Mottó: „Amikor megismeritek önmagatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az élő Atya gyermekei vagytok. De ha nem ismeritek meg önmagatokat, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.” Tamás evangéliuma 3, 4-5
Az istenkeresés nem ismeretlen fogalom a spirituális törekvőnek. Eme lényegretörő gondolatsor elején tisztázzuk: mi is kell az istenkereséshez? Kereső és keresett. Aki keres az az ember, akit keresnek az Isten. A kereső konkrét, a keresett azonban – és pont emiatt van keresve – elvont, az emberi elmében tükröződő elképzelés, fogalom, érzés és érzet, melyről a kereső különböző értelmezéseken keresztül szerez tudomást. A szent iratok csak közvetve utalhatnak arra, ami/aki a keresés tárgya, (helyesebben ALANYa) a vallások pedig még inkább áttételes interpretációját adják mindennek. A keresett – Isten – így minden elevenségét elveszíti a képzeteket gyártó, fogalmakat készítő, gondolatokat formáló, minden élőt tárgyiasító emberi elmében. Mert a gondolkodás absztraháló és absztrakt folyamat, a valóságot pusztán legjobb esetben is csak tükrözni képes, arra a legideálisabb esetben is csak utalni, rámutatni tud. Elvont és elvonatkoztatott minden, ami az emberi gondolkodás terméke, s bár elevennek tűnhet, de valójában halott. Mert egy példával élve, a virág élő, de az a gondolat, amely a virágra vonatkozik már halott, áttételes, még akkor is, ha a virág képzetét, a virágról alkotott tapasztalás idézi fel a szemlélőben.
Az emlékezés a múlt visszfénye, így az emlékek sohasem léphetnek be a jelen teljességébe. Mert a valódi értelemben vett jelennek teljesen üresnek kell lennie ahhoz, hogy a teljesség betöltődhessen a jelenvalóság időtlenségébe. Ezért a jelenVALÓság nem kötődhet az elme által újrateremtett múlt, és előrevetített jövő képzetéhez. Mivel a fogalmi gondolkodás csak a múltat és jövőt képes megragadni, hiszen a fentiek okán nem lehet jelen a jelenvalóságban, amely gondolatmentes, így mivel az elme működéséhez kötött és az által jelenik meg, ebből következik, hogy Istenről is csak egy olyan sajátos képzetet hozhat létre, amely nem lehet azonos, nem lehet egyenlő Istennel, így az elme csak a saját maga által gyártott Istent keresheti és érheti el, a legjobb esetben is a létezésben.
Az istenkereső tehát egy az elméjében lévő képzethalmazt hoz létre Istenről, majd ennek a képzethalmaznak a megtalálására, megelevenedésére vágyik, és az ehhez vezető törekvést nevezhetjük istenkeresésnek. Ez első hallásra nem csak megbotránkoztató, nem csak kiábrándító és felháborító egy istenkeresőnek, de úgy tűnik, mintha azt sugallná, hogy ilyen módon a VALÓdit – akit/amit Istennek nevezhetünk – az istenkereső sohasem találhatja meg, pusztán azon képzetek elevenedhetnek meg az ő elméjében a figyelem által, amelyeket ő Istennek hisz, tud, képzel és ebből következően tapasztal meg.
Istent azért nem találjuk meg, mert keressük, de csak az elmében keressük, abban az elmében, amely nem ismeri Istent, mert csak fogalmakat, képzeteket, képeket, gondolatokat és ebből fakadó érzeteket, azaz csupa áttételes, másodlagos, következmény szintű tapasztalati valóságot képes csak legyártani a számunkra.
A világ legkiábrándítóbb szavai lehetnek ezek egy istenkeresőnek, melyek látszólag már-már Isten létét és megtalálhatóságát is megkérdőjelezik, és/vagy elérhetetlenné, megtapasztalhatatlanná teszik. Ha a logikát kegyetlen következetességgel alkalmazzuk, akkor beláthatjuk, látszólag az emberi gondolkodás az ember önön börtönét hozza létre, mert az érzékszervekkel tapasztalható valóságról pusztán fogalmakat képes gyártani, olyan elvont (absztrakt) gondolkodást és gondolatokat létrehozni, amely végső soron sohasem egyenlő azzal a megtapasztalással, melyet akárcsak az érzékszervi tapasztalatok is eredményeznek. Az absztrakció sohasem lehet egyenértékű azzal, amit absztrahál. A sütemény receptje, az arról készült képek sohasem lehetnek egyenértékűek a sütemény látásával, tapintásával, szaglásával, ízlelésével és az elfogyasztás aktusával. Itt érthetjük meg, hogy az Istenre utaló szent iratok, szimbólumok, elmebéli emberi tapasztalások sem lehetnek azonosak és egyenértékűek azzal, amire/akire utalnak, vonatkoznak.
A vallási dogmák, hitelvek és elképzelések pedig még áttételesebbek, s ha feltételezzük is, hogy az azt alkotók közvetlen istentapasztalásai, istentapasztalatai is tükröződnek valamelyest bennük, a fenti törvényszerűségek alól akkor sem lehetnek mentesek, kivételezettek. Istent ugyanis semminemű közvetett módszerrel, úttal, elmebéli, elvont elképzeléssel, gondolattal és gondolkodással, képzettel és képzelgéssel nem lehet megragadni, nem lehet megismerni, mert így csak egy elképzelt „istent” lehet elképzelni, elgondolni, meglátni és az elme általi kivetítésben megismerni, megtapasztalni. Isten megtalálásának tehát maga az elmében való, fogalmakkal, gondolkodással, képekkel és képzetekkel végzett keresés az akadálya. Ebből következik tehát, hogyha Istent valóban meg akarjuk találni, akkor eme benső, elmebéli felismerés kell elvezessen minket ahhoz, hogy abbahagyjuk a keresést: az elmével az elmében.
De akkor hogyan lehetséges Isten megtalálása, és ha nem keresünk, hogyan találhatnánk? Úgy, hogy nem az elmében keresünk és kutatunk tovább, hanem az elme, sőt az egész VilágEGYetem forrását képező Szívben, amely a Lélek székhelye, s amely nem kívül, egy képzelt világban VAN, hanem amely mi MAGunk VAGYUNK. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.”
Aki keres talál, a zörgetőnek megnyittatik, a szomjazó pedig olyan Vízre lelhet, melytől többé nem szomjazik meg. Ez a találás, ez a megnyittatás és feltárulkozás (apokalipszis) és eme a keresés közben olthatatlannak tűnő szomj végleges lecsillapítására azonban az elme önmagában alkalmatlan. Végül Istenről minden gondolatnak távoznia kell, hogy az elmében csend, a szívben béke honolhasson, s eme áldással és kegyelemmel teljes Csend és Béke önMAGunkban a Szívben, önMAGunkkÉNt feltárja az EGYetlÉN igazságot: Istent. De immár nem gondolatként, nem fogalomként, nem képzeletként és nem emberi érzésekként, hanem tiszta ÉrzéskÉNt és LátáskÉNt, MAGunkkÉNt, EGYetlÉN VALÓkÉNt: SZÍVKÉNT A SZÍVBEN, LÉLEKKÉNT A LÉLEKBEN. Amire és akire minden szó, fogalom, gondolat, kép, képzet, gondolkodás és képzelet utal, AKIből minden szó, fogalom, gondolat, kép, képzet, gondolkodás és képzelet felemelkedik: ÉN VAGYOK. SzívkÉNt és LélekkÉNt, tiszta LÉTkÉNt, TudatkÉNt, a Boldogság és a Béke örök Üdv+ŐS+ÉG+BENN, a SZÍV+BENN.
A keresés akkor ér véget, amikor ráérezhetek, hogy AZ AKIt kerestem azonos AZzal AKI KERES.
A létezés legnagyobb misztériuma tárul ilyenkor bennünk fel. A külsővé vált belső visszatér a külső és a belső Forrásába: a SZÍVbe. Nem marad kereső és keresett, mert a kettő újra EGGYé válik, örökkéVALÓ LÉLEKkÉNt, LÉTkÉNt a Boldog ÜdvössÉG+BENN. Minden szenvedés forrása, az önMAGunktól való elkülönültség, az elme világa által létrehozott elkülönült emberi valóság, az egó-én világa ekkor porba hullik, mert porból is vétetett. A gondolat porából, az elme hamis tükörvilágából, melyben meglátva magát a LÉLEK, azzal azonosult, ami a halandó, a mulandó és minden szenvedés gyökere. Amikor Istent immár nem az elmében keressük, hanem a Szívben, önMAGunkban kutatjuk fel, akkor a „KI VAGYOK ÉN?” kérdésére immár nem az elme tükörszerű, elvont, áttételes, elhitető válaszait kaphatjuk meg, mely válaszok csak időlegesen csillapíthatják valódi szomjunkat és éhségünket. Ekkor a minden keresést felszámoló, megsemmisítő, üdvözítő válasz MAGunk a MAGunkkÉNt feltárulkozó, semmihez sem hozzátapadó LÉT, és a tiszta, a VALÓságot hűen, nem kettősségként feltáró és megmutató TUDAT lesz, BékekÉNt, BoldogságkÉNt, minden kettősségtől mentesen.
„Jézus kisgyerekeket látott, akik szoptak. Azt mondta tanítványainak: Ezek a kicsinyek, akik szopnak, azokhoz hasonlatosak, akik bemennek a királyságba. Mondták neki: Ha mi kicsinyek vagyunk, be fogunk menni a királyságba? Jézus mondta nekik: Ha a kettőt EGGYé teszitek, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, és a külsőt mint a belső, és a fölsőt mint az alsó, és hogy a férfit és a nőit az EGYes–EGYetlenné fogjátok tenni, hogy a férfi ne legyen férfi, sem a nő nő; ha szemeket szem helyébe teszitek, és ha kezet kéz helyébe, és lábat láb helyébe, és képet kép helyébe, akkor fogtok bemenni a királyságba.” Tamás evangéliuma 21, 1-1
