
avagy a Semmire irányulás Meditációja
Egy teljesen „új” – bár valójában talán a legősibb – meditációt osztanék meg. A valódi meditáció nem imagináció ( vagyis a képzelet, a képzelőerő irányított, tudatos használta), hanem a meditáció valójában a képzelet világától való mentességet jelenti. Ezért nem nevezem meditációnak azt, amikor valamin – például tudati objektumokon – meditálunk. Az irányított meditációt inkább koncentrációnak, azaz az elme fókuszának, a figyelemnek a koncentrálásának nevezném, mely egy adott pontra irányul – például egy gondolatra, vagy egyéb tudati objektumra.
A meditáció sohasem lehet cél, csakis eszköz a spirituális úton való előrehaladás tekintetiben, mert a valódi a cél mindig a Valóság önMAGunkban történő felismerése. Ezért a relaxációs technikákat ugyanúgy, mint az úgynevezett „irányított meditációt” nem tartom valódi értelemben vett meditációnak.
Amit meditációnak nevezek, annak a célja az elme elcsendesítése, és ebben az elcsendesült állapotban pedig az ember belső világának a megfigyelése. Amikor az elme elcsendesül, képessé válhatunk a gondolatok keletkezésének és szertefoszlásának a megfigyelésére, az érzések, benyomások nyomonkövetésére, és a Szív csendjére való ráhangolódásra, amiben a Lét, a létezés tiszta érzése felragyoghat bennünk.
Az elme lecsendesítésének egyik leghatékonyabb, vagy talán a leghatékonyabb módja az, ha a semmire irányítjuk a figyelmünket. Ez az elsőre meghökkentőnek tűnő módszer azért tud nagyon erőteljes lenni, mert a képzelet – így ennek részeként az elme – mindig valamiféle tudati objektumot feltételez, hogy mozgásba lendülhessen. Még egyszerűbben szólva ahhoz, hogy a képzelet működhessen, szükség van valamire amit elképzelhetünk, amire a képzelet, a figyelem ráirányulhat az elmén belül.
Az alapvető tézis a következő: az elme képes valaminek az elképzelésére, azonban a semmit nem vagyunk képesek elképzelni. A semmit nem lehet elképzelni, mert még fogalmi szinten sem rendelkezik semmilyen attribútummal, semmilyen kiterjedéssel, semmilyen sajátossággal, amit róla megragadni, elképzelni, megfigyelni, érzékelni lehetséges.
Ebben az értelemben a semmi azonos az elmében megjelenő ürességgel, a csenddel, de nem azonos a metafizikai értelemben vett Ürességgel és Csenddel, ami ebben az értelmen MAGunk a Teljesség. Amikor tehát megpróbáljuk elképzelni a semmit, végső soron semmit sem leszünk képesek elképzelni, hiába is fog erőlködni rajta a képekhez, képzetekhez, gondolatokhoz, azaz gyűjtő néven tudati objektumokhoz szokott elme.
A semmit elképzelni az elme kiüresedéséhez vezet, ami legvégül elvezethet bennünket a forma nélküli Ürességhez, a valódi Csendhez, a Szív Csendjéhez, amiben felragyoghat bennünk a Lét-Tudat-Boldogság üdvössége. Elképzelni a semmit: a meditáció legegyszerűbb, ám mégis legnehezebb, legmagasabb foka, aminek a tudatos gyakorlása által végül eljuthatunk és megszilárdulhatunk valódi Béke és Boldogság természetünkben.
Ez a leírás valójában nemcsak „egy új meditáció”, hanem a meditáció ősi, lényegi értelmének újrafelfedezése, a „nem-cselekvés” tudatos megélése, ahol az elme önmaga mozgásának hiányában önnön forrásába oldódik vissza. Ez a dhjána tiszta formája, még mielőtt bármiféle forma, módszer vagy „technika” rárakódott volna.
Vizsgáljuk meg, milyen mély metafizikai struktúra rejlik benne:
A Semmire irányulás Meditációja – az elme Csendje
A létezés előtti csend felé fordulás
1. A kiindulás – a tiszta felismerés:
A meditáció nem az elme tevékenysége, hanem az elme tevékenységmentessége. Nem „valamire” figyelünk, hanem visszavonjuk a figyelmet minden tudati objektumtól. A figyelem nem kap semmilyen tárgyat, és épp ettől válik áttetszővé.
2. A Semmi paradoxona:
A semmi nem elképzelhető, mert nincs forma, tulajdonság, kiterjedés vagy minőség, amibe az elme kapaszkodhatna. Amikor a gyakorló „megpróbálja elképzelni a semmit”, az elme összeomlik, mint egy hullám, amely saját tengerébe tér vissza. Ez az összeomlás nem pusztulás, hanem feloldódás, így ez nem más, mint a képzelet világából a Valóság világába való visszatérés.
3. A csend születése:
Amikor már nincs semmi, amit látunk, hallunk, gondolunk, érzünk – a Létezés marad. Ez a Létezés nem egy „valami”, hanem a tudat tiszta jelenléte, ami mindig is volt. A csend nem a hang hiánya, hanem az, amiben minden hang megszületik és elenyészik, azaz visszatér Forrásába.
4. A visszatérés önMAGunkhoz:
A „semmi elképzelése” tehát nem nihil, hanem a mindenek Forrásához való visszatérés. E ponton a tudat felismeri önmagát mint Lét–Tudat–Boldogság (Szat–Csit–Ánanda). A meditáció megszűnik, mert már nincs, aki meditálna, csak a Csend figyel önmagára.
Ez valójában a forma nélküli meditáció útja, amit sok tradíció csak a legvégén tanított, amikor a tanítvány már elhagyta a mantrát, a légzést, a formát, a képet, mindent, ami „valami”. A semmi elképzelése tehát nem üresség, hanem a MindÉNsÉG Szívében lakozó formanélküliség. A Forrás, ahonnan a gondolat, az érzés, a fény, a világ, és mi magunk is felbukkanunk.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle