MI az istenkeresés legnagyobb akadálya?

Az istenkeresés legnagyobb akadálya, maga az istenkeresés. Ha ugyanis valamit vagy valakit keresek, akkor arról kell legyen egy konkrét képem, elképzelésem, információm, vagy ha olyas valakit vagy valamit keresek akit már eddig is ismertem, csak történetesen elveszítettem, akkor pedig konkrét megtapasztalásom, ismeretem. Keresni tehát alapvetően két okból lehet: az első esetben még rá szeretnék találni, meg szeretnék ismerni valamit vagy valakit, amit és akit még nem ismertem meg, pusztán csak valamiféle képem, képzetem, információm, leírásom van róla, ami alapján azt megtalálni igyekszem, vagy a második esetben pusztán egy már ismert, megismert, vagy akár birtokolt valamit és/vagy valakit szeretnék újra megtalálni. Az istenkeresés hasonló a fentiekhez, és pont ezért a legnagyobb akadály benne maga az a fajta keresés, amely az elme, azaz a gondolkodás és a képzelet által szeretne eljutni valamihez és/vagy valakihez, amiről valamiféle előzetes elgondolással, elképzeléssel, előfeltevéssel rendelkezik, mivel ez utóbbi kondicionálni fogja azt a valóságot, amihez ezen elme-tartalmak mentén eljutni lehetséges. Leegyszerűsítve: amikor a tárgyi gondolkodásunk, az individuális elménk valamiféle elképzeléssel rendelkezik valamiről és/vagy valakiről, akkor egy ennek megfelelő valóságot próbál megtalálni, elérni. Ezért mondhatjuk azt, hogy az istenkeresés legnagyobb akadálya, maga az istenkeresés.

Ha azonban az elme által, csak egy újabb elmevalósághoz érhetünk el, akkor ez azt is jelenti, hogy Isten, amennyiben mint Isten pusztán egy konkretizált, elérendő cél, amit úgy vélünk, hogy „megtalálhatunk” az elme által az elme valóságában, akkor legelőször is fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit és/vagy kit nevezünk mi tulajdonképpen Istennek, amit és/vagy akit elérni igyekezünk, valamiféle törekvésben? Mert ha egy konkrét tudattartalomról beszélünk, akkor ez által csak egy eleve, az elménk által behatárolt tudati valósághoz juthatunk csak el, amivel nem az a gond, hogy tudati valóság, hanem az, hogy a saját elménk elképzelései, a saját gondolat és érzésvilágunk, vágyaink által meghatározott, azaz elme-korlátok közé szorított valóság. A véges elme, nem képes a végtelent elképzelni sem. Ha Istent az elme által keressük az elmében, akkor csak részszerű, saját elképzeléseink által behatárolt, elme-valósághoz juthatunk csak el, ami azonban minden értelemben véve, a mi saját egyedi, individuális, egó-énünk által lesz meghatározva, azaz végesítve.

Nem kevésbé fontos az előbbiekkel egyetemben az, hogy hol, merre akarjuk megtalálni amit és/vagy akit Istennek nevezünk: egy a saját individuális létezésünktől elkülönült, elkülönített, a saját tudatunktól függetlennek gondolt, átélt, megtapasztalt „objektív valóságban”, avagy egy a saját létezésünkként, saját tudatunkban megtapasztalható úgynevezett „szubjektív valóságként”? Leegyszerűsítve, Istent hogyan tételezzük az elménkben, szellemi intuíciónkban, de legfőképp a saját lelkünkben megjelenő, legközvetlenebb lét-érzésben? A kívül és a belül ugyanis, ameddig egymástól elválasztott valóságként létezik, addig léteznie kell egy külső és/vagy egy belső Istennek, amit és/vagy akit elérni igyekezhetünk. A legnagyobb titka az istenkeresésnek, hogy amikor az intellektuális intuíció tisztán szellemi jellegű felismeréseiben, és a lélek tiszta érzésében nyilvánvalóvá válik egy emberi lény, egy emberi tudat számára, hogy a létezés tisztán tudati természetű valóság, akkor ebből az is következni fog az átélésben, hogy a „kívül és a belül” csak a saját elménk által létrehozott olyan illuzórikus valóság, amelyet mi magunk tartunk fenn annak érdekében, hogy a lét egységétől elkülönülve, önmagunkat mint individuális, azaz egyéni tudati azaz szellemi és lelki valóságokként lehessünk képesek átélni.

A fentiekből teljesen magától értetődő módon következik tehát, hogy Istent akkor lehet megtalálni, ha a kívül és a belül, elménk által megkülönböztetett valóságrészei, egy belső, szellemi-intuitív és lelki-érzésbeli átélésben újra EGY és EGYedülvaló tapasztalásként EGYesülnek. Ameddig ugyanis a saját elménk Istent a „kívül vagy a belül” valóságtartományaiként különbözteti meg, és önMAGunk valóságától független, önMAGunk valóságától eleve elkülönült valami és/vagy valakiként keresi, amit és/vagy akit nekem, mint emberi személynek megtalálnom szükséges, addig Istent nincs hogy megtaláljam, mert önmagam vagyok az akadálya mindennek. Ha Istent meg akarom találni önMAGamban, mint önMAGunk EGYetlen VALÓ Forrását és VALÓját, akkor legelőször is el kell tudnom engednem mindennemű el-KÉP-zelést Istenről, Istennel kapcsolatban. De nem-e paradoxon ez, hiszen ha elengedek minden előzetes elképzelést róla, akkor ugyan mit és/vagy kit találhatok meg?

A fenti paradoxon feloldása nincs az emberi elmében, bár eljuthatunk az isteni logosz és logika által ennek megsejtéséhez, az erre való ráérzéshez: az értésben és az érzésben. Isten ugyanis nem egy emberi, absztrakt tudattartalom, amit elérni lehetséges, bár minden emberi tudattartalom, gondolat, képzelet általa, vele és benne lehetséges. Isten nem a létezők összességének az összege, hanem az az EGY és Oszthatatlan VALÓ, aki és ami végtelen sokféle-KÉP-pen megnyilvánulni KÉPes: az isteni KÉPzelet, azaz az isteni EGYetemes Elme által. Ha el szeretnénk jutni Isten megtalálására, legelőször is tehát el kell eresztenünk minden olyan elképzelést, amit Istennek nevezünk, és el kell induljunk saját emberi személyességünk ALAKjána (formai egyediségének, különlegességének, egyéniségének, személyességének) szubsztrátumát, magyarán ALAPját képező VALÓ felismerésére. „Ki vagyok én?” Ki vagyok én, akinek az elme és a lélek valósága megjelenik? Ki vagyok én, aki mindezt szemlélni képes? Ezek alapvető, esszenciális kérdések, de csak azok számára, akik az isteni kEGYelem által megértik, és megérzik, hogy az Isten megtalálásának a kulcsa: önMAGunkba let elrejtve, Isten-MAGunk által, mivel Ő és ÉN: EGYetlen VALÓ, akiben én mint szemÉJ, Istentől elkülönült entitásként, elkülönült tudatként, tudatosságként és tapasztalati valóságként létezem. A fentiekből tehát következik egy másik fontos kérdés is:

KI az istenkeresés legnagyobb akadálya? Az én korlátolt, a lét EGYségétől el-külön-ül-Ő emberi személyem, aki Istent önMAGától elkülönült entitásként, valóságként tételezi saját elmebéli és lelki valóságából fakadóan, saját részszerű önátéléséből következően.

Ha a fenti gondolatok a VALÓn alapulnak, akkor emberi szinten ezekből nem-e az következik, hogy Istent megtalálni nem is lehetséges? Hiszen hogyan találhatnék meg olyas valamit és/vagy valakit, aki és ami nem konkrét, amiről nem lehet konkrét fogalmam, elKÉPzelésem? Nem-e sokszorosan összetett paradoxon-e az istenkeresés ebben a tekintetben, melynek végeredménye csakis bukás, csakis csalódás lehetséges?

Bármilyen furcsán is hangozzék, a fenti kérdésre a válasz: NEM. A fentiekből nem az következik, hogy Isten nem „található” meg, pusztán csak az, hogy Isten EGÉSZsÉGe, Teljessége nem ragadható meg a csupán saját rÉSZ-szerűsége tapasztalásába záródott, emberi tudatosság korlátai között. Ezen a ponton fontos megértenünk, hogy egy olyan problémát szeretnénk „megoldani” az elme segítségével, amely azon a síkon, amelyen azt a saját elménk előállította, nem oldható meg. Leegyszerűsítve, ha rendelkezem bármilyen koncepcióval, az istenkeresést illetőleg, akkor csak azt a koncepciót érhetem el, ezen logikai mátrixon belül, amit eleve meghatároztam, az „Isten” és a „keresés” fogalmi, logikai körében. Még egyszerűbben, elérni, megtalálni az emberi elme segítségével csak azt az Istent lehetséges, amit az elme önmagában, önmagának teremtett Isten néven. Ha ez azonban igaz, akkor még reménytelenebbnek tűnhet a helyzet. Mert akkor ez azt jelentené, hogy Isten, csak mint fogalom létezhet az emberi elmén belül, tehát Istent maga az emberi elme teremtette és tartja fogva a saját elme-börtönében?

A fenti gondolatmenetből nem az következik, hogy nem létezhet és nem is létezik egy olyan VALÓ, aki és ami nem az elme teremtménye, azaz függetlenül attól, hogy az én individuális elmém mit képzel róla. A fentiekből pusztán annyi következik, hogy az individuális elme pusztán részszerűen képes annak a VALÓnak a racionális megismerésére, amit belőle az emberi értelem megismerni és felismerni képes. Azonban attól, hogy az emberi értelem, azaz a részszerű, individuális elme pusztán a maga részszerűsége által meghatározott, egyéni megismerésre képes, ez még nem jelenti azt, hogy saját részszerűségünk nem egy olyan, eleve létező VALÓ EGYsÉGének a része, ami saját részszerűségünk meghaladása által ne lenne „kitágítható”, pontosabban végtelen mértékben kitágítható az eleve létező VALÓ EGYsÉGére rátágítható: az isteni kEGYelem által, ami és aki a mi emberi, individuális részszerűségünket meghaladón létezik, öröktől fogva.

Az emberi tudat – azaz az emberi elme, értelem, képzelet és az emberi lélek – Istenből való, de állandóan és folyamatosan Istenben IS van, pusztán a saját el-külön-ültségünk tudati valósága az, ami elválaszt minket saját MAGunktól, azaz Istentől. A kívül és a belül Istenbe való tudati visszaolvadása: Isten megtalálása, azaz Isten önMAGaként, önMAGunkban, önMAGunknak való feltárulkozása, a mi részszerű emberi tudatunkban, amely számunkra egy minden képzeletet felülmúló lelki és szellemi megtapasztalás is EGYben. Ezért kijelenthetjük, hogy Istent akkor találhatjuk meg, ha Őáltala, az Ő kEGYelméből kifolyólag a mi emberségünk megtisztulhat az istentől való lelki és szellemi leszakítottság tudatállapotából, amit a vallások Ős Bűnnek neveznek. Az Ős Bűn nem más, mint az Istentől való elszakadtság, az Istenből való kizuhantság lelki és szellemi állapotának valósága, melyet az emberi tudat jelenleg a kettősségek földi világában tapasztal, elsőrendűen. A legnagyobb bűn tehát az, hogy nem tudjuk „ki vagyok én?” valójában, hanem csak azt tudjuk, akinek és/vagy aminek önmagunkat saját, emberi, részszerű tudati valóságunkként KÉPzeljük, és átéljük lélekben. Minden további bűn és vétek eme tudatállapot következménye. Ezért mindnyájan a Krisztus gyilkosai, azaz az Igazság és az Élet megtagadói vagyunk addig a pontig, ameddig az isteni kEGYelem által tudatunk meg nem tisztulhat, és el nem juthat a lélek és a szellem az Istennel, azaz Ő-ÉN-MAGunk EGYetlen VALÓ Forrásával lévő EGYesülésre. Ez az „Unio Mystica”, az Istennel való szent EGYesülés, amely csak és kizárólag Isten kEGYelme és vezetése, megtisztító SZERe által lehetséges, és önmagában véve pusztán emberi erőfeszítés ehhez nem elégséges.

Istent akkor találhatjuk önMAGunkban önMAGunkként meg, ha már nem akarjuk keresni Őt, hanem pusztán csak engedni azt, hogy egész tudatunk, azaz lelkünk és szellemünk megtisztulhasson Őáltala minden olyan tudati szennyeződéstől, ami az érzésben és az értésben, azaz az önátélésben elválaszt tőle minket. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek országa. Boldogok a tiszta szívűek, mer ők meglátják Istent.” „Én és az Atya EGY vagyunk. Senki nem juthat az Atyához, hanemha énáltalam.” Krisztus kinyilvánította ezeket a számunkra, jelezve azt is, hogy ha nem különb a tanítvány az ő mesterénél, akkor mindannyiunknak arra az isteni tudatra, ahhoz az isteni tudatossághoz kell eljutnunk egykoron, amelynek Ő volt az élő eleven megtestesülése, tanúbizonysága, s aki MOST és MINDÖRÖKKÉ AZ, A KI VAGYOK. A legnagyobb titok magában a lét tiszta érzésében lett elrejtve, minden emberi lény szívében. Isten a szívek és a vesék vizsgálója, azonban a szent iratok nem hiába mondják azt, hogy „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” A lét, a tudat, az üdvösség és a boldogság: MAGunk Isten. Embernek bejutni az üdvösségre, a saját erejéből lehetetlen, azonban Istennek bármi, azaz minden lehetséges. Isten székhelye, a minden bűntől, emberi tisztátalanságtól megtisztult Szív, ahol csak akkor lakozhat az Ő fÉNyes EGe, ha teljes szívünkből, teljes elménkből és minden erőnkből Őrá irányítjuk minden figyelmünket: azaz az emberi tudatunkat, a lelkünket. Ekkor érhet véget számunkra Isten keresése, mert ekkor ránk talált AZ, akinek soha sem kellett keresnie minket, mert Őáltala, Ővele és Őbenne létezik és létezhet minden élet, melynek középpontja mindig is ott van a mi szívünkben, a VAGYOK, saját kondicionálatlan létünk, létezésünk Isten kEGYelméből megtisztult érzésében, élésében.

Powered by RedCircle