A nyelvben megkülönböztetjük a nézŐt a látÓtól. Szoktuk mondani, „ne csak nézz, hanem láss is!” A néző – az ember, míg a látó – az örökké való ÉN. A néző, az örökké relatív, szempontokba révedő, a májában létező szemÉJesség, mely tulajdonképpen nem rendelkezik valósággal, csak a máján belül tűnik annak, bármit is tapasztal, érzékel. A látó, minden szemponttól mentes, minden viszonylagosság felett álló, MAGunk a SZEM, a figyelem, a tiszta LÁT és LÉT, a ki vagyok. Nem néz-Ő, hanem lát-Ó. A látÓ számára pedig minden májá, illúzió, délibáb, ami látható és érzékelhető, mert ÉNünk, ÉN-ValÓnk a szemnek láthatatlan. Csak a SZÍVben tárulkozik fel, a minden nézőponttól megtisztult, minden érzékelést meghaladó Léleknek.

(az Ő – személyes névmás, mely egy tőlem különböző személyre mutat, az Ó pedig önmagában régit, ősit is jelent, metafizikai szimbóluma EGYben annak a origÓnak, köz-ÉP-PONTnak, amelyben minden létezés van, amelyből minden létezés ered.)