, aki megeleveníti a testet és a tudatot, Isten erejéből, akaratából és szándékából, és nem az emberi létezés hozott létre, termelt ki önmagából engem. Mennyivel magasztosabb, mennyivel istenibb ez a megközelítés? De miért is lényeges, és mindennél lényegesebb ez? Azért, mert eme valóságot megismerve, nekem, emberi lényként elsősorban nem túlélési stratégiára van szükségem, hanem Istenben és Istennel való EGYüttélési, EGYütt létezési „stratégiára”, pontosabban Igazságra, Isten Igazságára amely nem csak hogy megeleveníthet engem, de annak megismerése által, az Ő törvényeit élve elvezethet engem, minket, bennünket az örök életre, melyben többé fel sem merülhet a „túlélési stratégia” torz, istentelenségünkből fakadó, fájdalmas fogalmi köre és emberi valósága. Csakis az Istenben tiszta Lét és Élet VALÓsága.

Keressétek először az Isten országát, és az Ő Igazságát, és ezek mind megadatnak nektek.”- mondotta Jézus Krisztus, és eme felbecsülhetetlen minőségű, örök igazság ama Ige is, ami élet és lélek is EGYben ama ember számára, akiben feltárulkozhat ennek valódi jelentése és jelentősége. Csak eme egyetlen mondatról könyveket lehetne írni, de Isten Lelke által felesleges, mert Ő képes ennek a valódi, belső MAGvának, értelmének és lényegének a mi emberi szívünkben és elménkben való feltárására. A fentiek szempontjából azonban eme mondásban félreérthetetlenné van téve, hogy az ember legelső soron, és mindenek felett lélek, aki Isten országára hivatott, az örök létre és dicsőségre, amelyre csak és kizárólag Isten Igazságának a megismerése és megcselekvése által juthatunk el, mert egyedül Isten Igazsága az, ami valóban, és örök életre megeleveníthet bennünket. A földi létezésben, ha eme törekvésünket tesszük mindenek elé és fölé, akkor mindent meg fogunk kapni a mi Mennyei Atyánktól, ami eme törekvésünket támogatni szükséges, természetszerűen tehát nem anyagi javakban való dúskálás és bővölködés a lényeg, hanem az anyagi javakhoz való, egyéni sors függvényében való olyan hozzáférés, amely eme törekvésünket hivatott szolgálni, és nem az önző, önérdekű anyagi vágyainkat kiteljesíteni. Leegyszerűsítve ez annyit tesz, hogy aki Isten országára törekszik, az nem fogja nélkülözni az alapvető, az élet fenntartásához nélkülözhetetlen anyagi javakat, Isten ugyanis biztosítani fogja azt annak, ameddig a fizikai test fenntartása eme életében szükséges.

Eme elmélkedés központi kérdése tehát az: van-e üdvösségi stratégiánk? Ha igen, miben áll ez? Mert ma sok ember mondja magát vallásosnak, „spirituálisnak”, ezoterikus tanokat követőnek, ám mindnyájunknak csak EGY lehet a VALÓ, igaz, tökéltes mérce: Isten igazsága, amely az alapja nem csak a mulandó, változó földi életnek, de az örök életnek is, és elsősorban is annak. Mert a jelenlegi korban, a „halál kultúrája” azért virágozhat, mert sokan hisszük azt, hogy megismertük az igazságot, ám a fát gyümölcséről megismerve látszik, hogy többnyire tömegesen félre vagyunk vezetve a vallások, az úgynevezett „spiritualitás”, ezotéria, new age és még sorolhatnánk, azaz a megtévesztés szellemi mérgeivel. Természetesen mindenki a saját hazugságát tartja igazságnak, s sokan kérdezhetnék most megütközve, ezen gondolatokat hallván, hogy ugyan már mitől kizárólagos birtokosa Jézus Krisztus ama örök és abszolút Igazságnak, amely az örök életre vezethet bennünket? Nem-e vagyok én magam megtévesztve, s élek-e én magam tévhitekben? Hisz minden út Istenhez vezet – mondja a manapság divatos egyik legfélreérthetőbb, legmegvezetőbb közhelyek egyike. Hogyan különböztethető meg tehát az igazság attól, ami csak igazságnak látszik, mert bár jobbik esetben ténylegesen az Igazságra, azaz Isten kinyilatkoztatására épül, ám lényegében megvizsgálva mindaz pusztán az Igazság elsikkasztása, félremagyarázása, különböző hamis körítésekbe, emberi tanokba, dogmákba, rendszerekbe, elképzelésekbe való belekeverése, ezáltal pedig hatástalanná való tétele, végső soron pedig annak meghamisítása, vagy önmagából történő kiforgatása.

A fát a gyümölcséről ismeritek meg” – mondotta Jézus Krisztus. Ez a legfontosabb igazság, amivel maga Az Igazság, avagy az Isten örökkévaló igéje maga, az Isten Igazságát kutatók és megismerni vágyók számára, mindenkoron felismerhető lehet. Magyarán, a jó fa jó termést, beteg fa beteg termést hoz. A jó termés alap feltétele az Igazság, az Isten valóságából fakadó ige, és ennek hiánya, avagy eltorzítása az, ami nem az irgalmasság, nem a szeretet, nem a békesség, nem az áldozatkészség, nem a tökéletességre, azaz az Istennel való EGYsÉGre való jutás gyümölcseit termi, hanem ezek ellentéte, vagy hiányképpen, ezek karikatúráit. Az Isten országa ködös elmélet mindaddig, amíg azt a tisztátalan gondolataimtól és érzelmeimtől elhomályosított, beszennyezett emberi elmém és szívem próbálja megérteni és megérezni, megismerni az én legbenső szobámban, lényegemben. A legfontosabb „stratégia az üdvösségre” tehát saját tökéletlenségem belátását, meglátását kell magában hordozza. Mindaddig, ameddig ugyanis Isten kEGYelme által képtelen vagyok annak felismerésére, hogy az én tükröm piszkos, szennyes, és emiatt nem vagyok képes az Istenből kiáradó Igazság és Élet eredendő tisztaságának, szentségének és tökéletességének a befogadására és visszatükrözésére, mindaddig önön szennyeződéseimet, hibáimat, vétkeimet és bűneimet önmagamtól elhárítva, azokat a külső világ valóságában fogom csak felfedezni, elítélni és üldözni. Ez olyan, mint amikor a mozivásznon megjelenő, számomra felháborító, idegesítő, gyűlöletes képet megpróbálom leönteni festékkel, amely a vászonra vetülő képet nem fogja tudni megváltoztatni, pusztán a változás illúzióját hozza csak létre. Ezért nélkülözhetetlen az üdvösség felé vezető ösvényen, az Isten megtisztító kEGYelme általi szembesülés, a saját tudati-lelki szennyeződéseimmel, amelyek bepiszkítják látásom, az elmém és legfőképp a szívem látását, amivel megláthatnám Istent.

Van-e üdvösségi stratégiánk? Vagy csak túlélési stratégiánk van, amely az utolsó óránkban nem menthet meg minket? Az EGYetlen megmentő és megszabadító, megváltó stratégia Isten Igazságának a megismerése. Mi lehet sürgetőbb ennél annak a léleknek, aki Isten kEGYelme által önmagát, emberi lényként végre lélekként ismerte fel, és megértette, átérezte annak súlyát, hogy mit is jelent a lélek szomjúságából fakadó fájdalmas szenvedésünk, és eme szenvedés miként érhet véget, az emberi lélek csillapíthatatlan szomjának a megelégítése által. Krisztus ide vonatkozó szavait idézem:

Jézus így válaszolt: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.”

de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”

Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (János 4,10.14; 7,37)

És ezt mondta nekem: „Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.” (Jelenések könyve 21,6.)

Powered by RedCircle