Amit személyem benned lát, az mind létezik bennem. Ha úgy vélem tévelyegsz, mert esetleg magam is jártam azokon a tájakon, ahol Te, személyem akkor sem fog szavakkal megvilágosítani erről. Ha ez lehetséges lenne, akkor rendelkeznék azzal a hatalommal, hogy elvegyem a saját utadat tőled. Krisztus senkinek az útját sem járta el helyette. De a legtisztább tükröt tartotta benne és általa az Atya, a Teljesség: nekünk embereknek. Csak Isten az, aki képes szembesíteni saját tévelygésünkkel, saját gyarló, megromlott emberi természetünkkel. Olyan világban élünk, melyben a fenti szavak a vallásban már önmagukból kifordultak, vagy lényegükben félreértelmezettek, legjobb esetben pedig érthetetlenek lettek, a vallástalanságban pedig az emberi elme vallásos képzelgéseivé, melyeket a „tudomány”, a „szent ráció tiszta fénye” kell átvilágítson, és megsemmisítsen. Ezért nem tudok én, mint személy, a saját indulatomból, a saját vélt személyes valóságomból felrázni, felébreszteni téged. Személyemet sosem volt képes egyetlen személy sem elvezetni a Személyünk Felettihez. Erre csak EGY-ÉNünk, ÉN-VALÓnk, Isten képes a Krisztusban.

De ki és mi is az, amit Krisztusnak hívnak, de oly kevesen ismernek? Egy személy? Egy isten? Egy mítosz főszereplője, vagy pusztán misztikusok, vallási őrültek képzete és képzelgése? Bármit is mondanék emberként, az érvénytelen lenne. Érvénytelen, mert meghatározásom saját elmém határai közé szorítaná azt, amit lényegében és VALÓjában nem az elmémben, hanem Szívemben tapasztaltam és tapasztalok meg. A Krisztus – mint az EGYetemes Tudat szinonimája – nem személy, de képes testet ölteni személyként. Az evangéliumok főszereplőjében, Jézusban bizonyosan megtörtént ez. A Teljesség, az Atya elküldte EGYszülött Fiát: Krisztust. A Teljesség kinyilatkoztatta önMAGát Jézus Krisztusban, aki a hibátlan, romlatlan, tökéletes Isten-Emberként való testet öltése a határtalan ÉNnek, Istennek. Archetípusa a tökéletes, üdvösséggel teljes isteni természetnek és teremtésnek. Az Időtlen és forma nélküli VALÓ kifejeződése, a formába és névbe zárult tökéletességként. Krisztus ezért volt és lesz mindörökké Isten kinyilatkoztatása, hogy ez által a megromlott emberi természetbe zárult tudat és lélek, saját emberi személyem minduntalan és szüntelenül emlékezhessen, önön eredendő, isteni természetére és természet felettiségére.

Ez az, amiről senki sem győzhető meg szavakkal, emberi eszmefuttatásokkal. Ez az, amit csak Isten Lelke, a Szív hangja nyilváníthat bennünk meg. Mindnyájunkban ez a krisztusság szunnyad, a krisztusi tökéletesség, Isten önfényű ragyogása, dicsősége van elrejtve emberi másunk megtévesztő köntösében. Miért is kellene hát másoknak hinni, amikor mi magunk győződhetnénk meg erről, ha véges énünk képes megalázni magát végtelen ÉNünk, Isten, a Teljesség előtt? Botrány ez, hiába múlnak az évezredek, önmagukban csak a feledést mélyítik bennem. Botrány ez, amikor felismerem méltatlanságát emberi énemnek, és eljutok saját, emberi énembe zárult létezésem fájó, értelemtelennek látszó életem felismeréséhez. A megtöretés az egónak, amikor már a halát megváltásnak látom, mert a fájdalom elviselhetetlen. Elviselhetetlen a részegségem, elviselhetetlen a bezártságom, a lezártságom, saját sötétségem, melyet kívülre vetítve, kezdetben csak kívül észlelve, hibásan Isten tökéletlen, romlott világaként azonosítok, s tőle szabadulni szeretnék végre.

Hogyan lehetne átadni mindezt szavakkal másnak, hogy ő is megértse? Sehogy. Hiába is írnám le, hiába próbálnék bárkit győzködni erről, hisz olyan ez, mint Isten létezése. Isten létezéséről senkit meggyőzni racionálisan nem lehet. Mert még ha igen is, az az Isten csak az elmében és az elmének lesz a valósága, mely hamis, érvénytelen. AZt csak tapasztalni lehetséges, és ennek megtapasztalása pedig emberileg nem kikényszeríthető, ám mégis, vágyható. A Szív akkor ébred, ha Isten lehajol, és megérint. Nincs csodálatosabb Isten érintésénél. Krisztusban ennek a története fejeződik ki. Krisztus akkor támad bennem fel, ha az emberi énem megöletett. Ezt a munkát pedig csak Isten kEGYelme végezheti el bennem. A lelkemben és a szívemben. Minden más önámítás, minden más az elme hazugsága, minden más délibáb, mely előbb-utóbb szétfoszlik: Isten fenséges érintésében.