“K.: Mi a Guru kegyelme? Hogyan működik?

M.: A Guru az Önvaló.

K.: Hogyan vezet el a felismeréshez?

M.: „Ísvaró gururátméti…” (Isten, a Guru és az Önvaló ugyanaz…) Az ember kezdetben elégedetlen. Mivel nem elégedett a világgal, a vágyai beteljesítését keresi Istenhez imádkozva; ettől az elméje megtisztul, majd jobban vágyik Isten megismerésére, mint saját testi vágyai kielégítésére. Ekkor Isten kegyelme elkezd megnyilvánulni. Isten a Guru formáját ölti, és megjelenik a követő előtt; megtanítja neki az Igazságot; tanításai és a vele való kapcsolat által megtisztítja az elméjét; az elme erős lesz, képes lesz befelé fordulni; meditációval még tisztábbá válik; és végül teljesen nyugodt marad, a legkisebb fodrozódás nélkül. Ez a nyugalom az Önvaló. A Guru egyszerre külső és belső. Kívülről lökést ad az elmének, hogy forduljon befelé, belülről pedig az Önvaló felé húzza, és segíti, hogy elérje a csendességet. Ez a kegyelem. Nincs tehát különbség Isten, a Guru és az Önvaló között.”

Beszélgetések Sri Ramana Maharshival, 182. oldal

Ma arra döbbentem rá, hogy tulajdonképpen sokunknak az a legnagyobb baja, hogy nem tud hinni Istenben. Mivel Istent sikeresen lejáratták a vallások, és polarizálták, dualizálták, ezért mindenki többnyire azon a kérdésen hasal el: na de ha Isten jó, akkor miért engedi ezt a sok borzalmat, szenvedést a világban?

Isten azonban nem egy kategória, nem az a jó, vagy a rossz amit az emberi egó jónak vagy rossznak tart, bár már ez is relatív, önmagában is. Isten valójában az Önvaló, a Tudat tökéletes békéje, csendje és boldogsága. A Lét-Tudat-Üdvösség. Tehát az emberi én, mivel eltakarja Istent, Istenről – azaz önMAGunkról – mindenféle következtetéseket von le a megnyilvánult világ jelenségei, történései, azaz a homályos tükör alapján. De ezek a következtetések csak a rész-elmén, az emberi elmén és egón – ami valójában egy és ugyanaz – belül bírnak bármiféle érvényességgel. Nincs semmiféle általános érvényük ezen tapasztalásoknak, mivel ezek a részségbe zárult, önMAGa VALÓjáról elfeledkezett, arról nem tudó tudat számára léteznek csak. Ez a csapda!

Ugyanis itt jön képbe a torz, hasadt vallásos istenkép, amiben racionálisan nem lehet bízni, intuitíve pedig hinni. Így a hit ösvénye a komoly kereső számára többnyire nem lesz járható, ha az a vallások isteneit akarja imádni, Önvalóként. Mivel ezen istenképek polárisak, és nem ígérnek semmiféle lényegi EGYséget önmagukkal, azok imádása során – legalább is a jelenkori vallási értelmezések javarészében – így imádni is csak egy torzót tudunk ebben az értelemben. Pedig, ha azt az Isten imádnánk, aki túl van a formákon, vagyis Önvalónkat, ÉN-VALÓnkat, akkor ez az imádat már képes lenne arra, amit a beszélgetésben is mond Maharshi. Ez az imádat már befelé visz, mivel itt feltétel nélkül átadjuk magunkat annak a hitnek, hogy a világ csak a részségbe zárult elme számára problémás, szenvedés csak a részségbe zárult elmén belül van, és amint ezt levetjük magunkról az Istennel való imádatban, keresésben, önátadásban, egyesülésben – bhakti – úgy az Önvaló egyre jobban befelé húzza a részt, megtisztítja azt a tévképzetektől, és feltárja neki a tökéletességet, azaz ÉNünket. Az a világ ami pedig ÉNünkként jelenik meg, az mentes minden kettősségtől, és az: Tökéletes. Minden részként tapasztalható relatív borzalmával és gyönyörűségével EGYetemben.

Így nem kell semmit megtagadnunk, pusztán azt a tévképzetet: hogy CSAK véges emberi létezők vagyunk. Hogy CSAK részek vagyunk. Mi ragaszkodunk ehhez, és megvilágosodni is úgy akarunk, vagy felébredni, hogy minden megmaradjon a régiben. Maradjon a rész egószerűsége, hogy azért élvezzük tovább a szenvedést, vagy szenvedjük tovább az élvezést, sőt felfokozottabban ha lehet az életben – miközben valójában sokszor pont emiatt is szenvedünk benne – de ugyanakkor kapjuk meg mellé az EGÉSZséget, a Önvaló békéjét és boldogságát is, úgy mellékesen. Ez pedig azért nem megy, mert a tű fokán, amiről Krisztus is beszélt, mindez nem fér át. A hamis képzeteknek – ami az egóba zárult LÉT – mennie kell, hogy megtisztulhassunk a tévképzetektől, amelyek közül az egyik legnagyobb tévképzet az, hogy a világ sz@r, vagy a világ ilyen vagy olyan, vagy a világ tökéletlen.

Erre mondja a Bölcs, hogy előbb ébredj fel, világosodj meg, aztán foglalkozz a világ jobbításával. Mert a Bölcs, ÉNünk, ÉN-VALÓnk tudja: nincs mit jobbá vagy rosszabbá tenni. A világ minden állapotában tökéletes, mivel a természete az, hogy örökké változzon, áramoljon, DE amiben ez történik, az az ÉNünk, ÉN-VALÓnk, aki teljes és tökéletes, és akit soha nem érinthet meg a dráma semmilyen aspektusa sem. Tehát a HIT, nagyon sokat segíthetne ma is, rajtunk embereken. A tiszta, egyszerű, feltétlen önátadás Istennek, ÉNünknek, hogy addig is, ameddig nem a Guruként, ÉNünkben feloldódott végtelenként létezünk, addig is bízzunk benne, MAGunkban, és feltétlenül bízzunk, a legmélyebb és legőszintébb hittel: hogy nem a világgal van a baj, hanem azzal a ráfilmeződéssel, ami az egónk, az elménk korlátoltsága, és amiben a világ tökéletességét vagy tökéletlenségét akarjuk mi lemérni, folyamatosan. De kérdem én, pusztán logikusan is, nem abszurdum ez? Nem abszurdum az, hogy a rész etalonná teszi magát az EGÉSZnek, és az egyéni nézőpontja szerinti ítéletet kiterjeszti rá?

Tudom és érzem: a világ, a létezés tökéletes. De emberi mérce szerint ez nem tárulhat fel. Ez csak ÉNként tárulhat fel, amikor a rész felolvad az egészben, és megszűnik a kettősség, az elválasztottság, a kívül és a belül képzete. Akkor csak ÉNünk marad, és minden ÉNünkben, ÉNként létezik. És ez a tökéletes boldogság, a Szat Csit Ánanda, ami elKÉPzelhetetlen. Ebben a HIT Istenben: kulcsfontosságú lehet a legtöbbünknek.