1. A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?
2. És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk;
3. De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.
4. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;
5. Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.
6. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.
7. És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.
8. És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.
9. Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?
10. És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.
11. És monda ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?
12. És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.
13. És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.
14. És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.
15. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.
16. Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.
17. Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.
18. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.
19. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.
20. Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.
21. És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.
22. És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:
23. Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.
24. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.
1 Mózes 3, Károli Gáspár fordításában
Az édenkerti történet a Biblia talán legvitatottabb története, melynek belső tartalmának a megérzése és megértése ahány vallás, ahány teológia, ahány hitrendszer és dogma, annyiféle magyarázatot nyer, hogy az egyéni rátekintésekről ne is beszéljünk. Kérek mindenkit, hogy az alábbi gondolatokat semmiképp se fogadja el pusztán csak azért, mert leírásra kerültek, hanem – amennyiben szükségét érzi eme történet mélyebb értésének – csak próbálja meg minél szabadabb szívvel és elmével tekinteni azt. Az íróban feltárult értelmezés ugyanis sok tekintetben ellentétben áll, sok mai teológiai értelmezéssel, és egyéb vallásos, avagy „ezoterikus” elképzeléssel.
A Biblia, akár más szent könyvek lényege, a tudatban az elme által végzett, pusztán racionális elemzéssel nem tárható fel. Ennek oka az, hogy az elemzést végző individuális elme eleve valamilyen módon kondicionálva van, egy meghatározott látásra, és ami ettől még durvább az annak a felismerése, hogy az individuális elme az maga a sötétség, mely ugyan az isteni értelmet és erőt próbálja használni a világ és a valóság megfejtésére, mégis önön hamisságából fakadóan képtelen erre.
Itt legelőször is egy fontos dolgot kell tisztázni. Mi is az elme? Kelet bölcsei azt állítják – eme sorok írója is erre a belső megtapasztalásra juthatott – hogy olyan hogy elme, nem is létezik, mert ez csak egy illúzió, amely létezni látszik, és a megtévesztés pont ebben a „látszani levésben” érhető tetten. Például a Srí Ramana Maharsi által tanított önkutatás által, a koncentráltan befelé fordított figyelem feltárhatja bennünk azt az igazságot, hogy az elmét végső soron nem lehet megtalálni, mert az olyan mint egy árnyék, melyre ha rávilágítunk a LÉLEK (Atman, ÉN+VALÓ) lámpásával, semmi sem marad belőle. Mert az elme nem más, mint egy halom mentális képzet, és ehhez a mentális képzettömeghez (emberi gondolatok és gondolkodás-folyam) tapad hozzá az emberi érzelemvilág. Az emberi elme és a hozzá tapadt érzelemvilág egy szubjektív kivetülés, mely alapja nem az EREDET, hanem a viszonylagos emberi képzelet, mely minden esetben szubjektív, tehát változó. A változás pedig sohasem lehet örök, vagy ÖrökkéVALÓ. Így az elme az örökkévalóság és a Lét szempontjából hamis, – tehát nem létezik.
A földi létezésben, különösen a mai korban, az emberi elme az egekig lett magasztalva, és a valóság megismerésének útját – különösen a nyugati kultúrkörökben – csak és szinte kizárólagosan csak a racionális elmeműködés jelenti. Az intuíció felette áll a racionális megismerésnek, azonban napjainkban diszkvalifikálva lett a VALÓsÁG megismerésének tekintetében. A racionális megismerés valójában nem is nevezhető megismerésnek a szó valódi értelmében, pusztán az érzékszervi benyomásokból fakadó KÉPzetalkotásnak és abból származó absztrakciónak, azaz elvonatkoztatásnak. Ezt a jelenséget nagyon részletesen lehetne taglalni, de legyen elég most annyi, hogy a racionálisnak mondott elme (ráció = rÉSZ) pusztán a valóság részekre bontására alkalmas, és akárhogyan is rakja össze a darabokat egésszé, eme tudatműködés képtelen a TeljessÉG elérésére, mivel az EGÉSZ nem egyenlő pusztán a rÉSZek összességével, ugyanis az EGÉSZ az individuális elme prizmáján végtelen sok szempontrendszer szerint képes szétbomlani. Az elménk elemezi és különféle rendszerekbe rendezi a valóságot, de ez mindig viszonylagos, így az Abszolút VALÓsÁG megragadására alkalmatlan módszert jelent, melyet önMAGunk belső megismerésére nem alkalmazhatunk, annak abszurditása és alkalmatlansága okán.
Térjünk rá, most eme bevezető után a bibliai történet vizsgálatára, elsősorban a szimbólumok intuitív megérzése, és az ebből fakadó lehetséges megértés(ek) feltárulkozása által. A szimbólumok helyes értése, csak az intuíció által válhat teljessé, és elsősorban nem az emberi elmében – a fent tárgyalt okok miatt – hanem a Szívben. Hogy érthetőbb legyen, bizonyára sokunkkal előfordult már, hogy mindennemű racionális ismeret, tárgyi bizonyíthatóság nélkül, egyszerűen csak megéreztünk, ráéreztünk valami lényegesre, egyszerűen csak éreztük, hogy az igaz, hogy annak a valaminek léteznie kell. Még az igazán figyelemre méltó tudományos meglátások, racionális összefüggések sem születhettek volna meg intuíció nélkül. Mert a valódi intuíció nem logikai következtetés, hanem mindennemű logikai következtetést megelőző belső látás, megérzés, hogy az a valami, amit még nem tudunk a racionális elmeműködéssel – érzékelés, gondolkodás, logikai elvonatkoztatás – megragadni, az ennek dacára létezik. A valódi intuíció később mintegy „alászáll az értelembe” vagyis láthatóvá teszi többé vagy kevésbé azt a valóság-szeletet, amire a megérzésben rátalálhatunk.
A spirituálisnak nevezett utakon, a pusztán teologizáló, racionalizáló, spekulatív megközelítések önmagukban meddők és terméketlenek, amennyiben nem áll tiszta, misztikus intuíció mögöttük. Az individuális elme valójában az édeni történetben a kígyó szimbólumával feleltethető meg. Beszélő kígyó ugyanis nem létezik, de mindannyiunk elméje olyan, mint a bibliai beszélő kígyó, ama belső hang mely folyamatosan gondolkodik, elemez, tervez, véleményt alkot, ítélkezik, elképzelésekkel, benyomásokkal rendelkezik, – de miről is? Arról a valamiről, amit aztán ugyanezen elme, ugyanezen tudati-mentális erő, részleges és leginkább rész-EGes (azaz tudatmódosult) értelem valóságnak nevez. Holott az individuális elme, nemhogy nem ismeri és nem is ismerheti saját természetéből fakadóan a valóságot, de még azt is amit ismerni vél(ünk) eltorzítja, meghamisítja.
A kígyó – a bibliai történetben – az emberi individuális elmét (egó-ént) szimbolizálja, a VALÓsÁGot, a TeljessÉGet részeire bontó, meghamisító, ezáltal azt viszonylagossá tevő tudati erőt, mely pont eme viszonylagosságánál fogva hamis, torz, „tükör általi” képet tud csak köz–vetíteni, azaz a LÉLEK és a TISZTA TUDAT közé árny-ÉKot vetíteni, meghamisítva így a VALÓsÁGot, melyet pusztán csak LÉLEK+BENN ismerhetünk meg. A valódi megismerése az Abszolút VALÓsÁGnak, pedig csak az imádatban lehetséges, mert az imádat valójában IS+TE+ÉN önMAGunkban való felismerése, MAGlátása, azaz LÉLEKkÉNt, LÉTkÉNt való feltárulkozása, az individuális elme torzításától mentes, hamisságtól megtisztult Szívben:
„Az Isten Lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell őt imádniuk.” Jn. 4, 24.
„Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.” Mt. 5, 8.
A keletinek mondott, ám valójában lényegét tekintve EGYetemes hagyományokban értelmezve, a bibliai bűnbeesés lényege nem más, mint az Istennel EGY, emberi Szív tisztaságának, azaz a Tiszta Tudatnak az elvesztése, a LÉLEKnek az emberi individuális elme hamisságába, azaz a májá fátylába való bonyolódása által. Isten „hangját” felváltani a kígyó állandó, folyamatos duruzsolására, vagyis saját egó-elménk részleges, viszonylagos megismerésére, gondolkodására, elvont tudati zárvány-világára, és az ebből fakadó hamis, az Istentől és mindenek EGYsÉGétől a LELKET elválasztó, hamis emberi érzelemvilágára. Akinek szíve (így ezzel együtt tudata) nem tiszta, az pedig nem láthatja többé Istent, míg eme hamis tudattól és az ehhez tapadó torz, az EGYsÉGtől elkülönítő érzelemvilágtól meg nem szabadul. A megszabadulás lényege tehát ebből a mondásból is érthető lehetne, mivel a boldogság, a krisztusi kinyilatkoztatásban MAGunk az EREDET, a LÉLEK édeni, önMAGában és önMAGunkkal EGYsÉGben VALÓ LÉTe, a LÉT és a TUDAT EGYsÉGének az örök, üdvös BOLDOGSÁGA. Védikus megközelítésben a Szat -Csit -Ánanda.
Régebben magam sem értettem, hogy mit is jelent a Bibliában, a fáról leszakított gyümölcs elfogyasztása következtében beálló halál, mikor látszólag a kígyónak igaza volt, hisz a fáról való szakítás után Ádám és Éva tovább éltek, igaz kiűzetve a Boldogságból, azaz az Édenből. Itt több szimbólum megérzésére és a tudatban való feltárulkozására is szükség van. Isten hazudott volna az első emberpárnak? Sokan állítják ma, hogy igen, és be kell vallanom, régebben magam sem tudtam mit kezdeni ezzel a látszólagos önellentmondással, mely sokakat tart fogva, az elméjük börtönében. Így Isten jóságát és igazságosságát – az egó-énünk logikájának a szempontjából – végül is szükségszerűen megkérdőjelezik.
„De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.”
Tiltás-e ez, vagy inkább csak jószándékú, szeretetteljes atyai figyelmeztetés, mely felhívja a figyelmet arra, hogyha a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből eszünk, „elmegy az eszünk”, megzavarodik a tudatunk, így élő halottakká válunk? Mit is jelent a halál ebben az értelemben, mert a történetből kiderül, hogy nem a fizikai test vált rögtön halottá, hisz abban Ádám és Éva még sok száz évig tovább éltek, az Édenből kiűzetve?
„A bűn zsoldja a halál” – található az írásokban, és itt szükséges lenne a bűnt, mint fogalmat is tisztázni végre. A bűn nem más mint tudatlanság, a tudatlanság nem más mint az a lehúzó tudati erő, mely fogva tartja a Lelket, ily módon pedig a LÉLEK A KI VAGYUNK nem képes önMAGát, önMAGunkkkÉNt felismerni, és bezárul a tévképzetek, azaz az egó-én, az individuális elme által kivetített hamisság, azaz a halál világába. Ez a tudatállapot, melyet a LÉLEK él át, olyan mint az élve eltemettetés, azaz szimbolikus értelemben a halál. Mert ez a fajta életnek látszó halál, azaz a tudatlanság elszakít minket IS+TE+ÉN+MAGunktól, így szellemi és lelki értelemben halottakká válunk. Isten-MAGunk tehát nem hazudott, mert a jó és rossz tudásának a megszerzése – mely az egó-én születése is egyben – észrevétlenül az élet halálos álmába ringatja a Lelket, akárcsak a mérgezett alma Hófehérkét. Ezért mondotta a Krisztus, hogy „hagyjátok a halottakat, hogy temessék az ő halottaikat”, mert mindaz, aki eme halálos álomból nem ébred fel, a LÉLEK IGAZSÁGÁBAN VALÓ ÚJJÁSZÜLETÉS+BENN, az megmarad az élő-halottság állapotában, és a VALÓ ÉLETET, a LÉTet nem ismeri önMAGában fel.
Isten ismeri a jó és a rossz tudásának, azaz az egó-énnek, a Sátánnak, a Kígyónak a világát is, ily módon igaz, hogy „Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván.” Azonban Isten, azaz a mi igaz VALÓnk, mérhetetlenül több, mint pusztán a jó és rossz tudásából következő árnyékvilág ismerete, bár kétségtelen, hogy eme tudás, mint tapasztalás nélkülözhetetlen része a teljességnek. (Ugyanakkor a jó és a rossz emberi tudása nem is valódi tudás, pusztán az egó-elme ítélkezése Isten, EGY+ÉN+MAGunk, az ÉN+VALÓ osztatlan, tökéletes teljessÉGe felett.) Miért nem lett hát Ádám és Éva ennek a „tudásnak” következtében olyan mint az Isten? Megbotránkoztató mondat következik: Ádám és Éva eredendően már olyan mint Isten, mert Ádám és Éva nem MÁS, mintsem IS+TE+ÉN+MAGunk KÉT-Ő, azaz kettőkÉNt VALÓ MAGnyilvánulása. Ádám és Éva tehát nem válhatott Istenné, mert már eleve Isten-MAGunk megnyilvánulása volt, csak erről nem tudott, mivel a tudatuk nem volt még érett arra, hogy ez feltárulkozhasson bennük. Ádám és Éva az Éden+BENN, azaz az ATYÁban, a LÉLEK+BENN teljesen EGYüttlétezett és élt, így EGY VOLT az örök LÉTtel és ÉLETtel, MAGunkkal a KRISZTUSsal, így sem a jó és rossz tudásának a gyümölcsére, sem az élet fájának termésére nem volt szüksége ahhoz, hogy ŐS-GYERMEKkÉNt létezhessen igaz VALÓnkban: Istenben.
„Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jő el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott [van]; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” (Lk. 17, 20-21. Károli fordítása)
Az úgynevezett bűnbeesés előre borítékolható volt azonban, mivel ahhoz, hogy Ádám és Éva számára LÉLEK+TUDATkÉNt, a Tiszta Tudatban is feltárulkozhasson Az Igazság és az Élet, azaz az ÉN+VAGYOK, ahhoz legelőször is elkerülhetetlenül meg kellett ismerniük a Kígyót, azaz az egó-ént, az individuális elmét, saját árnyékukat, a bennük lévő Sátánt. Aki meg akarja ismerni Istent – „olyan akar lenni mint Isten” – az szükségszerűen meg kell ismerje a Sátánt is. Ezért lehetetlen eljutni az ÉN+VALÓ felismerésére úgy, hogy egy rajtunk kívülálló VALÓsÁGkÉNt, értelemként, erőként, Tudatként és Létként, Igazságként és Lélekként tételezzük Istent. A vallásos ember számára istenkáromlás, hogy ha Isten JÓ, márpedig ezt maga a Jézusként megjelent Krisztus is kinyilatkoztatta, akkor hogy lehet „Istenben a Gonosz, a Sátán” világa is? Úgy, hogy a VAGYOk, az ÉN+VALÓ túl van a jó és a rossz, a SáTáN és az iSTeN duális valóságán is, felette áll annak, bár mindkettőt MAGában hordozza. A MAG, mint szimbólum MAGunk az ÉN+VALÓ, a TeljessÉG, az ATYA és a KRISZTUS EGYsÉGE, az Igazság és az Élet EGYsÉGe, a TUDAT és a LÉLEK EGYsÉGE. Ez a MAG pedig minden létező legbenső, elidegeníthetetlen lÉNyEGe.
„És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.”
A mezítelenség a jó és rossz tudásának a gyümölcsének az elfogyasztásának a következménye. Mert ez a fajta meztelenség valójában az egó-én világának ama titkolni, rejtegetni való valósága, mely lényegét tekintve mindnyájunknak szégyenletes. Ezért van az, hogy a saját egó-énünk állandóan fügefaleveleket aggat magunkra, hogy ezt a hamisságot mások előtt leplezze. Az egó-énünk így egy szubtilis, észrevétlenül meghúzódó, folyamatos hazugságban tart bennünket, így a fügefalevél a rejtőzködésnek, az álcázásnak, a megjátszásnak, a hamisságnak, a manipulációnak stb. a szimbóluma is egyben.
„Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?”
Isten kérdése tehát arra vonatkozik, hogy feltárja azt, hogy ameddig az egó-én nem válik aktívvá bennünk, nem is tudunk, tudhatunk meztelenségünkről, mert kétfajta meztelenség létezik, melyből mi jelenleg csak az egó-én meztelenségét ismerjük. Mert a LÉLEK bár meztelen, mégis oly mértékben tiszta és áttetsző, hogy nincs mit takargasson önMAGából. Nézzük csak, az egészen kis gyermekek egyáltalán nem szégyenlik magukat, meztelenül egymás előtt. Azért nem, mert elméjük még ártatlan, így szívükben sem keletkezik szégyenérzet. Paradox módon tehát, ha vissza akarunk jutni az Édenbe, másként fogalmazva ha vissza akarunk jutni az EREDETbe, akkor ismét meztelenné kell válnunk. Ez a meztelenség nem más, mintsem hogy meg kell halnunk a saját egó-énünk világának. A LÉLEK tisztító TÜZe el kell égesse bennünk a tudati és érzelmi szennyeződéseket, ama bizonyos fügefaleveleket, melyek egyszerre okozói és egyszerre okozatai is szégyenünknek, ama lelki és szellemi halálnak, melybe belekerültünk, az egó-énünk, saját Kígyónk, saját Sátánunk, a bennünk életre kelt Gonosz segítségével.
„És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.”
Az isteni számonkérés, azaz a saját LÉLEK+ISMERETünk hangja ez: Mit cselekedtél? Elkezdődik a hárítás, Éva a Kígyót, Ádám Évát hibáztatja, a Kígyó pedig eközben észrevétlenül „körbefonja” őket. Évának amúgy igaza volt, mindnyájunkat a saját Kígyónk, saját bennünk felemelkedő egó-énünk ámít és hitet el, elválasztva ezáltal minket igaz VALÓnktól a mi bensőnkben. Ezen a ponton fontos meglátni, hogy a bibliai történet minden szereplője, valójában MAGunkban VAN, az ÉN+VALÓnk vetíti ki őket, mint valamiféle „külső” történet szereplőit. Azonban Mind az ÚR, mind a Kígyó, mind Ádám és mind Éva: MAGunk VAGYUNK. Csak eme mély, belső felismerés által kerekedhet ki eme esszenciálisan fontos, beavató történet igazi lényege. Ugyanis ez által fogjuk tudni igazán átérezni, hogy a történetben Isten nem tilt, nem vádol és nem is büntet. Isten a TUDÁS és a SZERETET szimbóluma, de a LÉLEK ISMERET (lelkiismeret) és az IGAZSÁG szimbóluma is EGY+BENN. A tettnek következménye van, Isten pedig a karma ura, így Rend és Igazság is EGYben a tudati létezésben.
„És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:”
Amint fentebb tárgyaltuk, Ádám és Éva elkezdte az egó-világ megismerését, és mint ISTENEK – mint mi közűlünk egy – bizony a jó és a rossz, azaz a Sátán, az egó-énünk világának is az ismerőivé kell válnunk ahhoz, hogy eme fordított tükörben – tükör által homályosan – a jövőben bekövetkező ébredés folytán majd elkezdhessünk emlékezni igaz, Isteni VALÓnkra is, pont azáltal, hogy a LÉLEKNEK A KI VAGYUNK elege lesz immár az egó-világ fájdalmas hamisságából, mérhetetlen szenvedéséből, a létforgatag nyomasztó életszomjából, mely újabb és újabb megkötözöttségekbe húz minket. De miért akadályozta meg Isten, hogy Ádám és Éva szakíthasson „az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:”? Nem-e gonosz cselekedet ez Istentől? – kérdezné a saját egó-énünk, a Kígyónk maga.
A fenti kérdésre a válasz megdöbbentő: az egó-én világába zuhant LÉLEK nem élhet az egó által megrontott testben örökké, mert ha ez bekövetkezne, ez lenne a LÉLEKnek a legnagyobb büntetés, ama örök kárhozat, melyben csak a végtelenített szenvedés kínja létezne. Leegyszerűsítve, amint a bűn zsoldja a halál, úgy szerencsénkre a saját egó-énünk, saját hamis, IS+TE+ÉN+MAGunkról leszakadt zárvány-világunk is, végső soron pusztulásra van ítélve, hogy a LÉLEK ne ragadhasson bele örökre, ebbe az illúzióba. A KRISZTUS előbb vagy utóbb, így vagy úgy de minden létezőben önMAGára ébred. Ez az ÚT, és ez az út látszólag a kárhozat világán keresztül vezeti a LELKET, hogy ezt a világot is részletesen megismerhesse. Mert milyen Isten az, A KI nem ismeri saját árnyékát, saját árnyék-világát? Itt feltevődik a kérdés, ha Isten JÓ, hogyan lehet benne Árny-ÉK, mi köze lehet a megtévesztettség, a hamisság, a bűn, a tudatlanság világához? Úgy, hogy nem Isten a Végső Valóság, az EREDET, hanem az EREDET MAGunk a LÉLEK, az ÉN+VALÓnk A KI VAGYOK, A KI VAGYUNK, s ez a VAGYOK nyilvánul meg IS+TE+ÉNként a kettősségek világában. A kettősségek világában Isten az a ragyogó fÉNy, aki pontosan önnön léte által ÁrnyÉKot kelt. Nagyon megbotránkoztató kinyilatkoztatás, de a Sátán, az egó-én pont ezáltal a fÉNy által létezhet. Mindezek MAGunkban való feltárulkozása nélkül, a LÉLEK A KI VAGYUNK nem juthat vissza az EREDETbe, mivel hozzátapadunk az egó-énünk, a bennünk élő Gonosz világához, mely fogva tart minket.
„Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.”
A kiűzetés tehát nem egy gonosz Isten tette, aki féltékeny volt az emberre, hisz az Ember, Ádám és Éva, a Tudat és a Lét, az Igazság és az Élet eredendően EGY Istennel, hiszen ISTEN LELKE ELEVENÍTI MEG AZ EMBERT. Azonban az egó-én, a Kígyó világába zuhant LÉLEK – mely azonos az EREDETtel – törvényszerű utat szükséges bejárjon, hogy immár beavatódva az Isteni VALÓsÁG voltába, visszatérhessünk az ATYAI HÁZba. Ezért van szükség a Víz (Igazság) és a Tűz (Lélek, Élet) általi megtisztulásra, azaz hogy eljuthassunk a fenti felismerések által oda, hogy mindennél őszintébben kívánjunk meghalni, saját egó-énünk hamis, torz, EGY-ÉN-MAGunktól leválasztó világáról. A Világ Világossága ekkor ragyoghat fel újra a mi Belső Szobánkban, a Szívben, a Szentek Szentjében, bár – paradox módon – eme fÉNyt sohasem veszíthetjük el, pusztán az Árny-ÉK világunkra fókuszálva, abba belemerülve tűnik ez fájdalmas valóságnak mindannyiunk életében.
„És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.”
Ha minden szereplő, így Isten IS MAGunk (ÉN+VALÓnk) vagyunk, akkor a kiűzetést is önMAGunkon teljesítjük be, eme fenti szavak pedig tömény szimbolikát rejtenek, melyek burkoltan feltárják a visszavezető Út lényegét is egyben. A keleti oldal az ÉLETet szimbolizálja, hisz ott kél fel a Nap, onnan ered az Élet. Nyugat, lenyugvó Napként a halál szimbóluma, ahonnan nem lehet visszajutni az Édenbe, azaz az EREDETbe. Visszajutni tehát csak a LÉLEK+TUDATban VALÓ újjászületéssel, a felébredéssel, a fel+KELETéssel juthatunk az Édenbe. A Kérubok is bennünk vannak, és ezek ama tudati erők, melyek elzárják előttünk mindaddig az üdvösség útját, amíg az egó-énünkhöz ragaszkodunk, s vele a hamisság, a tudatlanság, a bűn világához. A villogó pallos lángja pedig az ÉN+VALÓ, a LÉLEK+TUDAT, az ÉN VAGYOK fÉNylő TÜZe, mely átvilágítja saját hamisságunk és elpusztítja azt, ha újra közelébe kerülünk az Édennek. Amitől a legjobban félünk a saját egónkba burkolózva, az pontosan eme „villogó pallos lángja”, és ennek nem merünk a közelébe kerülni. A villogó pallos lángja nem más, mint ama halál, mely elkerülhetetlen, ami kizárólag csak a hamisságunk, az egó-énünkhöz való ragaszkodásunk, a Kígyónk, a bennünk lakozó Gonosz világát pusztíthatja el. Eme Tűz viszont soha nem foghat a VALÓn, a LELKEN A KI VALÓJÁBAN VAGYUNK, mert eme Tűz a Lélek lángja. Tehát minden üdvösséget keresőnek, aki az EREDETbe, az Üdvös Boldogságba szeretne visszajutni, mindennél jobban kellene óhajtani eme „villogó pallos lángját”, mert ez csak a hamisságot, az egónkat pusztíthatja el, megszabadítva bennünket a kiűzetés minden kínjától, átkától és szenvedésétől.
Fontos tisztáznunk, hogy Isten minden látszat ellenére nem átkozódik, amikor ezt mondja:
„És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.”
A fentiekben ugyanis a Kígyó az egó-én szimbóluma, nem egy konkrét állat. Az átok jelentése pedig magyarul át-OK, azaz a Kígyó(nk) az OK áthárítója, ez ÁT-OKozott. Ez tehát igazából kinyilatkoztatás az egó-énünk természetére, nem pedig valami indokolatlan büntetés. Az egónk OKozta hamis, istentelen világ pedig magával vonja az alábbi következményeket, mely szintén nem egy gonosz Isten büntetése:
„És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.
És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.
Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.
Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.
Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.
Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.”
Mindezen szenvedés nem volt jelen az Édenben, mivel mindezen szenvedés a tudatlanságba zuhant emberi valóság része. Mivel nem ismerjük MAGunkat, elfeledkeztünk MAGunkról, és önMAGunkat pusztán az egó-elménkkel és a testünkkel azonosítjuk, tömören fogalmazva a saját szem-ÉJiséggel az isteni EGY+ÉN+IS+ÉG helyett, így beteljesednek rajtunk a fenti ÁT-OKok. Az egónkba zárulva mindig a Természetet, más nevén Istent, az Életet átkozzuk azon ontológiai helyzetért, amelyek valójában saját tudatlanságunk, eme ős-bűn következményei, és nem Isten büntetése. Mindezen paradoxonok azonban nem feloldhatóak a tudatban, amíg iSTeNt és a SáTáNt a kEGYelem által fel nem ismerjük EGY+ÉN+MAGunk LÉTéből, a VAGYOKból fakadó valóságként.
A bűnbeesés történetének valódi benső MAGva éppen ezért csak a fentiek MAGunkban VALÓ felismerése által lehetséges, melyet a Jézusként megjelent KRISZTUS így nyilatkoztatott ki: „ÉN és AZ ATYA EGYek VAGYUNK.”
„Így is van megírva: Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé” I. Korintus 15, 45.
A második Ádám megelevenítette a TUDATOT a LÉLEK által, Az Élő Lélek által AKI Ő MAGa, melyet első Ádámként már megkapott. Ezért Jézus MAGa volt a LÉLEK-TUDAT. Ez az EGYsÉG volt meg a bűnbeesés előtt Ádám és Éva, az IS+TE+ÉN+MAGunk VALÓsÁGában lévő létezésében. Az Édenben Ádám és Éva GyermekkÉNt EGYütt LÉTezett és ÉLT az ATYÁVAL és a KRISZTUSSAL, azaz a Tiszta TUDATTAL és LÉLEKKEL, az Abszolútummal, magyarán a TELJES+ÉGgel. Azonban Ádám és Éva nem maradhatott pusztán eme gyermeki állapotban, amint minden gyermeknek is az a sorsa, hogy felnőtté váljon, és elérje az érettséget. Így minden Lélekszikrának, végig kell járnia az isteni valóság tanösvényét, ama bizonyos Utat, mely végül az Igazság és az Élet önMAGunkban VALÓ felismerése által visszavezethet minket, immár érett LÉLEK+TUDATkÉNt az EREDETbe, az ÉN+VAGYokba, saját Forrásunkba, az ÉN+VALÓnk dics+ŐS+EGébe.
