Kérdező: Mi a halál?
MaGuru: Kapu az Életbe. Meghalsz annak az árnyék-énnek, aminek annak előtte önmagad képzelted, hogy végre szabaddá válva létezhess és élhess.
Kérdező: Halottak napján rengeteg embertársam ellátogat a sírokhoz a temetőkben. Ez hitük megnyilvánulása, tisztában vagyok ezzel, hisz nincs minden kultúrában és vallásban ilyen jellegű halottkultusz, mint ami a kereszténység által elterjedt a világ jelentős részén. Vannak helyek, ahol az embereket elhamvasztják, és nem kapnak semmilyen „nyughelyet”, hanem a hamvaikat szélnek eresztik, a porból vétetett test igen gyorsan visszatér a négy elembe.
MaGuru: Minden vallás, minden kultusz és hit a tudatosság megnyilvánulása, így azt a megértést tükrözi, amivel rendelkezünk és rendelkezhetünk saját szellemi törekvéseink eredményeképpen. Azonban lényegtelen, hogy milyen halottkultusz van jelen egy adott kultúrában, spirituális és vallási megközelítés eredményeképpen, ami ettől sokkal lényegesebb, hogy megszabadítja-e a szenvedőt az ő hite vagy felismerése a halál nyomasztó árnyékától, mely a földi létbe vetül.
Kérdező: Azt tapasztalom, hogy a vallásos emberek is ugyanúgy szenvednek, pusztán szenvedésük enyhítésére létezik egy jövőbe helyezett ígéret. Azonban az utolsó ítélettől való félelem sokak számára beárnyékolja a feltámadásba vetet hitet is, így azt tapasztalom, hogy ezen embertársaim is kötve vannak. Kassák Lajos egyik versében ezt írta a vallással kapcsolatban, hogy „Az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie.” és ennek a beteljesedését látom sok emberen. Ez nem csak a keresztényekre jellemző, mert a legtöbbünket nem csak a halál puszta ténye tart sakkban szellemileg és lelkileg, hanem a szenvedés, és a lassú pusztulás rémképei, melyek sokaknál elkerülhetetlen végzetként be is teljesednek. Mit gondolsz minderről, mennyiben változtathatom meg az életem, ha elhiszem azt, hogy igaz valómként magam vagyok a Születetlen, mert bár az elmémben magam is eljuthattam mindezen felismerésekhez, valahogy – ha őszinte vagyok önmagamhoz – azt érzem, hogy a szenvedéstől és a haláltól való félelem mégsem párolgott el belőlem.
MaGuru: Nem párologhat el mindaddig, míg meg nem halsz ennek az én-képzetnek, a hamis-egónak, amely – bár már rálátást kaphattál ennek a természetére sok tekintetben – mégis túszként tart téged, saját elmebörtönödben. Az elméd összes felismerése sem tehet szabaddá téged mert az igazság az, hogy csak az ismerheti a megszabadító halált, aki ember-magát már átadta neki, azaz meghalt a saját elme-énjének. Ehhez az isteni kEGYelem elengedhetetlen feltétel, azonban ez a kEGYelem mindörökké jel-ÉN-VALÓ, csak oda kell tudnunk fordulni, VALÓ ÉN-MAGunkhoz, mindent letenni elébe, letenni magát az emberi életünket. Erős vágy kell legyen benned, mindennél erősebb vágy aziránt, hogy letedd Isten kezébe az életed, hogy megkérd Istent, hogy leborulj elébe, hogy könyörögj hozzá: Istenem, kérlek, könyörgök, vedd el az én életemet, mert ennél, amit életnek nevezek, immár a halál sokkal kívánatosabb. Kérlek Istenem, vedd vissza az én életemet, vagy tégy bármit, mert nem tudom már többé elviselni így a létezést. Ölj meg engem!
Kérdező: Húúúha, ez amit mondasz egyszerűen hátborzongató, és félelmetes! A legtöbbünk hallani sem szeretne ilyet, és ha hallaná is valakitől, borsódzó háttal azonnal elmenekülne, s többet a közeledbe sem jönne! Azonban a számomra mégsem teljesen idegen az amit mondasz, mert volt már, hogy a közelébe jutottam ennek az állapotnak, de valami mégsem engedte, hogy csak úgy eldobjam magamtól az életemet. Az életet mindig is becses dolognak tartottam, egy isteni ajándéknak, mellyel nem dobálózhat csak úgy az ember.
MaGuru: Rendben, most te válaszolj nekem egy kérdésemre: ki az aki a valódi ura annak, amit te életnek nevezel, vagyis ki birtokolja igazából azt a valamit, amit életnek nevezhetsz?
Kérdező: Természetesen én magam, én rendelkezem az életemmel, Istentől kaptam ajándékba mindezt, hogy beteljesítsem a sorsomat, a vágyaimat, a küldetésem.
MaGuru: Ha valóban te vagy az életed birtokosa, akkor miért félsz attól, hogy elveszítheted azt? Talán mégsem te vagy az igazi ura, gazdája, létben tartója ennek? Feltetted már magadnak ezt a kérdést, hogy „ki vagyok én, aki azt képzeli, hogy rendelkezik az életével?”. Egyáltalán tudod-e mi az élet, ha nem tudod mi a halál, mert csak az élethez ragaszkodsz, a halált pedig elutasítod, s az élet végének képzeled?
Kérdező: Nem, nem tettem még fel ezt a kérdést önmagamnak sohasem, mert nem fordult meg eddig a fejemben mindez. Arra célzol, hogy valójában nem is én rendelkezem az életemmel, pusztán csak azt hiszem, mivel nem tudom, hogy mi is a halál valójában? De hát miért kellene tudnom azt, hogy mi a halál ahhoz, hogy megérthessem mi is az élet?
MaGuru: Legelső kérdésed ez volt: mi a halál? Hogyan válaszolhatnék neked erre hitelesen, mintsem saját megtapasztalásom által. Az, aki itt van előtted, már meghalt ennek a személynek. Amikor ez megtörtént ebben a testben, akkor láthattam meg, hogy minden, amit addig igaznak hittem, pusztán a halál világába vetett hit, a halál fájáról szakított ismeret, melyet egó-énemként mindaddig élőnek hittem. Ez a felismerés maga az élet, és ez a felismerés csak a halál által születhetett meg bennem. Az, amit a közfelfogásban testi halálnak nevezünk, arról nincs most az elmémben semmilyen tudatos megtapasztalásom, arról nem beszélhetek. Azonban ettől a haláltól már nincs aki féljen, mert az aki ettől félt, már meghalt, így újjászülethetett. Ez pedig immár nem hit, nem filozófia, nem metafizikai kérdés, hanem mindennél mélyebb, valóságosabb megtapasztalás.
Letettem az életem az ÉN-VALÓnk, Isten lábai elé, és Isten azzal ajándékozott meg, hogy feltámadhattam az elme-énem halálából, megszabadulhattam attól a korlátozó egó-én valóságtól, amelynek a tapasztalatait mindaddig valóságosnak, élőnek, igaznak hittem. Megláthattam, hogy nem a világ volt az én szabadságom akadálya, nem a világ korlátozott le azon világlátványra, amelyet külső korlátoknak hittem, vádolva így a világot és benne másokat saját nyomorúságomért, hanem a saját egó-énem, a saját elmém, azaz a tapasztalataim, a hiedelmeim, a másokról alkotott véleményeim, saját vágyvilágom kivetülései és ráfilmeződései egy hamis világot teremtettek bennem, egy olyan szemüveget, melyen keresztül megteltem szenvedéssel, idegenkedéssel, indulatokkal, gyűlölettel, csalódottsággal, keserűséggel, arroganciával, lenézéssel és még sorolhatnám hogy mivel: az élet és embertársaim iránt.
Mindeközben szilárdan hittem, hogy minden probléma a világban van, az emberek kicsinyességében, szűklátókörűségében, erőszakosságában, érzéketlenségében, az együttérzésük hiányában és ki tudja felsorolni még miben. Ez a tudatállapot a „külső” körülményeket csak még elviselhetetlenebbé tette a számomra, míg végül nem bírtam már tovább, és összeomlottam mint egy kártyavár, bár kitartóan küzdöttem ellene. Ez a kitartó küzdelem azonban a saját hamis világom végjátéka volt csupán, saját, hamis, kígyóként ÉN-VALÓmra tekeredett, Lélek-MAGom fojtogató elme-életem, hamis képzeteim összessége, melyeket üdvözítőnek képzeltem. Bár rengeteg felismeréshez eljuthattam az elmém birodalmán belül, melyeket isteninek tartottam, és ma is megállják a helyüket a maguk keretein belül, egyetlenegy elmémen belüli felismerés sem tudta tartósan elbékíteni a lelkemet, és megszabadítani engem a szenvedéseimtől. Egyre finomabb, egyre láthatatlanabb, egyre bújtatottabb módon de mindvégig ott volt bennem a világ és az embertársaim iránt érzett vádaskodás, mert az igazi ellenséget nem láttam meg, hogy nem kívül, hanem tényleg belül kell megtalálnom, a saját egó-énem korlátozó, részleges, féligazságokba és szemÉJes tapasztalásokba burkolózott valóságaként.
Kérdező: De hogyan juthattál el a saját erődből mindezekhez? Egyáltalán hogy ismerheti fel az ember azt, hogy a saját elme-énje áldozata, és hogyan gondolhatná azt, hogy a halálba kellene menekülnie ahhoz, hogy meghalva életre támadhasson? Bár lényegében tekintve ez áll minden hiteles szellemi tan gyökerében, a számomra mégis érthetetlen. Megvilágítanád nekem ezt még érthetőbben?
MaGuru: Tulajdonképpen semmi sem volt emberileg tudatos bennem ebben a tekintetben, mindezt csak utólag érthettem meg, hogy mi is történt akkor velem. Mert a lényeg pontosan az, hogy mindez csak és kizárólag akkor történhet meg veled, ha az egó-éned, vagyis VALÓ ÉN-MAGod külső héja megtöretik, összetörik, így valamiféleképpen egyfajta „rés” keletkezik, ahol áthatolhat az igazság fÉNye, és átjuthat az élet vÍZe. Az egész sorsom arra determinálta az emberi személyem, hogy eljuthassak ehhez. Azt kell mondanom, hogy minekutána felismerhettem azt is, hogy „nem én vagyok a cselekvő” emberi, szemÉJes értelemben, ami az emberségemmel történt, az MAGunk a kEGYelem, az ÉN-VALÓ akaratából történhetett. Természetesen úgy tűnik, hogy személyként rengeteg dolgot tettem, tapasztaltam, megértettem, felismerhettem életemben a saját „OKosságom” eredményeképpen, ám ma már tisztán és világosan látom, hogy itt pusztán az öröktől fogva létező isteni intelligencia szökkent szárba, egy adott emberi sors formájában, így ezt a személyt, semmilyen érdem sem érinti. De nem is terheli így! (Jóízű nevetés)
Kérdező: Kezd derengeni számomra a lényeg 🙂 Arról beszélsz, hogy tulajdonképpen minden úgy volt előkészítve az életedben, hogy eljuthass oda, hogy egy adott ponton, minden értelemben véve meg akarj halni, és végül ezért könyörögtél az ÉN-VALÓnkhoz, Istenhez, hogy szabadítson meg az életed terhétől?
MaGuru: Pontosan, ez itt a leglényegesebb! Ha az életedben minden „rendben” megy, a te elképzeléseid szerint alakul, ugyan már miért is szeretnél meghalni annak az egó-énnek, aki élvezi mindezt? Meghalni csak akkor szeretnél, ha összeroskadtál az alatt a teher alatt, amit életnek nevezel, ám valójában nem más, mintsem a saját tévképzeteid súlyos halmaza, amit életnek és valóságnak hiszel. Teljesen természetes ugyanis, hogy minden testet öltés mögött valamiféle hajtóerő áll, és ez leginkább a szanszkáráink, a vágyaink, és a karmikus felhalmozódásaink által ragadhatóak meg, ám ezekre nem vagyunk tudatosak.
Azonban nem szükséges ezekben hinned, elég az is, ha a saját személyiséged gyökerében megtalálod azokat a hajlamokat, hajlandóságokat, vágyakat, amelyek a hajtóerejét képezik létezésednek, s amelyek mindaddig rejtve maradnak előttünk, amíg valamilyen okból kifolyólag, el nem kezdjük kutatni, kezdetben saját személyiségünket, majd később a személyiségünk Forrását. Többször volt már olyan régebben, hogy a külső körülményeket okolva, depresszióba süllyedtem, de ezen állapotokból mindig kikeveredtem, a belső erő segítségével. Sohasem akartam meghalni igazából annak előtte, míg a fentiek be nem következtek, mert mindig bíztam az életben, vagy egyszerűen csak a halál gondolata borzalmasabb volt, mint a tudatomban jelenlévő valóság látványa, amely a szenvedéseim okozója volt.
Egy másik lényeges dolog, amit el kell mondanom még ezzel kapcsolatban, hogy sohasem foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata, így amikor könyörögtem Istenhez, hogy szabadítson meg ettől az élettől, szüntesse azt meg, akkor nem öngyilkosságra gondoltam, hanem teljesen a kezébe helyeztem magát az életet is, lemondtam róla, annak a tudatában azonban, hogy legbelül már régen tudtam, mert megkaptam az erre vonatkozó megtapasztalást korábban: hogy lényegemet tekintve a halhatatlan Lélek, Tudatosság, a LÉT MAGam VAGYOK. Ám még ezen felismerések sem tudtak megszabadítani a ragaszkodástól, a kötődéstől amely saját egó-énemhez kötött, s amely eltakarta előlem igaz, halhatatlan, születetlen ÉN-VALÓmat. Önmagában véve tehát hiába „érted meg” az elméddel azt, hogy „ki vagyok én?” mert ez a megértés semmit sem ér, hiszen csak az elmén belül létezhet az elme számára.
Úgy keresed a szabadulást, hogy a tolvajjal akarod megfogatni a tolvajt, aki rendőrruhába öltözött, s azzal kábít téged, hogy a téged kifosztó rablót már bezárta egy cellába, így nem árthat már neked. Mindeközben a tolvaj, azaz a saját hitetőd, a saját ego-éned, az elme-éned továbbra is meglop téged, továbbra is hitet téged arról, hogy a probléma nem belül, hanem kívül keresendő, hogy a boldogtalanságod oka kívül található, társadalom, emberiség, világ, valóság néven. Pedig elmédben már látod, hogy nem kívül van a probléma, csak éppen a saját valóságodat illetőleg nem változtat semmi lényegesen sem ezek felismertsége.
Na ez aztán a labirintus, a saját elméd elhiteti veled, hogy telve vagy hatalmas felismerésekkel, s most már csak a világot kellene megváltanod, mert ez az egyedüli akadálya az emberiség és ez által a saját boldogságod elérésének. Így ravaszul elhiteted önMAGaddal, hogy az emberek megmentése, a társadalom jobbítása, azaz a külső világ megváltoztatása vezet majd el az üdvösséghez, és természetesen másoknak kellene mindehhez megválniuk a tévképzeteiktől, amelyek a világ problémáit okozzák, és nem saját magadnak!
Kérdező: Kezdek egyre inkább magamra ismerni az általad ismertetett történetben. Azt hiszem, hogy mindaz, amit most feltártál előttem, egyelőre még beláthatatlan következményekkel járhat a számomra, ha megvizsgálom és komolyan veszem a saját életemre nézve. Ezért egyszerre ijesztő mindez, de ugyanakkor érzem, hogy a valódi szabadság kulcsát rejti mindez, és kezdem érteni a Krisztus szavait is, amikor arról beszélt, hogy aki ragaszkodik az ő életéhez, elveszíti azt, ám aki elveszíti azt az ÉNért, azaz az ÉN-VALÓnak felajánlja, leteszi azt Isten lába elé, az eljut a valódi életre.
MaGuru: Pontosan ez az, ami mindaddig rejtve van előttünk, míg a legkisebb ragaszkodás is van bennünk saját egó-énünk, saját elme-énünk irányába, amit mindaddig egyetlen valóságként ismerhetünk. A Krisztus, a belső gÚRunk által juthatunk csak el az Atyához, és ennek igazából csak egyetlen-egy feltétele van: elengedni, teljesen átadni az egó-énünket, még pontosabban megkérni Istent, hogy öljön meg minket! Ölje meg azt az egó-ént, aki a saját tudatlanságunk szülötteként elválaszt minket ÉN-VALÓnk éltető vIZétől, az élet vizétől, melyből ha iszunk, soha többé sem szomjazunk már meg. Csak ekkor tárhatja fel önMAGunkban önMAGukként önMAGát Isten-VALÓnk, az ÉN-VALÓnk, amikor mindennél erősebb a vágy, hogy meghaljunk végre saját börtönőrünknek, saját tolvajunknak és hitetőnknek, annak a tévképzet-halmaznak, ami maga az individuális elme.
A mi hamis-egónk, amivel azonosulunk, s aminek ÉN-VALÓnkat, Istent hisszük. De mennyire dicsőséges az, hogy amikor igaz VALÓnkhoz könyörgünk, végső elkeseredettségünkben, és valóban, csalhatatlanul és mindennél jobban vágyunk a halálra, akkor megkapjuk a legnagyobb ajándékot, ÉN-VALÓnk önMAGunnként VALÓ felismerését, mely maga a megszabadulás, a MAGszabadulás. Akik elveszítik életüket az EGYetlen Énért, Istenért, az ÉN-VALÓért, azok örök életet nyernek, azaz felismerik önMAGukban önMAGukként az EGYetlen Ént, Istent, ami és aki MAGunk az örök, kezdet és vég nélkül VALÓ LÉT, TUDAT és BOLDOGSÁG.
Ez EGY-ÉN-MAGunk tanúságtétele, melyet eme személyben (is) kinyilvánít a létezésben minden őszinte keresőnek, aki mindennél jobban vágyik a szabadságra és a megszabadulásra. A halál az az ajtó a létezésben, amely VALÓ, EGY-ÉN-MAGunkhoz visszavezet bennünket. Minden kEGYelem, minden dicsőség és érdem az ÉN-VALÓnkat illeti, így még a dicsekedés terhe sem marad eme személynek 🙂 „Az ÉN terhe(m) könnyű, az ÉN igám (IGAzságom) édes.”
Kérdező: A halottak napján valójában az örökkéVALÓ életet kellene ünnepelnünk, nemde?
MaGuru: Fedezd fel, ki vagy te, akinek a létezés megnyilvánul az örökkéVALÓ életben? Akkor minden napod ünnepnap lesz, az örök LÉT, TUDAT és BOLDOGSÁG MAGunkból, MAGodban, MAGodként áradó fÉNyes EGünknek az ünnepe.
