Kérdező: Sokan hiszik azt, hogy az egyéni léleknek fejlődnie kell, egyre tudatosabbá válni Istenben, és egy hosszú fejlődési folyamat eredményeként, végül visszatérni Istenbe, egyesülve Ővele. Ennek a spirituális evolúciónak mindenki alá van vetve, így a fejlődés a legfontosabb dolog, amiért itt vagyunk egy emberi testben. Én azonban kételkedem ebben, bár tiszteletben tartom azokat akik ebben hisznek, de én ezt a fejlődés elméletet egy mézes madzagnak tartom, mert ezek szerint a fejlődés lehetősége is végtelen, és ha az, akkor ugyan már mikor jön el az a pillanat, amikor egy egyéni lélek kiszabadulhat ebből a kényszerből, amit maga a fejlődés képzete jelent? Én a teljes szabadságra vágyom, a tökéletes béke elnyerésére, és valamiért nem vonz ez a lehetőség, ez a hit, ez a meggyőződés, amit ma oly sokan magukévá tettek. Mit gondolsz minderről?
MaGuru: Azok, akik hisznek az egyéni lélekben, általában az általad vázolt fejlődés lehetőségét is valóságosnak látják. Kétségtelen, hogy minden létező létezésében van egy látszólagos kibontakozási folyamata magának az egyednek, és ez tűnhet fejlődésnek, pedig „csak” az eleve létező potencialitások kibontakozása mindez. Természetesen én nem szándékszom vitatni senki hitét sem, de rá szeretnék világítani arra, hogy a fejlődés lehetősége, képzete, vagy konkrét tudati tapasztalása végső soron még mindig az elme világának a része, ami nem egy abszolút valami. Leginkább viszonylagos, és ezt a viszonylagos nézetet abszolutizálják bizonyos spirituális utak, elképzelések. Ez azonban még mindig a tudatlanság világának a része.
Amikor felismered, hogy az egyéni lélek (dzsívá) azonos az Átmannal, azaz a Világlélekkel, még egyszerűbben az EGYetemes LÉLEKkkel, (Isten) akkor világossá válik, hogy a Lélek MAGa, MAGunk a tökéletesség, a teljesség, így a Teljességnek hogyan lehetne bárhová, bármivé is fejlődnie ha már önMAGában és önMAGától teljes? A Teljesség hogyan válhatna „mégteljesebbé” bármiféle fejlődéssel? Ezek relatív, evolucionista nézetek, melyek a legjobb esetben is pusztán a kettősség világában értelmezhetőek, viszonylagos dolgokra, történésekre, azonban az Abszolútumra, a LÉLEKre nem érvényesek. Ebből következik, hogy az ami bárhová is fejlődhet, bármivé evolválódhat, az nem teljes, és amit fejlődésnek és/vagy evolúciónak nevezhetünk, az a kettősség világában létező fogalom, lehetőség (potencialitás), mely fogalmak érvénytelenek és alkalmazhatatlanok az Abszolútumra.
Kérdező: Tehát azt állítod, hogy az egyéni lélek az pusztán illúzió, és a kettősség világának, a májának a része?
MaGuru: Tovább megyek, az amit az emberek egyéni léleknek hisznek, az valójában az emberi psziché, az egó-én, a tapasztalás, a gondolkodás, az emlékezés terméke, amelyet az EGY és EGYetlen EGYetemes LÉLEK, másként az Abszolútum „ölt magára”, elevenít meg. Az egyéni lélek az elkülönültség, a kettősség illúziójában tűnik csak valóságosnak, de igazából nem létezik, mert örökké EGY az EGYetemes LÉLEKkel, az Átmannal, és attól soha sincs elkülönülve. Az elme-én az, ami az elkülönültség látszatát adja, és ez nem más mint az emberi psziché, ami nem azonos a Lélekkel. Ezért az sem érvényes, amikor azt hiszem, hogy „én egy test vagyok, akinek van lelke”, amint az sem, hogy „én az egyéni lélek vagyok, akinek egyesülnie kell az Átmannal (a VilágLÉLEkkel, az EGYetemes Lélekkel, az Abszolútummal, a Teljességgel, nevezzük bárhogyan is az ÉN-VALÓnkat, mert ezek csak szavak, fogalmak, megnevezések, melyek konvencionálisak).
A valóság az, hogy TE VAGY AZ ÁTMAN, A LÉLEK, aki képes számtalan emberi forma megnyilvánítására, „magára öltésére”, megelevenítésére és a Lélek a Lélektől soha sincs elkülönülve. A LÉLEK AZ EGY és OSZTHATATLAN VALÓ, AZ VAGY TE, és én is mint megnyilvánult személy pusztán LÉLEKként vagyok VALÓ. Azonban az elkülönültség, az individualitás, az egyéniség, így az egyéni lélek is pusztán az elkülönültség világában megtapasztalható tapasztalás, és nem egy valódi entitás. Csak a Brahman VAN, és LÉLEKként TE AZ VAGY. Csak a Teljesség VAN, és ÉN AZ VAGYOK. »Tat tvam aszi.«
Kérdező: Ezek szerint én a kibontakozást, egy sors kirajzolódását, egy személy fejlődését képzeltem valamiféle evolúciónak, amit továbbvittem az egyéni lélekre is, ám te azt állítod, hogy egyéni lélek nincs is, csak mint az elme-valóságban lévő tapasztalás, elképzelés, ami ráadásul nem más, mint az emberi psziché?
MaGuru: Igen, a lényeg nagyon EGYszerű. Semmiféle vélt vagy valóságos fejlődéssel, evolúcióval nem kerülhetsz közelebb önMAGunk örökkéVALÓ, időtlen Teljességéhez, mivel már most, és mindörökké AZ VAGY. Csak azt teheted, hogy önMAGadba fordított figyelemmel felismered igaz, természeten – így elmén túli – „természeted”. Akkor ez a fátyol, amit a fejlődés végeláthatatlan képzete és kényszere (vagy akár örömteli lehetősége) jelent számodra az elmédben, az szertefoszlik, akár a délibáb, amikor közelről vizsgáljuk azt meg.
Erre a felismerésre azonban MAGodban, MAGod által kell eljuss, így az én szavaim nem hiheted vakon el, nem csinálhatsz magadnak újabb dogmákat belőlük. A kEGYelem, ami ÉN-VALÓd MAGod vagy, a Belső Mester által tudja, miként vezessen el téged a sorsod által mindehhez. De szilárdan hinned kell, hogy mindez lehetséges. Ne egy újabb elvben vagy dogmában higgy, ha még hitre van szükséged, hanem abban az abszolút Középpontban, az ÉN-VALÓban, ami által minden lehetséges, anélkül, hogy ember-magodnak kellene megteremtened mindezt. Csak add át magad ennek az erőnek, ennek az értelemnek, ennek a bölcsességnek, és AZ majd elvezet VALÓ, EGYetlen MAGod, önMAGadként való felismeréséhez.
Kérdező: De akkor egyáltalán mit szolgál a fejlődés, vagy a kibontakozás lehetősége egy emberi személyiség életében? Akkor csak üljek mint egy kőszobor, és várjam, hogy önmagam önMAGamként valamikor majd felismerem? Ez azt jelenti, hogy sok millió ember, aki rendszeresen gyakorol valamilyen úton, annak az erőfeszítései hiábavalóak? Ez azért nagyon nehezen elfogadható, amit mondasz nekem.
MaGuru: Nem kell semmit sem elfogadnod, mindenhez a MAGodban feltárulkozó felismerések fognak eljuttatni téged. Amikor felismered, hogy „nem én vagyok a cselekvő”, hanem mindenekben csak az EGYetlenEGY, akkor meglátod, hogy minden ami akár hasznosnak, akár hiábavalóságnak tűnik most az élet(ed)ben, az valójában eleve el van rendezve, és a létezésben minden sorsszerűen determinált MAGunkban, a létezés következményeképpen. Tehát minden cselekvés, aminek meg kell történnie végbemegy, és semmilyen cselekedet sem mehet végbe, csak az, ami eleve elrendeltetett. Ez azonban nem fatalizmus, hanem maga az isteni REND, amit persze egóként lehet vitatni, elfogadni, vagy akár elutasítani.
Teljesen mindegy azonban hogy mit hiszek, azt hogy én vagyok-e a sorsom kovácsa vagy sem, avagy kölcsönösen egy tőlem különálló Istennel, mert a végeredmény ugyanaz lesz. (Tudom ez vitatható, de az értelemmel belátható.) Pusztán utólag tűnhet úgy bármi is az elménkben, hogy lehetett volna másképpen is, hogy hibáztál, vagy tévedtél, vétkeztél valamilyen ügyben, azonban a helyzet az, hogy minden léthelyzet eleve a sors(od) mátrixába van beleágyazva. Ha elfogadod ezt a »legyen meg a te akaratod« szellemében, akkor a szabad akaratod átadtad Istennek, ha nem, elutasítod, vagy tagadod ezt, akkor azt hiheted, hogy részben vagy akár egészben a te erőfeszítéseid következtében történik minden az életedben. Ezért egy dolog a VALÓ felismerése, és egy másik dolog, hogy mit hiszünk felőle. Azonban a békéhez, önMAGunk önMAGunkként való felismeréséhez nem juthatunk addig közel, amíg tévhiteink határoznak meg minket, a valóság természetével kapcsolatban.
Kérdező: Hogyan határoznád meg a valóság természetét? Ahány ember annyiféleképpen látja a világot és a valóságot, létezhet-e egyáltalán valamiféle abszolút kinyilatkoztatás ebben a tekintetben?
MaGuru: A kettősségek, az elme világában semmiféle abszolút kinyilatkoztatás nem érvényes, a valóság természetét illetőleg, ami kizárólagosságra törekszik. Mondhatod, hogy az általam szóltakra is érvényesek ezek, és az is csak egy személyes kinyilatkoztatás, hogy a dolgok előre el vannak rendezve, avagy létezik a sorsszerűség mátrixa, ami nem befolyásolható emberileg. Teljes mértékben igaz, hogy emberi fogalmakkal nem ragadható meg az, ami az Abszolútumra, ÉN-VALÓnkra vonatkozik, ám utalni mégis lehet rá a relatív világ fogalmaival. Semmit sem kell nekem elhinned, az eredendő igazsághoz nem lehet pusztán értelemmel eljutni, azt MAGunkban, MAGunkként, LÉLEKként kell „látnunk a lelki szemeinkkel”.
Magyarán tiszta látássá kel válnunk, és nem valami konkrét dolgok tudójává és látójává. Ez a kondicionálatlan látás pedig túl van az elme ítéletein, kategóriáin, értékrendjein, és minden viszonylagosságon. Látni annyi mint LÉTként lenni. Ítélet mentesen, szabadon, szeretettel telve minden létező irányában, ám ez teljes pártatlanságot jelent, nem újabb preferenciákat. Láss és ne ítélkezz. Ebből következik, hogy a valóságnak nincs valamiféle abszolút, kizárólagos, az elme által megragadható olvasata, természete. A LÉT a természet világában is kifejeződik, MAGában hordozza azt, mégis pártatlan minden önMAGában, önnMAGából megnyilvánított és önMAGában hordozott létezővel.
Ez az, ami a kapcsolatokba, kötődésekbe, ragaszkodásokba, preferenciákba, értékítéletekbe bonyolódott elménk számára értelmetlen és elképzelhetetlen. Pedig az óceán vize soha nem lesz indulatos, vagy melankolikus amikor vad hullámok fejeződnek ki a felszínén, vagy andalítóan ringat minket egy kis lélekvesztőben. A víz, az Abszolút Lényeg bármit kifejezhet, bárminek teret adhat, mégsem azonos azzal, pusztán a létezés alapját biztosítja minden tapasztalásnak, minden létezőnek. A víz teljesen pártatlan, érzelem mentes akkor is, mikor életet ad, akkor is, amikor életet vesz el. ÉN-VALÓnk túl van az elménk világán, minden általa és benne lehetséges, ám semmiért sem vonható felelősségre, a kettősség világának fogalmaival megítélve bármilyen cselekedetért is, ami a jelenlétében és a jelenléte által megy és/vagy mehet végbe.
Kérdező: Ez az ami emberileg nehezen követhető. Mi emberek mindent megszemélyesítünk, avagy ellenkezőleg, személytelen valóságként fogjuk azt fel. Bármit is higgyünk, bármilyen módon is reagáljunk, az elménkben futó folyamatok, az ítélkezés, a vonzás, a taszítás, az elfogadás és az idegenkedés ösztönei kormányoznak minket, az ettől még markánsabb ösztöneinket most nem is említve. Az istenhívő az általa kedvező dolgokat Istennek tulajdonítja, a kedvezőtleneket a Sátán tevékenységének, jó esetben elismeri, hogy a Sátán is végül is Isten céljainak az érdekében tevékenykedik a mi nemesedésünk ügyében, próbákat, megpróbáltatásokat hozva létre.
Egy agnosztikus azonban nem lát csak emberi tetteket, és emberi felelősséget, egy ateista-materialista pedig mindent a természet erőiből, az anyagból vezet le, hite teljesen az általa objektívnak nevezett világban és valóságban fejeződik ki. Az elmém számára az ÉN-VALÓ olyan, amilyennek elképzelem, bár már tudom, mindez nem érvényes, mert az ÉN-VALÓ – képletesen szólva – mindenek Láthatatlan Látója, az az erő és értelem, ami a tudaton belül az elme világaként jut kifejeződésre. De az általad elmondottakat végiggondolva, tulajdonképpen egyre elfogadhatóbb az intuícióm által, hogy mindezen dolgok mögött egy teljesen pártatlan, teljesen semleges „valami”, (nevezzük LÉTnek, vagy ÉN-VALÓnak, Abszolútumnak) húzódik meg, ami bár a kettősségek világában – vallásos elképzeléssel – egy konkrét, ezerarcú, Cselekvő Istenségként nyilvánul meg, lényegét tekintve azonban teljesen felette áll mindennemű kötődésnek, elköteleződésnek.
Ha megfigyeljük a természet világát, mondhatjuk ugyan azt, hogy egy cunami felelős életek kioltásáért, házak, vagyonok pusztulásáért. De találhatunk-e abszolút okot, hogy miért jött az létre? Még ha ezernyi okos, tudományos magyarázatot is hozunk, egy természeti katasztrófa létrejötte olyan összetett folyamat, amit nem lehet egyetlen időpillanatra, okra leegyszerűsíteni. Így akár a természet működéséből is megérthetjük, hogy a valóság nem az, aminek képzeljük, hanem felette áll annak. Értem ez alatt azt, hogy a dolgoknak nincs egy abszolút oka, bár paradox módon minden minden által determinálva van. Az abszolút Ok végső soron túl van minden okozaton, és önMAGában foglalt.
Mondhatjuk, hogy maga a LÉT az oka mindennek, ám a LÉTnek önmagában nincs semmilyen oka semmire sem, pusztán végtelen lehetőségeket jelent, bármi megnyilvánulására, létrejöttére. Ha ehhez a teljesen pártatlan LÉT-megnyilvánuláshoz személyes érzelmeket, elképzeléseket kötök, akkor természetesen szükségem van egy személyes Istenre, vagy istenekre ahhoz, hogy a történteket megmagyarázhassam, okok láncolatát hozva létre és végül felmerül az igény, hogy valakit minden okok abszolút forrásává tegyek, s ez lehet Isten, de lehet a természet is, gondoljunk csak azon embertársainkra, akik számára Isten, még fogalmi szinten sem opció semmiféle valóság magyarázatára sem.
MaGuru: Úgy látom, nem kérdéseid vannak immár, hanem felismeréseid. Az okokon túli „Végső OK”, végül teljes oktalanságként tárja fel önMAGát önMAGunkban, a LÉT abszolút pártatlan, békés, minden befolyástól, befolyásoltságtól, érzelemtől, érdektől mentes Forrásaként. Ez az, amit nem lehet megérteni, az örökösen okokat kutató emberi elménkkel. Amikor az elménk megadja magát saját Forrásának, azaz elmerül a Tiszta Tudatban, a makulátlan LÉTben, akkor MAGunkban a LÉT érzésében tisztán felragyog mindez, amiről szóltam. A LÉT örök és elpusztíthatatlan, akár a LÉLEK. Ez akkor tárulkozik fel, amikor elengedsz mindennemű azonosulást a testtel és az elmével, minden személyességgel és személytelenséggel, és nem próbálsz semmit sem elképzelni, valamilyennek látni, csak átadod magad a semmihez sem kötődő LÉTnek, minden létező elpusztíthatatlan lényegének.
A Lét, a Tudat és az üdvös Boldogság így önMAGától, önMAGában és önMAGadként ragyog, nem valami és valaki által, hanem mint szavakkal, gondolatokkal, képzelettel megragadhatatlan, ám azok Forrását jelentő lÉNy-EG. A VAN a VAGYokban és a VAGYok a VANban oldódik fel. Mint csepp az Óceánban elveszíted minden elkülönültséged, hogy önön „óceánságod újra felismerhesd”. Itt azonban nincs jelen személyes felismerő, amint személytelen felismerés sem, pusztán önMAGadként, jel-ÉN-LÉTként, tiszta, kondicionálatlan ragyogásként EGYetlen VALÓ MAGunk: az önMAGával azonos figyelem. Ez az abszolút béke, az abszolút boldogság, mely nem az elme, nem a tapasztalás, nem az emberi erőfeszítések terméke, hanem önMAGunkban VAN, és te EZ VAGY most és mindörökre. Aki VALÓban vagy, azt sohasem veszítheted el!
