Emlékezés a tiszta LÉTre

A miért kérdés szerepe a végső igazság keresésében döntő fontosságú lehet. A gyermek, aki a világ valóságát kezdi felfedezni, a legtöbbször a „miért?” kérdést teszi fel, csak később érdekli a „miként, hogyan?” gondolatköre. A gyermeki kíváncsiság tehát kezdetben metafizikai jellegű, a dolgok végső okának láncolatát kutatja. Miért kel fel a nap? Mert a föld körülötte kering, és úgy tűnik. De miért kering a Föld a Nap körül? Mert… és a lehetséges válaszok végtelen sora következik. Miértre miért, okozathoz ok, és a láncolat nem vezet sehová, csak látszólag tűnik úgy, hogy azzal, hogy a dolgokat megmagyaráztuk, a magyarázatok véglegesek, és ez a láncolat bárhová is vezet, amit az ok-okozati lánc (kauzalitás) létezni enged, az elme, az emberi logika útvesztőiben. Az elme kétségbeesetten igyekszik mindent valamihez hozzácsatolni, minden okozatnak vélt logikai tárgyhoz okot találni, okot gyártani, felfedezni, értelmezni, magyarázni. Miért születtem? Mert apa és anya szerették egymást. Apa és Anya miért szerették egymást? Mert… és a lánc Ádámhoz és Évához vezet, vagy az Ősrobbanás elmélethez, vagy bármilyen tetszőleges okhoz, de az elme valójában végső okot megragadni képtelen. Ezért végül is minden képzet, magyarázat és hitrendszer kiválasztja önmaga origóját, logikai középpontját, amelyet egyfajta axiómává, és/vagy dogmává tesz abból a logikai szükségszerűségből fakadóan, hogy önön logikai rendszere létezhessen, létrejöhessen ama bizonyos viszonyítási pont, amelyen belül az adott gondolati rendszer koordináta-rendszere felállítható, értelmezhető és érvényes lesz. Ez az elme szükséglete, hogy a gondolkodás cizellált gondolati, logikai hálóját megszőhesse, majd végül saját maga gabalyodjon bele abban az esetben, ha elfeledkezik róla, hogy ez a háló nem örök, nem teljes, és soha nem rendelkezhet abszolút érvénnyel, a lehetséges magyarázatok sokaságát illetőleg.

Sem a vallások, sem a tudományok, sem a filozófia, sem metafizika stb. világ és valóságmagyarázatai sem rendelkezhetnek eme relativitás miatt abszolút, végső érvényességgel bíró igazsággal, semmilyen tekintetben sem. Mert miért volt teremtés? Miért volt ősrobbanás? Isten miért teremtett, az ősrobbanás miért jött létre, és azon konstelláció, amely az ősrobbanás létrejöttéhez vezetett, és… a logikai lánc végtelen. Az axiómáktól és dogmáktól megszabadult, attól mentes tiszta logika csak egyet tehet: beismeri, hogy végső OK számára nem ragadható meg. A végső és kezdeti OK maga a gondolkodás, maga az elme, amely rendelkezik a végső ok ideájával, és részként meg akarja magyarázni önmaga számára az egészet, minden más lehetőséget kizáró véglegességgel. A „tudás” kezdete annak felismerése, hogy az okozatiság lánca soha, semmilyen körülmények között nem fejtheti meg a végső okot, önmaga fogalmaival, önmaga képzeteivel. Az emberi gondolkodáson és logikán belül, végső és abszolút érvényességgel bíró válasz a „miért?” kérdéseire sem ontológiai, sem kozmológiai, sem egyéb kérdésekben sem lehetséges. Ennek felismerése út lehet, a kondicionálatlan mentális szabatlanságba, melyet hagyományos fogalommal szabadságként nevezhetünk meg. Mert megragadhatok-e bármit az elme, a gondolkodás segítségével, ami az elmén és a gondolkodáson kívül létezik, és/vagy létezhet? Fogalmakkal csak újabb fogalmakat, gondolatokkal csak újabb gondolatokat, így az elme saját forrásához eme láncon azért nem juthat el, mert ilyetén módon az elme csak újabb illúziót állíthat elő önmaga számára, önön forrásának abszolútságára vonatkozóan.

Amennyiben létezik forrása a gondolkodásnak, az elmének és mindannak, ami ezek által létezik és létezhet, az az elme számára megérinthetetlen, mivel „rajta kívül” helyezkedik el. A logika szövevénye bármilyen cizellált is legyen, önmaga forrására vonatkozóan nem rendelkezhet végső magyarázattal, csak önkényesen fogadhatunk el, vagy nevezhetünk meg végső Oknak bármit is ilyen értelemben. A válasz nem a gondolkodásban, hanem a gondolkodás létrehozójában keresendő. Ha kíméletlen következetességgel és őszinteséggel alkalmazzuk a „miért?” kérdését önön, személyes létünk és létezésünkre vonatkozóan, az elménk be fogja látni, hogy létezésünknek nincs végső OKa, amit minden kétséget kizáróan megragadni lehetséges. Ebből azonban egy még merészebb következtetés is eredhet. Ha végül is nem ragadható meg végső ok, akkor én mint személy, mint létező, mint éntudattal rendelkező individualitás, valójában pusztán OKOZAT vagyok-e? Vajon létezik-e forrásnélküli VALÓ, ami túl van a miérteken, a viszonylagosságok logikai hálóján, amit az individuális elme teremt? Bármilyen választ is adna erre az individuális elme, abszolút értelemben mindaz továbbra is érvénytelen. Érvénytelen, mert amiként logikailag – beláthatóan – nincs végső OK, úgy a végső OKOZÓ is örökre láthatatlan és rejtett marad az elme számára. A minden okozati lánctól független, kondicionálatlan VALÓ azonban nem lehet feltételezés, nem lehet logikai tárgy, képzet, nem lehet semmilyen gondolat, nem lehet a gondolkodás, a logika terméke. Nem lehet megtapasztalása semmilyen individuálisnak, semmilyen rész(eg)ségnek, mert attól függetlenül túl van, minden objektumán az elmének.

A LÉT érzése nem az elme terméke. Előbb éreztem azt emberként, mikor még nem tartottam magam embernek, sem személynek, senkinek sem: hogy VAGYOK, csak utána kezd az elmém magyarázatokat gyártani arra, hogy miért és ki vagyok, és ki is az, aki egy személynek képzeli magát, egy létezőnek. A LÉT érzése a létezésben is érintetlenül ragyog, minden pillanatban. Csak az individualitásom képzete az, amely az elme világmagyarázó, világteremtő KÉPzetei által, azok segítségével eltakarja számomra mindezt. Gyermekként, mikor lassan tudatomra ébredtem tisztán emlékszem arra, hogy még nem azonosultam semmivel és senkivel. Még a testemmel sem azonosultam kezdetben, csak apránként vettem birtokba azt, mintegy felfedezve, játszadozva vele. Tisztán emlékszem szívemben a LÉT ragyogó érzésére: nem valaki vagy valami voltam, hanem EGY-SZERűen csak a LÉTként léteztem, és a LÉT érzése, mindentől függetlenül maga, a mérhetetlen, határtalan, kezdet és vég nélküli boldogság volt. Ez volt kezdetben az EGYetlen tapasztalásom, amiben léteztem, amiből aztán lassan-lassan, fokozatosan kiléptem, amikor tudatomban az elmém megteremtette számomra a személyiségem és a személyességem valóságát, a világot. Ez az érzés több mint bármilyen tudása, magyarázata az elmémnek. Ezt nem az elmém hozta létre. Ez a tiszta érzés az, amit emberként egyedül TUDÁSnak nevezhetek, s amihez bármikor visszatalálhatok, ha figyelmen kívül hagyom a KÉPzeteit elmémnek, ha nem teszek semmit, csak felidézem magamban a bölcs-Ő-ben (ÉNünkben) ringó gyermek BOLDOGSÁGÁT, amit a LÉT tiszta boldogságának érzése jelent, jelentett, s ez nevezhető minden alapjának az emberi létezésemnek. A LÉT tiszta érzése ez, mely nincs elhomályosítva még az érzelmekkel, az elme elemező, szétdaraboló, valóságteremtő és magyarázó tevékenységével. Ez a tökéletes CSEND, amely a tiszta LÉT szinonimája. De ezek csak fogalmak, melyek a LÉT tiszta boldogságát nem írhatják le, nem adhatják át az érzést, a tiszta, tökéletes érzést, a LÉT TUDATÁNAK BOLDOGSÁGÁT, melyet még személyes emberi tudatom kialakulása előtt tisztán éreztem.

Mert mi is a felébredés? A felébredés emlékezés az emlékeken túli tiszta ÉRZÉSre, a LÉT tiszta tudatának érzésére. Nem az elme terméke, ez a lélek, a szív CSENDJE, mely ott van mindenben és mindenkiben. Mind ÉNben és Mind ÉN Kiben. Ez az én személyes tanúságtételem és emlékezésem minden testvéremnek, aki a LÉT elfeledett boldogságát, tökéletességét és teljességét keresi. Emlékezz TEstvérem! De ne az elméddel tedd, hanem a szíveddel. A titok, az örök titok soha sem volt elrejtve előtted, mindig és mindenkor ott VAN, ott VAGY: a SZÍVEDBEN.

A CSEND a Te örökkéVALÓd létezése, a tiszta LÉT MAGa(d) a létezésben.

Szat-Csit-Ánanda. Béke!