Minden lét és létezés középpontja a Szív, vagyis a Lélek. A tudat és a lélek amikor tökéletes harmóniában van: ez a Szamádhi, a Mennyek Országa, amikor is az elme elveszti a hatalmát a Szív felett, mert a Szívbe merülve megszűnik elválasztani a tudatot a lélektől. Minden a Szívben kezdődik, és a Szívben ér véget. Amikor az elme hatalmat nyer a Szív felett, megjelenik a félelem, és elkezdi átvenni az irányítást a lélek felett. Az emberi létezés legfontosabb feladata, hogy az emberi tudat és a lélek EGYsége újra megvalósulhasson VALÓ ÉNünkben: Istenben. Ez azonban a félelmeibe ragadt emberi személyiség által nem állítható helyre. Emberi énünk ugyanis a Szívből felmerülő én-gondolat, azaz az EGY-ÉNünktől való elkülönültségünk tudatállapotának a terméke, a test-elme személyességével való téves azonosulás által létező, illúziója ÉNünknek. A tudat és a lélek EGYsége, csak a minden lét és létezés középpontját képező Megfigyelő, azaz a tudatunk fókuszának is nevezhető figyelem saját tudatközéppontunkra való irányítása által állhat újra helyre. A lélek szintjén ez sokkal egyszerűbb, mikor a figyelmünket a Lét tiszta érzésére irányítjuk, mely maga A Lélek, az ÉN-VALÓ, Isten. Ha Istenre figyelünk, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ez a figyelem egyre folyamatosabb, tudatosabb legyen, akkor ez a figyelem, egyre jobban visszaköt bennünket EGY-ÉNünkbe, ÉN-VALÓnkba, így egyre jobban alárendelődik az emberi én, másként a test-elme jelenség, VALÓ ÉNünknek, amely végül a személyiségünk teljes feloldódásához vezethet: Istenben. Ezt nevezik az ősi keleti hagyományok felébredésnek. A Lét tiszta érzése, amely a Tiszta Tudat szinonimája is egyben már önmagában sem más, mintsem a kondicionálatlan Boldogság, ÉN-VALÓnk megtapasztalása. Akár a bhakti akár a dnyána útját járjuk, egyik út sincs elválasztva egymástól, mert egymásba fonódva fut mindkettő Istenben. Amikor felismerjük, hogy „nem én vagyok a cselekvő, hanem Isten” akkor a két út egymásba olvad, és már nem jelenik többé külön meg. A tudat és a lélek ekkor megízleli a valódi szabadságot, pontosabban szabatlanságot Istenben.

Az evangéliumokban Jézus Krisztus beszél a kárhozatról, a pokolról és az úgynevezett külső sötétségről. Ezek mind a tudat és lélekállapotok, melyek akkor tapasztalhatóak meg, amikor a tudat és a lélek egyre jobban szétválik a tapasztalásban, ami a félelmeinkbe zárult individuális elménk megtévesztése által válik egyre sűrűbb, egyre sötétebb, egyre fojtogatóbb, kár-hozattá, életünkben tapasztalható pokollá. Amikor a Szív látását – mely minden körülmények között képes minket EGY-ÉNünk mindenható bölcsességében vezetni, az élet legreménytelenebb sűrűjében is – elhomályosítja, majd lassan teljesen eltakarja az individuális elménk félelmeibe való beleragadtságunk, akkor egyre távolabb kerülünk EGY-ÉNünktől. Életünk és cselekvésünk egyre inkább alárendelődnek ennek a sötétségnek, ez a bűn, a kárhozat állapota. Figyelmünk beleragad az árnyékvilág jelenségeibe, történéseibe, érzelmeink pedig egyre nagyobb örvényeket alkotva, mintegy ciklonként magukba vonják lelkünket, mely folyamatosan segítségért kiált. Ám az úgynevezett „külső világ” felé fordult elme és tudat egyre kevésbé áll kapcsolatban valódi ÉNünkkel, így a viharfelhők egyre jobban elborítják valóságunkat, elhitetve velünk, hogy a Nap (ÉN-VALÓnk) nem létezik, vagy talán soha nem is létezett az Égen. Az emberi lélek ezt akár egész életében tapasztalhatja, egy idő után pedig már csak ez az elsődleges tapasztalata, amennyiben saját figyelmünket nem vagyunk képesek a jelenségvilágból kivonva, legalább időlegesen, kisebb-nagyobb időre ráirányítani a Szívre, a Lét tiszta érzésére, amelyben soha nem uralkodik, mert nem uralkodhat semmilyen félelem, ahol a Nap örökké ragyog, és a Lélek elmerül az örök Boldogság békéjében: Istenben, EGY-Énünkben.

A lélek – a krisztusi tanítás alapján – eme kárhozottság állapotát azonban képes a földi életből átvinni, a test nélküli létezésbe is. Ezért figyelmeztet minket Jézus Krisztus, hogy itt, a földi jelenben törekedjünk arra, hogy bejussunk az Isten Országába, vagyis hogy az isteni kEGYelmet kérve, figyelmünket irányítsuk a folyton változó világból az Örökké-VALÓra: Istenre, EGY-ÉNünkre. A kárhozat ugyanis nem más, mint a lélek ama tapasztalása, amikor a tudatunkban a testtel és az elmével való teljes és kizárólagos azonosulásunk következtében elveszítjük a kapcsolatot Istennel, ÉNünkkel, és figyelmünk beleragad abba a tudatállapotba, amely ebből kifolyólag telve van szenvedéssel. Ez a külső sötétség állapota, azaz az egó-én valóságának folyamatos tapasztalásából származó tudatállapot, melyet az ebbe zárult emberi lélek tapasztal, annak egyre fájdalmasabb valóságával. Ez az egó-én, a szemÉJességünk, mely az a bizonyos egyre átláthatatlanabb felhő, amely Isten Egén eltakarja Istent: a Napot. Ebbe az állapotba „az idők végezetéig” képes beleragadni a tudat és a lélek, ezt nevezi Jézus Krisztus „pokolnak, külső sötétségnek”, a lélek pusztulásának. Ez az állapot nem csak a tér-időben, hanem a test nélküli létezésben is folytatódhat, ezért emberi fogalmakkal időtlen, és ezen fogalmak (idők végezetéig) az idő világában ezért rémisztőek, és ezért félelmetesek. Az Örökké-VALÓságban azonban mindig ott ragyog a kEGYelem, így tulajdonképpen az örök kárhozat Isten számára nem létezik, ám az individualitás illúzióvilágába ragadt tudatnak és léleknek igen, vagyis a maga teljességében tapasztalható tudat és lélekállapot. Helyesen értelmezve tehát Krisztus szavait a Bibliából, nem az emberek kárhozattal és pokollal való fenyegetéséről van valójában szó, hanem egy megszívlelendő figyelmeztetésről, amellyel párhuzamosan Krisztus feltárja számunkra az igazságot a tudat és a lélek egy fontos törvényszerűségével kapcsolatban, amelynek a megismerése, felismerése megszabadíthat minket ettől a veszélytől, attól a tudat és lélekállapottól, amely még mélyebbre ránthat minket a szenvedésben, a lelkünk saját poklában.

Gyermekként borzongva olvastam mindig Krisztus eme kijelentéseit az Újszövetségben, és csak annyit értettem belőlük, hogy ha nem cselekszem azt, ami Istennek kedves, akkor AZ megbünteti személyem, és az ítélet eredményeképpen akár az örök kárhozat, és pokol lehet az osztályrészem. Azonban az a mód, ahogyan Krisztus az Atyáról beszélt, és az a szavakon túlható szeretetteljesség, amellyel jellemezte Őt, mindig kételyeket támasztott bennem: a szerető, minden létező javát akaró Atya, ugyan már hogy küldhetne örök kárhozatra minket? Hisz mindenki hibázhat, ráadásul követhetünk el úgy is hibákat, hogy azokat nem szándékosan, pusztán csak tudatlanságunkból fakadóan tesszük. Eme kettősség feloldása jelen meglátás szerint ott keresendő, hogy a „kárhozat, a pokol” valójában egy valósan, az életben is megtapasztalható tudat és lélekállapot, melyben Isten kEGYelme által minden lehetséges. Ez nem valamiféle végtelen isteni büntetés a szenvedések örök poklában, hanem emberi választás(ok), döntés(ek) eredményeként létrejövő megtapasztalás(ok) tudatosodása, a lélek számra. Amint a Paradicsomban is ott volt a választás lehetősége, úgy jelen esetben is itt van, és ez nem más mint a döntési szabadságunk gyakorlásának a megtapasztalása. Mit választunk? A külső sötétséget vagy az örök ragyogását a Létnek? Valójában nincs kényszer, de átélhető a tudat és a lélek valóságában mindez.

EGY-ÉNünk, ÉN-VALÓnk, Isten azonban soha sem üdvözülhet és soha sem kárhozhat el, hiszen mindezen létállapotok, tudatállapotok és lélekállapotok pusztán a kettősség világában léteznek. A valódi időtlenség állapota az örök JELEN, amiben nincs sem öröm, sem szenvedés, csak a végtelen Örökké-VALÓ Boldogság, a Mennyek Országa, a Szamádhi, a Nirvána. Bármilyen kinyilatkoztatás pusztán a kettősségek világára vonatkoztatható, csak arra lehet érvényes. Amikor az elme visszatér az ő valódi forrásába a Szívbe: a történet véget ér. Nincs már hatalma a világ valóságának, mert EGY-ÉNünk uralkodik EGYedül a Lét felett. Minden létező EGY Istennel, minden személyesség látszata, KÉPzete és tapasztalata az elme által lehetséges, mely megszűnik Benne. A személyesség nem más, mint ÉNünk illúziója, önMAGáról: létezés és élet néven. Csak a minden félelemtől megtisztult lélek válhat újra eggyé saját forrásával: Istennel. Kimeríthetetlen a kEGYelem, amely mindig JELEN-VALÓ a Szívben, azonban rajtunk áll, hogy figyelmünket az örökké ragyogó Napra, vagy az árnyvilágra szegezzük-e. A Lét-Tudat-Boldogsága örökkön-örökké ragyog a Szívben, minden létezés székhelyében. A Krisztus erre az örök igazságra irányította figyelmünket, a krisztusság elérése pedig EGY-ÉNünk kEGYelméből a legfontosabb kell legyen, minden boldogságot szomjazó Lélek számára, itt, a kettősség világában feltáruló, földinek mondott létezésben.