Légy ura az elmédnek! – tanítja sok mágikus, mentalista, vagy önmagát spirituálisnak valló irányzat. Ez a felismerés, kezdetben tényleg fontos, mert az az emberi lény, aki nem ura saját elméjének, azaz a gondolatainak, képzeletének, érzelmeinek, (pontosabban nem Isten uralja és tölti be érzéseit, gondolatait) az tudtán kívül teljesen ki van szolgáltatva a saját ösztönlényének, mely saját ösztönvilága által van mozgatva. Az ember mindaddig ösztönlényként működik, míg valamilyen módon meg nem adatik annak a felismerése, hogy egyrészt az ösztönvilág (testiség) mindnyájunknak a létező, tudattalanul irányító, meghatározó része, ám ameddig ez határoz meg minket saját elménken belül, addig valójában a ló rángatja a lovast, kihasználva azt saját önző céljaira, és nem a lovas uralja a lovat, hogy amaz csak eszköze legyen az utazásban, s a célba jutásban. Az elme és a szív, azaz a gondolkodás és az érzés uralása esszenciális fontosságú a szellemi-lelki törekvő számára, ám ameddig ennek felismerése megragad az emberi egó szintjén, addig az elme és a szív uralására tett kísérletek, próbálkozások, módszerek is pusztán az egó-én által lesznek vezérelve, egész pontosan az egó-én próbál majd meg uralkodni, az egó-én egy része felett (ösztönvilág, vágyvilág) mely próbálkozás, még ha eredményekkel is jár esetlegesen, ezen eredmények csak részlegesek lesznek. Ám ami az eredmények részlegességénél is nagyobb gondot okoz a későbbiekben, eme törekvések által, az az emberi egó-én (hamis én) és az ezen belüli úgynevezett „spirituális egó” megerősödése, megkeményedése, megszilárdulása, amely minden olyan út mellékterméke, amikor is az egó-én próbál uralmat nyerni az egó-én egyes részei felett.

Az egó-én magában foglalja a tudattalannak nevezett részét az emberi elmének és pszichének, ami az ösztönvilág, vágyvilág, a gondolkodás és az érzelmek birodalmát jelenti elsősorban, mint az emberi személyiségünket meghatározó mozgatórugókat, melyek ha nincsenek egy magasabb rendű – az egó-ént valóságosan és minden aspektusában átlátni, irányítani, érteni képes – erő, értelem, tudat és lelkiség uralma alatt, akkor saját emberségünk van alárendelve saját ösztönlényünknek. A valódi problémáink gyökere tehát itt keresendő, nevezetesen amikor az emberi egó-én elszakad saját forrásától, amit/akit nevezhetünk bátran Istennek (másként EGYetlenNnek) akkor saját résszerű, saját önző, ösztön és vágyvilágunk mozgatórugói által vagyunk irányítva. Mivel ezen állapotunkban nincs tudomásunk minderről, úgy éljük mindezt át, mint a létezés egyetlen valós és igaz állapotát, magyarán nem látjuk meg saját ösztön- és vágyvilágunk árnyai által irányított életünk öntörvényűségét, önző és korlátolt önközpontúságát, és a saját tudat és lélekközéppontunktól (Isten) való elszakadtságunkat, mely következtében a részszerűvé vált emberi tudatosságunkba zuhanva, Istentől és embertársainktól egyaránt különvalóként, különálló létezőként tapasztaljuk, érezzük és érzékeljük mind magunkat, mind a világot.

De miért gond az, ha az ember a saját vágyait próbálja megvalósítani, ameddig az nincs mások kárára, főleg akkor, ha időközben valamilyen úton és módon megpróbál uralmat nyerni saját elméje, egó-énje felett? A saját forrásáról leszakad emberi egó-én – azaz emberi tudat, lélek és szellem – az Istentől való elkülönültség tudatállapotát a létezés egyedüli valóságaként átélve, nem rendelkezik tudomással arról, hogy ő egy önmaga részségénél, részszerűségénél mérhetetlenül nagyobb, pontosabban a legnagyobb EGÉSZ, azaz Isten része, így képtelen meglátni, átlátni, érteni, megérteni, és elsősorban is meg- és átérezni az ő valódi, természeten túli természetét, mely természet legelső sorban is nem anyagi jellegű, nem résszerű, nem Istentől és az Istenben létező teremtett valóság tökéletes EGÉSZsÉGétől való elszakadtság, hanem ezek hiányában Istenben teljes. Az emberi lény eredendő, valós és igaz állapota: az Istennel való EGYsÉG, amely legelsősorban is a Lélek és a Tudat által létező, és folyamatos isteni JELEN-VALÓság a lélek által tapasztalható létnek és létezésnek. Ez az emberi lény igaz, Istenben tiszta, fénylő, áttetsző, világos és eredendően tökéletes valósága, amiben Istenben az ember a tökéletességben és a tökéletességre volt és van teremtve. Ez az amiről az emberi lélek – amely egy szikra az Isten Lelkéből és Lelkében – elfeledkezik, amikor saját egó-énjével, azaz az „én a test és az elme vagyok” képzetével és lélekállapotával azonosul, és forr egybe. Ez a téves azonosulás lassan, fokozatosan megy végbe, a születésünk utáni években, mivel kezdetben az egészen kis gyermek, még nem azonosul azzal a testtel és elmével, amit születésekor ölt fel, igaz és Istenből való lényegére: a lélekre. „Legyetek olyanok, mint az egészen kis gyermekek” mondotta Jézus Krisztus. (Az egészen kis gyermekeknél megfigyelhető, hogy még nem is érzik magukénak a saját testüket, csak lassan ismerkednek meg vele, és sokáig egyes gyermekek önmagukról egyes szám harmadik személyben beszélnek, például: „Pistike elment az apukájával a játszótérre”. Ezt a pszichológia személyiségfejlődésnek nevezi, azonban ez maga ama tudati-lelki, elszakadási folyamat, amely során az emberi lélek egyre inkább elveszti egységét, együttvalóságát saját forrásával Istennel, és egyre jobban megszilárdul az elkülönültség, az emberi egó-én személyességének, különvalóságának és különállóságának a hamis érzeteiben. Ez a folyamat a hamis-én születése, mely nem összekeverendő az egó-énnel. Az emberi lény ugyanis a testet és az elmét Istentől kapja, amely által a lélek testet ölthet, ezért az emberi test és elme önmagában, azaz az Isten szerint elképzelt és megteremtett állapotában tiszta és tökéletes. A hamis-egó nem azonos tehát az emberi testtel és elmével, hanem a hamis-egó az emberi tudaton belül létrejövő ama tévhitet, tévképzetet, téves azonosulást jelenti, ami által az emberi lélek és tudat, azaz az Istenből származó örökkévaló Lélek, önmagát azonosítja az emberi testtel és elmével. A hamis-egó az emberi tudatban, az emberi lélek számára megjelenő és átélhető olyan tudati, azaz mentális és lelki valóság, amely valójában egy tévképzet. Ez a tévképzet az, amikor az eredendően Istennel EGYlényegű emberi lélek, önmagát azonosítja saját „ruhájával” azaz az emberi testtel és elmével, érzelemvilággal, gondolkodással, képzelettel. Teljesen leegyszerűsítve, az anyagi valóságra, abban egy szemléletes példával élve: a hamis-egó az a tévképzet, amikor az ember azonosul a saját ruhájával.)

Az emberi lélek tehát Istenből származik, és egylényegű Istennel. A bibliai teremtés mozzanatában, Isten a saját lelkét lehelte az emberbe, egész pontosan az Úr egy hús-vér emberi testet elevenített meg a saját Lelkével. A bibliai teremtéstörténetben tehát egyértelműen le van írva – implicite módon – hogy az emberi lélek, Istenből való, Őtőle nem különböző. Az emberi lélek tehát eredendően EGY és EGY-LÉNYegű Isten Lelkével. Az édenkertben az ember eredendő állapota az Istennel való teljes EGYség volt, ugyanis a teremtmény, azaz az emberi lény Isten Lelkéből VALÓ, Ővele azonos lelke a paradicsomi állapotban, kezdetben nem különült el saját Teremtőjétől, Istentől. Ennek szimbóluma csak később válik érthetővé, az úgynevezett bűnbeesés, azaz az Isten Lelkétől való elkülönülés, az Istennel való EGYség megtagadása által létrejövő elkülönültség állapotában. Ez a hamis egó (hamis én) születése. Ebben az állapotban döbbent rá ugyanis az első emberpár, a teremtmény saját meztelenségére, amely a léleknek mindaddig természetes, örömteli és nem szégyenteljes állapota volt, ameddig tudatilag és lelkileg az ember EGYsÉGben volt az isteni kEGYelem üdvözítő állapotában: Istennel. Az édenkerti történet nagyon fontos üzenetet hordoz tehát:

1.) Az emberi valóságot – az emberi testet és elmét, tudatot és tudatosságot megelevenítő, annak valóságot adó LÉLEK azonos Isten Lelkével. Isten a saját lelkét lehelte az emberbe, de mi is akkor az ember? Mert Isten Lelke nélkül az a „ruha” amit emberként, embernek tapasztalunk mint lélek, tulajdonképpen nem is lehet élő, nem is lehet eleven, nem is elevenedhet meg, nem is élhet és létezhet! Az emberi lény valódi MAGva nem más, mint az Istenből való lélek, Isten Tudata, azaz Lelke és Szelleme, ami valójában minden teremtett valóság létrehozója és megelevenítője. Az emberi lény tehát Isten Lelke nélkül nem is létezhetne, az amit emberi testnek és elmének nevezünk, az pusztán a formát öltése Isten Lelkének. Az emberi lélek eredendően tehát nincs és nem is lehet elkülönülve Isten Lelkétől, azonban a testet öltés (az inkarnáció) által, emberként végbemegy az Istentől való elkülönülés tudati és lelki állapotának a megszilárdulása, így az emberi lélek – ami nem más mint Isten Lelke – azonosul egy testtel és egy elmével, lassan öntudatlanul elszakad saját forrásától, Istentől. Ez a paradicsomi bűnbeesés, aminek lényege az, hogy az emberi lélek belezuhan saját egó-énjébe (személyiség), létrehozván így a hamis-egót (hamis-én), ami nem más, mint az „én az egyéni, emberi test és az elme vagyok” képzete, amely egyben az Istentől és a teremtett világ egészétől való elkülönültség hamis, megtévesztő képzete. Ez a nemtudás létrejötte, a hamis-én tehát maga a bűnbeesés, a bűn és a bűnhődés is egyben, mert ez az a tévképzet, ami az emberi lelket saját forrásától, Istentől elszakítja, és megszilárdítja azt az „én a test és az elme vagyok” hamis képzetében.

2.) De akkor mi és ki is tulajdonképpen az ember? Ki vagyok én? Valós-e az én emberségem, és a test-elme jelenség mi is tulajdonképpen? Az emberi lény Isten örök létének, boldogságának a formát öltött Tudata, Lelke és Szelleme. A forma – az emberi test és elme – a mulandóság, az örök változás, az úgynevezett természet világában jelenik meg, mint annak szerves része. Ez a részünk megszületik, fennáll, majd megszűnik az emberi testtel egyetemben. Azonban AZ, AKI megeleveníti ezt, Isten Lelke és Szelleme, aki felette áll mindennek, pusztán csak formát ölt ebben, az emberi lény esetében is. (Mert Isten Lelke, a megelevenítő Élet, nem csak az emberi lényben van jelen, hanem más élőlényekben is, hisz minden élőt Ő elevenít meg.) Az örökké változóban így van jelen és így jelenik meg, az örökké változatlan, azaz Isten Lelke és Szelleme. Isten ezért az EGYedüli VALÓ, és az EGYedüli Létező, az EGYedüli Igazság, aki által minden és mindenki létezhet, akiben és aki által minden létező világ és valóság van. Rajta kívül nincs senki és semmi, és a semmi és a minden, a véges és a végtelen és a létezés minden általunk megtapasztalható és megtapasztalhatatlan képzete is Őbenne van, létezik és létezhet. Az emberi lélek és szellem EGYlényegű Istennel. De akkor miért mond ellent ennek a tapasztalati valóság, miért nem érzékeljük, miért nem vagyunk tudatosak erre, miért nem vagyunk tudatosak Őrá és Őbenne? Helyreállítható-e valamilyen módon az eredendő EGYség, a paradicsomi állapot, amiben a maga tiszta, romlatlan, boldog, Istenben és Istennel teljes, Ős Emberként léteztünk mi, emberré vált isteni lelkek? (itt az Ős Ember nem a mai tudományoskodó meghatározások által értendő, hanem az ősi, archetipikus, romlatlan, tökéletes, paradicsomi ádámi és évai állapot, amely az emberi tudat, lélek és szellem eredendő EGYsége Istennel.)

3.) Az emberi lény eredendő, Istennel EGYsÉGben lévő tudati és lelki állapota, a „bűnbeesés” előtti igaz, üdvös állapota visszaállítható. Jézus Krisztus tanítása és isteni tanúságtétele erről szól, ám az is tisztán és világosan kitűnik belőle, hogy erre ember, a maga erejéből (mágia, spirituális utak és technikák, ösvények alkalmazása által) nem képes. Önmegváltás nincs, ám van a kiapadhatatlan kEGYelem, ami által Isten visszaállíthatja a mi eredendő, romlatlan, Ővele EGYsÉGben lévő állapotunkat, és ez az üdvözülés, ami Isten által, az Ő kEGYelméből lehetséges, amennyiben követjük azt az utat, amit Ő a számunkra, a mi üdvösségünk érdekében megmutat. Jézus Krisztus tanítása, élete, megdicsőülése ezért adatott nekünk, hogy az emberi lélek, visszajuthasson általa abba az eredendő tökéletességbe, és üdvösségbe, melyből kiűzettünk az emberi hamis-egóval (Sátán) való azonosulásunk következtében, mely az Istennel való EGYsÉG és dics-Őség megtagadásának az aktusa, maga a bűnbeesés, melyet mindnyájan megtapasztalunk embernek születve, gyermeki állapotunk elvesztésével. Az emberi testben mindezeket Isten kEGYelméből és Lelke által felismerve, a saját belső valóságunkkal való, megtisztító, isteni szembesülések (metanoia) és a Lélektől való újjászületés által azonban, az Istenből való emberi lélek újra eljuthat a saját forrásával, az EGYetlen VALÓ Istennel való EGYsÉGre, Krisztus lelke által. Mert Jézus Krisztus tanításának lényege az, hogy mi, eltévedt emberi lelek, tékozló fiúk is újra megtapasztalhassuk, és élhessük az egyedül üdvözítő VALÓt és Igazságot: Istent, akiről Krisztus ezt nyilatkoztatta ki: „ÉN ÉS AZ ATYA EGY VAGYUNK”. Ez az üdvösség, ami embernek lehetetlen, ám Istennek lehetséges. Ez az amit mindennél jobban kell kívánni, vágyni, hogy létrejöhessen Isten kEGYelméből az Út, az Igazság és az Élet mestere, azaz Krisztus által és az Ő segítségével. Ez maga az üdvösség, minden emberi lélek eredendő, romlatlan, Istenben teljes boldogsága. Ez „az Isten országa, amely tibennetek van.”