avagy mit keres Mammon az Imádság házában?
Az alábbi, a teljes keresztény, azaz az Ó- és Új Szövetséget is magában foglaló Bibliát záró igével a teológusok szívesen takaróznak, a könyv teljes mértékű tévedhetetlensége, és emberi érdekektől, manipulációktól mentes mivoltának igazolására. A probléma azonban, amit az alábbiakban tárgyalni fogunk, ettől függetlenül vagy ezzel együtt létezik, nevezetesen az, hogy nagyon is úgy tűnik, hogy eme szentnek nevezett könyvben olyan tartalmak is léteznek, melyeknek – pusztán kondicionálatlan elmével is beláthatóan – nem szabadna mit keresniük egy olyan szellemi hagyatékban, melyet a maga teljességében a mai napig megpróbálnak Jézus Krisztus nevéhez, azaz szellemiségéhez és lelkületéhez hozzákötni. „Ez az Isten igéje” – mondják évszázadok óta a keresztény írástudók, teológusok és igemagyarázók, teljes meggyőződéssel, és mindazokat, akik kérdéseket tesznek fel azzal kapcsolatban, hogy minden valóban igaz-e, ami benne foglaltatik a Könyvben, az alábbi igékkel próbálják jobb belátásra bírni:
„Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, a ki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra;
És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, a mik e könyvben megírattak.”
Jelenések 22, 18-19
Aki azonban nem tud elszakadni eme mesterségesen kreált és tekintélyelvű kötéltől, melyet évszázadok, sőt immár lassan két évezred alatt hurkoltak emberi tudatlanságból fakadó vallási meggyőződések, dogmák, hitelvek és törvények mentén az Istenhez közelítők nyakára, hogy azok még véletlenül se kóborolhassanak el, ama Lélek- és Szellemtagadó tudatlanságtól, az lelki és szellemi börtönbe kerül. Ezt a spirituális siralomházat később az erőszak eszközeivel is megtámogatták a spirituális hatalmak, eretneknek bélyegezve mindazokat, akik egyszerűen csak látni, érezni, gondolkodni mertek, a félelmet és a félelemkeltést, a vallási alapon történő szellemi és lelki zsarnokságot elutasítva maguktól, és elutasítva azt, hogy mindezt az Igazságos és Szeretetteljes Istennek tulajdonítsák.
A szolgalelkű, keresztény írástudókon beteljesedett a páli mondás első fele, hogy a „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” Mit értek ez alatt? Azon keresztény teológusok, akik évezredek megcsontosodott tévhiteit nem tudták vagy akarták – tudatlanságuk és/vagy félelmeik, egyházi, személyes és egyéb érdekeik okán – felülvizsgálni, és meglátni azon, égbe kiáltó ellentmondásokat, melyek a valódi krisztusi lelkiség és szellemiség ellen szólnak, azok a betű rabszolgáiként mind magukat, mind másokat a halálban tartottak, a betű általi halálra ítéltek. A kereszténység történelmében pedig a betű általi halál(ra ítélés) azaz a szellemi kiközösítések és eretneküldözések nem maradtak meg pusztán csak szellemi síkon, hanem minden értelemben azok elpusztítására törekedtek, akik eme „szellemi haláltáborból” a menekülés útjait keresték, és felemelték szavukat ugyanazon Lélek nevében, mint amely Lélekre hivatkozva kiközösítettek, ellehetetlenítettek, megaláztak, megkínoztak végül fizikai halálba küldtek tömegeket.
Ez az írás nem vádbeszédnek készült, és nem is védőbeszéd az EGYetlen VALÓ nevében, bár mindazoknak annak tűnhet, akik képtelenek elszakadni, a jelenkorban is domináns keresztény, dogmatikus-teologikus nézetektől, mely szerint a Biblia Isten szava, szent és sérthetetlen, tökéletes mű, és minden ami benne található az igaz, a Szent Lélektől sugalmazott a maga teljességében, és ehhez soha sem tettek hozzá semmit, és nem is vettek abból el. Ez egy olyan merev, Lélek- és Életellenes szemlélet, mely a tudatlanságból fakad, abban gyökerezik és abból is hajt, mérges gyümölcsöket termő növényeket. „Gyümölcséről ismeritek meg a fát.” mondotta a Jézusként is megjelent Krisztus, és biza eme fák mérgező, és halált hozó gyümölcsöket is teremtek és teremnek ma is a történelemben. Eme írás írója ugyanakkor nem szándékszik senki és semmi elítélésére sem, pusztán a megkülönböztetés képességének a gyakorlására. A keresztény írástudók ugyanis – tisztelet a mindenkori kivételeknek – a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” nevében a megkülönböztetés azaz a megítélés istenadta szellemi képességeit az elítélés és az ítélkezés fogalmi körével azonosították, és így a történelemben bárkit eretneknek, hitehagyottnak, isten ellen szólónak bélyegezhettek, akik megkülönböztetéssel éltek az írásokban található, nyilvánvaló önellentmondásokkal szemben, elkülönítve azokban azon dolgokat, melyek igencsak nagy bizonyossággal nem az emberi üdvösség elérését szolgáló gondolatok, igék voltak, és a mai napig észrevétlenül bújnak meg az „Isten Igéje” és a szentség, az isteni sugalmazás dogmáinak védelmében.
A fenti téma olyan nagyívű, hogy eme írás nem vállalhatja magára annak a teljes Biblia szintjén történő kitárgyalását, és eme sorok írója tisztában van azzal is, hogy egyrészt a szentnek mondott iratokban a paradoxonok, azaz a Végső Valóságra vonatkozó szimbolikus hivatkozások szükségesek és elkerülhetetlenek, és eme paradoxonok – az avatatlan szemek számára – ugyanúgy önellentmondásokként jelennek meg, a formális logika keretein belül. Azonban a Bibliában szükséges a paradoxonok és a nyilvánvaló önellentmondások megkülönböztetése, mert csak ezen a módon szűrhetjük ki azon szellemi tartalmakat, melyek nyilvánvalóan nem az üdvösség eszközeiként vannak jelen az írásokban, hanem épp ellenkezőleg.
A Bibliában jól nyomon követhető az, hogy mi a valódi krisztusi üzenet, és mi az, ami az emberi egó-ének tudatlanságából fakadó, különböző érdekek mentén eltorzított vagy létrehozott szellemi tartalmak összessége. Ezért a Biblia teljes mértékű elvetése ugyanolyan tévedés, mint annak teljes mértékű, dogmatikus elfogadása. A Bibliát, keresztényként igen nehéz, szinte lehetetlen kondicionálatlan szellemként, tudatként olvasni, és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a valódi, a valóban az ember legbensőbb, isteni lényegéről szóló tanítások, szimbólumok, misztikus és egyéb utalások eleve rejtve maradnak, a pusztán csak formális logikát alkalmazó, kutató és értelmező elme számára. Itt elkerülhetetlen, hogy a krisztusi mondás másik fele lépjen érvénybe „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” Ez azonban csak akkor érvényesülhet, ha mindennél jobban vágyunk a Szív és a Lélek megtisztulására, ami egyfajta, a formális logikán túlmutató, ám azt is használni tudó látásként jelenhet és jelenik meg azon tudatok számára, akik a Végső Valóság titkait mindennél jobban szeretnék megismerni, ám nem pusztán mások interpretációjaként, hanem önMAGukban létező VALÓságkÉNt.
„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Elegendő-e tehát a puszta hit az üdvösséghez, hiszen ha a hit tárgya ne adj Isten hamis, valótlan, azaz a betű halált hozó mérgének a következménye, akkor az hogyan eleveníthet meg bennünket? Mert az ember eredendően Élő Lélek, és ami a halál állapotában tartja, az pontosan az, hogyha nem magunk indulunk el az igazság felkutatására, hanem pusztán elhisszük másoknak mindazt, ami mind őket, mind az őket megelőzőket ugyanúgy a halál fogságában tartott. A hit tehát elengedhetetlen, mint bizalom, de a hit tárgyát tekintve a megkülönböztetés aktív képességére az emberi szellemnek nagy szüksége lehet, például pontosan a Biblia esetében, amelyben egy szellemi térben találhatóak olyan tartalmak, melyek nem csak megkérdőjelezhetetlenül Istennek vannak tulajdonítva, de ez által hozzá lettek fércelve Jézus Krisztus makulátlan köntöséhez, mellyel azonban semmiféle közössége nem lehet sem a Krisztusnak, sem azon lelkeknek, tudatoknak, akik a krisztusi felszabadító igazság megismerésére törekednek.
A hit és a vakhit ugyanis nem ugyanaz, és nem ugyanoda vezet, mert „Vak vezet világtalant, és mindketten gödörbe esnek.” Vakok világtalan vezetői vagyunk akkor, ha pusztán hiteinket terjesztjük, ha magát a krisztusi üzenetet megpróbáljuk leegyszerűsíteni pusztán valamiféle hitelvekre, dogmákra, teológiai nézetekre és tézisekre. Kevesen jutnak el ugyanis annak a meglátására, hogy hinni elsősorban nem szavakban, írásokban és azok megkérdőjelezhetetlenségében kell, hanem abban, hogy a szavak, dogmák, hitelvek, teológiai építmények végeláthatatlan útvesztőjén túl létezhet és létezik is az a VALÓság, amely mindennemű áttételesség nélkül megismerhető, és nevezetesen önMAGunk legbensőbb, elidegeníthetetlen lényegeként ismerhető fel- és meg, mely Lényeg azonos azzal, amit/akit Istennek, Végső Valóságnak, Önvalónak stb. neveznek.
„Amikor megismeritek önMAGatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az Élő Atya gyermekei vagytok. De ha nem ismeritek meg önmagatokat, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.” Tamás evangéliuma 3, 4-5
A hivatalos teológia a mai napig nem ismeri el a fenti igazságot Krisztustól valónak, holott a leglényegesebb dologról szól benne a Krisztus, és ez a VALÓdi MAGunk megismerése, annak elkerülhetetlen volta, ami mérhetetlenül több, mint a keresztény hitelvek és teológiai okfejtések összessége. Pedig a fentiek szerves egységben vannak azzal, hogy „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Mert mi is az igazság és annak megismerése? Milyen igazság teheti valójában szabaddá a Lelket AKI VAGYunk?
Az igazság megismerése EGYet jelent önMAGunk megismerésével, és szabaddá az tesz bennünket, ha felismerjük, hogy az Élő Atya gyermekei vagyunk. Ehhez a dogmatikus hit önmagában nem elegendő, sőt, amennyiben a dogmák az emberi tudatlanság termékei, egyenesen akadályai ennek. A dogmatikus kereszténység egyik legveszedelmesebb tévedése, hogy az üdvösség a hit és a cselekvés terméke. Ez a hitelv azért veszedelmes, mert a hitelvek emberi kreatúrák, illetve olyan alkotmányok, melyeket végül is Isten által sugalmazottaknak állíthatnak be egyesek, ám ezek többnyire semmi mást sem tükröznek, mintsem saját megértésünket, tudati megvalósultságunkat. A Bibliába ugyanígy kerültek bele olyan szellemi tartalmak, amelyek igencsak megkérdőjelezhetőek, és semmi közük nincs valamiféle üdvösségtörténethez, és az embert szellemi és lelki értelemben önMAGa felé vezérlő erő, tudatosság, Lélek tevékenykedéséhez, ám annál inkább a tudatlansághoz és a szellemi és lelki halált okozó tudatlanságból fakadó sötétséghez. Ezt meglátni, és önMAGunknak beismerni pedig szükséges és elkerülhetetlen, amennyiben minden kompromisszumoktól mentesen szeretnénk eljutni, VALÓdi önMAGunk fel- és megismeréséhez.
Semminemű félelem nem homályosíthatja el a valódi keresést, és semminemű vallásos értelemben vett „istenfélelem” sem állhat az útjában önMAGunk és az igazság önMAGunkkÉNt való megismerésének. ÖnMAGunkat és az Igazságot nem pusztán elhinnünk kell, mert ez nem elég a szabadság, a megszabadulás eléréséhez. Hitre szükségünk van mindenhez, de a hit csak egy lépcső, egy eszköz amely által – amennyiben annak tárgya, az amire az irányul VALÓs – az igazság keresője közelebb juthat a valódi üdvösséghez, a fel- és megszabadító igazság megismeréséhez, önMAGunk önMAGunkban való megismeréséhez. Eme okfejtés tehát nem a hit fontosságát vonja kétségbe, pusztán arra hivatott rávilágítani, hogy a hit önmagában nem elégséges az üdvösséghez, és abban az esetben, ha ráadásul a hit tárgyai tévesek, hamisak, félrevezetőek, úgy a hit azokra irányuló teremtő ereje az embert nem az üdvösség előszobájába, hanem a lelki és szellemi értelemben vett pokol, a nihil tornácára vezetik. Itt pedig semmi esetre sem értendő semmiféle „örök kárhozat”, mely szintén a félelemkeltés eszközeként lett Jézus szájába adva az írásokban.
A kárhozat, a pokol ugyanis azon lélekállapot, ami az emberi tudatosságon belül abból fakadóan tapasztalható meg, hogy az ember önMAGát nem az Élő Atya gyermekeként ismeri fel, azaz egyszerűen még nem ismerte meg azt a VALÓdi Igazságot, amely szabaddá teheti. A világ létezése időhöz kötött, és minden ami létrejön benne alá van vetve a keletkezés és a pusztulás isteni törvényszerűségének. Így hogyan lehetne a mulandóság és a tudatlanság világában, a mulandó időben elkövetett tévedésnek, véteknek, bűnnek – nevezzük bármiképpen is a tudatlan emberi cselekedeteket – örökkévaló következménye? A szenvedés időhöz kötött, a szenvedés a tudatlanság világának a „gyümölcse” így annak az idő világán kívül – az isteni időtlenségben – hogyan lehetne örökké tartó következménye?
Minden aminek kezdete van az rendelkezik véggel. Nincs örök kárhozat, amint a lélek örökké tartó jutalmat sem élvezhet, ami valamiféle individuális tett, cselekedet következménye. Ez látszólag megbotránkoztató kijelentés, és kétségbe vonja az alábbiakat:
„És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.”
Máté 25, 46.
Itt ugyanis – ismervén az igehely előzményeit, melyet elolvasásra javaslunk – arról van szó, hogy az üdvösség, az örök élet mintegy „megvásárolható” lenne jó cselekedetekkel, amint az örök gyötrelem, egyes teológiai értelmezések szerint az örök kárhozat pedig ugyanúgy, helytelen cselekedetekkel. Ez két nagyon fontos problémát vet fel.
1. Az Istent, azaz az önMAGát kereső könnyen elhiheti, hogy a valódi üdvösség nem önMAGunk és az EGYetemes Igazság és Lét megismerését jelenti, hanem pusztán valamiféle „cserekereskedelmet”, amely ráadásul az örök gyötrelemtől való félelem által van motiválva, nem őszinte és szabad önkutatás, Isten azaz önMAGunk felé való fordulás által vezérelt. Ez egyfajta kalmárszellem bújtatott változata. Azért cselekszek jót másokkal, hogy nehogy az örök kárhozatra jussak. Ez egy szellemi és lelki kényszer, és a kényszerből tett cselekvésnek, még csak etikai, erkölcsi értelemben is, ugyan már milyen magasztos jelentése lehetséges? Kényszertől hajtva, a kárhozattól, az örök gyötrelemtől rettegve, hol marad a szív szeretetteljes önérdek nélkülisége, vagy akárcsak az erre való törekvés is, amely a valódi krisztusi élet központi üzenete és lényege?
2. Mi értelme maradna ennek, hogy „Amikor megismeritek önMAGatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az Élő Atya gyermekei vagytok. De ha nem ismeritek meg önmagatokat, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.” Mert ebben az is benne van, hogy a valódi gazdagság és a szegénység tudat- és lélekállapota szintúgy MAGunkban van, és Pál is ezt erősíti meg, miszerint az üdvösség nem érhető el cselekedetekkel. A leglényegesebb kérdés pedig az, hogy akkor mi is a kárhozat és az üdvösség, ha ez ugyan az időben érhető el, ám annak következménye, gyümölcse – akár pozitív, akár negatív értelemben – mégis az örökkévalóság időtlenségébe vetül? Hogy lehet igazságos az az Isten, aki a tudatlanság, a bűn világának időhöz kötött mátrixában történt tetteket, cselekedeteket, az örökkévalóságig bünteti és/vagy jutalmazza? Egyáltalán mi köze a jutalmazásnak és a büntetésnek önMAGunk megismeréséhez, mikor itt nyilvánvalóan két, egymástól teljesen különböző törekvésről és irányultságról beszélhetünk.
Fontos tisztáznunk, hogy minden nagy tanító, így Jézus is adott erkölcsi, etikai útmutatást a helyes cselekvéshez, mert a helyes cselekvés mindenképpen gyümölcsöket teremhet, és jutalmat érdemelhet a létezésben. Ez az Isteni Rend, a Sors (a Dharma és a Karma) törvénye, hogy a tetteknek, a cselekedeteknek megvan a maguk következménye. Azonban mivel a tettek az időben jönnek létre, azok következményei is időlegesek, tehát tettek által ezért nem lehet eljutni az időtlen, valódi üdvösségre, ami a megszabadulás, az önMAGunkra való ráébredés. Az evangéliumokban helyenként teljesen egybemosódik a pokol és a mennyország időleges, tettek következményeként történő elszenvedése és/vagy élvezete, a valódi, mindezek felett álló, abszolút és transzcendens Üdvösség, legbensőbb VALÓság, az ÖrökkéVALÓság önMAGunkkÉNt való felismerésével.
„A mennyek országa – így ebből következően a poklok birodalma is – tibennetek és közöttetek van.” De ez még mindig nem a legvégső, szavakon túl is megismerhető igazság és valóság. Mert AZ Istennel VALÓ EGYsÉG túl van mindezeken. És ez az „Én és az Atya EGYek vagyunk” – ami önMAGunk igaz és EGYedül helyes ismereteként szükséges feltárulkozzon önMAGunkban akkor, ha Szívünk és Tudatunk teljesen megtisztult, mindennemű tévképzetétől a kettősség illúzióvilágában való létezésnek, amitől és ami miatt „szegénységben vagyunk, és mi vagyunk a szegénység.”
A VALÓdi Üdvösség az, amikor megismerjük önMAGunkat, és fölismerjük, hogy az Élő Atya gyermekei vagyunk. Ebből a valódi, transzcendens önismeretből fakad aztán annak a megtapasztalhatósága, amit Jézus Krisztus is kinyilvánított: „ÉN és az ATYA EGYek VAGYUNK.” Ez a legbensőbb és legvégső önfelismerés azonban cselekedetekkel nem elérhető, mert cselekedetekkel csak egy időleges, mentális és lelki értelemben átélhető tudatállapot, a pokol vagy a mennyek országa érhető el, az Isteni Rend, és az egyéni sors következményeképpen, mely a Lélek számára nem végleges állapot. És itt jutunk a hivatalos, dogmatikus keresztény létértelmezés határára, mert két probléma is felmerül.
Az egyik az, hogy a keresztény felfogás – bár hisz a Lélek halhatatlanságában – de nem vallja az egyéni lélek EGYlényegűségét Istennel, és nem vallja azt sem, hogy a „pokol” és a „mennyország” is pusztán időhöz kötött mentális, tudatállapot-tapasztalása a Léleknek, ami még nem a VALÓdi, kondicionálatlan Üdvösség, Felébredés. A másik probléma az, hogy a keresztény felfogás egyetlen életet engedélyez csak az emberi léleknek, így – teljesen igazságtalanul – eme egyetlen élet következményeit kell a lélek az örökkévalóságig élvezze, vagy elszenvedje. Ennek kivédésére pedig a teológiák igen sok magyarázkodásra kényszerültek az évezredek során, hogy ezt a fajta – Istennek tulajdonítható igazságtalanságot – kimagyarázzák. De a valóság az, hogy a hivatalosan kanonizált iratokból és az ezekre alapozott egyházi dogmatikákból egy nagyon is emberi, igazságtalan Isten is kirajzolódik, aki az egyéni léleknek (ember) pusztán egyetlen halandó életet, azaz létmegnyilvánulást engedélyez, és ennek következményeit viszont örök érvényűvé teszi minden irányban, mindennemű helyrehozhatóság nélkül, melyhez azonban Isten VALÓdi, és nem a teológiák által bemutatott kegyelme lenne szükséges.
Isten tehát szerető Isten, kegyelmes is, de csak egyetlen esélyt biztosít az embernek, hogy ezt a „szeretetet” elfogadja vagy elutasítsa, még ha csak egy külső istenképet is feltételezünk. Ez az elképzelés és hit azonban óhatatlanul zsigeri félelmet ültet el a Biblia és a vallás, vagy a kizárólagosan csak a Bibliát szó szerint igaznak tartó értelmezések és hitek alapján álló emberi lelkekben. A félelem pedig magában hordozza az igényt, az attól való megszabadulásra. Itt pedig végleg a vallások, teológiák és emberi okoskodások csapdájába kerül a Lélek, az Istenre hivatkozó etika és erkölcs nevében, mely azonban emberi elképzelések szerint hangolható. A félelem tehát az „erkölcs általi üdvösség” csapdájába kergeti a hívő lelket, és azzal hiteti el, hogy az üdvösség esszenciája a kárhozat elől való menekülés: tettekkel és cselekedetekkel. Mindennek pedig semmi köze az igazság önMAGunkban való megismeréséhez, és az érdek nélküli szeretet Istenként VALÓ feltárulkozásához az emberi szívben, amit maga Jézus Krisztus mutatott be, elsősorban is nem a szavaival, hanem a JELEN+LÉTével, és az ebben megnyilvánult makulátlan életével.
Mindennemű érdeknek – legyen az akár egy magas erkölcsiségre való törekvés is, ami önmagában ugyan nem felesleges és hiábavaló – távoznia kell ugyanis az őszinte spirituális törekvő gondolkodásából és cselekvéséből. Ugyanúgy távoznia kell az Istentől való félelmének, ami már önmagában egy paradoxon. Ha valaki Istentől fél, igaz, VALÓ önMAGától fél, és ez az ami már végleg nem fér el semmilyen vallásos elképzelésben sem, ami miatt az eredendő, bontatlan EGYsÉG visszaállása az ember és Isten között elképzelhetetlen. Megismerni VALÓdi önMAGunkat ugyanis annyit tesz, mint eljutni a valódi Istenismeretre, de nem az elme által és nem az elmében, hanem a minden valóság Forrását képező Szívben: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.”
A fentiek tükrében pedig következzék néhány idézet, az Olvasót a LÉLEKre bízva, hogy megkülönböztethesse, melyeknek van keresni valójuk a megszabadító igazság, a Krisztus keresésében, mely végül a VALÓdi, a kettősségek – úgymint Mennyország és Pokol – világán is túl VALÓ Üdvösségre, a Megszabadulásra vezetheti a Lelket, és nem pusztán valamiféle félelemtől motivált, érdekből történő cselekvésre.
„A te atyádfiától ne végy kamatot: se pénznek kamatját, se eleségnek kamatját, se semmi egyébnek kamatját, a mit kamatra szokás adni.
Az idegentől vehetsz kamatot, de a te atyádfiától ne végy kamatot, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened mindenben, a mire kinyujtod kezedet, azon a földön, a melyre bemégy, hogy bírjad azt.”
Mózes V. 13, 19-20.
„Mert az Úr, a te Istened megáld téged, a miképen megmondotta néked; és sok népnek adsz zálogos kölcsönt, te pedig nem kérsz kölcsönt, és sok népen fogsz uralkodni, és te rajtad nem uralkodnak.”
Mózes V. 15, 6.
„Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt.”
Lukács 6. 35.
„Előjövén pedig az is, a ki az egy tálentomot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél;
Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan a mi a tied.
Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, a hol nem vetettem, és ott is takarok, a hol nem vetettem;
El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét.
Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, a kinek tíz tálentoma van.
Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van.
És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”
Máté 25, 24-30.
És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, a kik árulnak és vásárolnak vala a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá.
És monda nékik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.
Máté 21, 12-13
